Békés Megyei Népújság, 1986. augusztus (41. évfolyam, 180-204. szám)

1986-08-25 / 199. szám

1986, augusztus 25„ hétfő

o

Kutatók

a második gazdaságban

„Minket nagy kár ért...”

Tekintélyromboló szándék nélkül

MOZI

Hátsó ablak

Nehogy félreértse valaki a címet. Nem a második, a háztáji gazdaságot, a kistermelők tevékenységét vizsgálják a kutatók, hanem a napi, intézeti munka után mindenki siet a maga második gazdaságába. Célja a kiegyensúlyozott megélhetés biztosítása, mert az intézettől kapott keresete, jövedelme szükségessé teszi, hogy családja fenntartása érdekében így is tevékenykedjen.

A jelenségen érdemes elgondolkodni, márcsak azért is, mert a jövőért dolgozó emberek helyzete az utóbbi években az alacsony kereset miatt nehézzé vált. Bocsássanak meg, de nekem az jutott eszembe, hogy a világ nagy felfedezései többségében az intézeti véletleneken alapultak. És most, amikor az intézeti munkát valamilyen véletlen megkoronázhatná, nincs kapun belül senki, mert a tudományok kandidátusait, doktorait a megélhetés napi gondja űzi a portáján felállított fóliasátorba, vagy éppen a háztáji hibrid kukoricába címerezni.

Ebből az egyetlen tényből úgy érzem, hogy az alkalmazott kutatás területén dolgozók munkájának értékelése, megbecsülése nincs a helyén úgy, mint Európa más országaiban. Az érdekeltség fogyatékosságaiban látom, vélem felismerni az ágazat, vagy netán a népgazdaság mulasztását. Igen, itt kifejezetten erről van szó, mert akik a jövő köze- lebbhozatalán fáradoznak, életüket ehhez kötik, fájó és egyben bosszantó is, hogy belőle megélni nem tudnak.

Kétségtelen, hogy az ágazat irányításától áradó sarkallás a mihamarabbi eredmények elérésére fontos követelmény, de ez egyben ki is fejez valamilyen türelmetlenséget is a kutatók munkájával szemben. Sajnos, mai gazdasági helyzetünk azt kívánja a „csecsemőkorú” kutatóktól is, hogy a rendelkezésükre bocsátott szűkös eszközökkel már holnap fedezzék fel Amerikát. A valóság viszont az, hogy a kutatás számára bocsátott eszközökkel kutatóink még az Atlanti-óceán európai partjáig sem tudnak eljutni. A követelmények tehát magasak, körülményeink között sokszor irracionálisak, mégis a nyílt tengerre engedjük szürkeállományunk jelentős részét. Százezer közül talán egy képes megbirkózni a habokkal, de csak úgy, hogy mögötte ötvenezren állnak.

Van azonban némi változás, örvendetes, hogy az alapkutatásra a Magyar Tudományos Akadémia a korábbinál többet fordíthat. Sajnos, az alkalmazott kutatásra, melynek tapasztalatait a gyakorlatba könnyen és eredményesen lehetne átültetni, s belőle a népgazdaságnak gyorsan lehetne tőkét kovácsolni, nem jut kellő anyagi. Megesik, hogy öt dollárt érő vegyszer hiányán vérzik el az eredményhez vezető gondolat. És ekkor mindig megszólal a holnapot váró optimizmus. Talán majd akkor...

Ügy gondolom, hogy a tudományos életben dolgozók társadalmi hasznossága nem a második, a megélhetéshez ma nélkülözhetetlen gazdaságban kellene hogy eldőljön, hanem abban a munkában, amire felkészültek. Nem álmok ezek a gondolatok. A valóságból táplálkoznak, szocialista céljainkból fakadnak, melyek a kutatók szemszögéből most mintha veszítettek volna korábbi fényükből. A tudományos életben kitűzött céljaink gyors, eredményes megközelítésének igényéről nem mondhatunk le, mert ez számunkra azt jelentené, hogy belenyugszunk az európai és a világ tudományos életéhez tartozásunk évtizedes elmaradásába. Itt tehát a hibrid kukorica címerezése és az uborka leszedése helyett — melyet kutatóink a második gazdaságban folytatnak — fontos, rangsorolásra érdemes munkák várnak. Ezeket nekünk, és csakis nekünk kell saját érdekünkben gyorsított tempóban elvégeznünk.

D. K.

Lapunk — s. minden újság — tartalmának jelentős részét teszik ki azok az írások, amelyekben valamilyen panasznak eredünk nyomába. Nincs az életnek olyan területe, ahol az olvasók ne tapasztaltak volna márvisz- szásságokat. Ez természetes, hiszen mindenütt esendő emberek dolgoznak. A baj csak akkor kezdődik, ha valahol a hibák, visszaélések válnak természetessé.

A lapunkhoz írott levelekben az állatorvosokra „emberemlékezet óta” nem panaszkodott senki, összedugtuk fejünket, de évekre visz- szamenően, közösen sem tudtunk felidézni neheztelő vagy akár csak egyetlen gyanakvó levelet sem e felelősségteljes, kemény munka gyakorlóira. Annál meglepőbb, hogy most hármat kaptunk egy hónap alatt.

Az első levél írója hiába próbálta telefonon hívni a szomszéd faluban lakó ügyeletes állatorvost, a postán azt válaszolták: a telefont kihúzták. Mivel a beteg koca túlélte az esetet, levélírónk nem akart patáliát csapni, de cseppet sem titkolja csalódottságát. Találkoztam a panaszossal, s nyugtattam: talán annak a fránya telefonnak volt valami baja, egy kis érintkezési hiba, vagy kilazult a dugó. Rábólintott, hitte is, nem is. Azt mondta, nyilván ugyanezt mondaná az állatorvos is, ha faggatnák. S talán valóban nem tehet a dologról. Ügyhogy: hagyjuk!

A megye másik községéből jött levél arról szól, hogy a levélíró malacai elpusztultak de a gazda szerint nem abban a betegségben, amit a doktor mondott. Ez csak azért érdekes, mert az állatorvos által megállapított betegségre a gazdának nem volt biztosítása. Ezután az utcán találkozott az állatorvossal, aki azt mondta, nem kell elkeseredni, lesz megoldás a kárra. Ezt a gazda úgy értette, fizetnie kellene egy, a biztosítónál bemutatható papírért. Végül úgy

döntött, nem keresi fel az állatorvost.

Hogy pontosan a mondat miképp hangzott el, felidéz- hetetlen. Elképzelhető, hogy az állatorvosnak a legcsekélyebb hátsó szándéka sem volt, egyszerűen csak utalt arra, hogy bizonyos körülmények között az általa megállapított betegségre is kiterjed a biztosítás. Könnyű utólag és messziről jó tanácsot adni, de nem tudok mást írni: fel kellett volna keresnie az állatorvost, és szemérmeskedés nélkül tisztázni, mire gondol. Így az anyagi kár és a gyanakvás összekeveredik, s az elegy végképp rossz ízű.

A harmadik levél ügy szól:

„Éjfél után meg is lett az első kismalac. Aztán reggelig semmi. Kihívtam az állatorvost, kijött, adott neki egy injekciót, belenyúlt, és azt mondta, nincs több malac benne. Délután ismét elmentem, hogy a koca nagyon beteg. Üjra felnyúlt a kocának, és egy döglött malacot vett ki. Aztán még két élőt. Mondta, hogy még biztos van benne malac ... Ennek tudatában közölte, hogy elmegy megnézni a futballmérkőzést. Én még kiszedtem belőle 6 élő és 5 holt kismalacot. 22.15-kor visszajött..., fertőzés ellen adpi kellett volna injekciót, hogy ne kapjon hullamérgezést a koca. Azt mondta, ő nem csinál semmit. Másnap délután a feleségem elment szólni neki, hogy jöjjön ki, mert a koca nagyon beteg. Nem volt otthon, így hát a nevet és a címet beleírta az oda kikészített füzetbe.”

Nem folytatom, az állatorvos csak másnap reggel jött, addigra a koca elpusztult. A levélíró feltételezése szerint hullamérgezésben.

Beszéltem az állatorvossal. Ez az ember — ahogy mondani szokták — „rossz passz- ban van”, most határozottan kell döntenie életéről, s úgy tűnik, végre el is szánta erre magát. Beszéltem feletteseivel is, akik a volt emivoltak ott róla, amit elbocsátó levelébe is beírtak. Rendezett anyagi körülmények között élt, vagyona volt, rendes családi életet élt feleségével, és gyermekeit is példásan nevelte. Semmilyen indítéka nem volt arra, hogy részt vegyen egy postarablásban. Az elfogott rabló is váltig hangoztatta, hogy ő Lesurque-t sohasem látta, hogy más bűntársai voltak. Lesurque igazolta, hogy a rablás idején hol tartózkodott. Az ügy további nyomozásával megbízott vizsgálóbíró (mivel az ügyet a párizsi bíróságról a meloni bíróságra tették át, mert annak a területén történt a rablógyilkosság) rosszakaratúan és részrehajlóan vezette a nyomozást és a vizsgálatot. A Lesurque-t igazoló tanúkat megfélemlítette, és olyan nyomást gyakorolt rájuk, hogy azok elbizonytalanodtak, és végül maguk sem tudták, hogy azon a napon, amikor a rablógyilkosság történt, együtt voltak-e Le- surque-val, vagy előtte vagy az utána következő napon. A bíró rosszindulata akkor jutott a legjobban kifejezésre, amikor egy hívatlan tanú — Madelein Breban asszony — jelent meg a bíróságon, aki a letartóztatott Curiol kedvese volt. Azt állította, hogy Lesurque teljesen ártatlan, mert az igazi gyilkosok egyike Dubosq, aki hogy magát álcázza, szőke parókát Viselt, és így valóban megtévesztően hasonlít Lesurqué-ra.

Az elfogult bíró azonban elvetette ezt a bizonyítékot is.

írásunk terjedelme nem teszi lehetővé, hogy az eset részleteit és a vele kapcsolatos eljárást részletesebben kifejtsük. Az 1796 és; 1804 közötti időszakban 5 különböző bíróság foglalkozott az ügygyei, s' az esetet sok szerző is feldolgozta.

Lesurque-t sajnos kivégezték, s a valódi tettesek is kézre kerültek. Bebizonyosodott, hogy a bírói tévedések klasszikus esetéről van szó. A rablógyilkosságban öten vettek részt: négy lovas rabló és egy cinkosuk, az ötödik, aki utasként tartózkodott a postakocsiban. Az ügygyei kapcsolatban mégis 6 embert végeztek ki. Lesurque családi tragédiája a kivégzéssel nem fejeződött be. Az ítélettel a vagyonát is elkobozták (mivel a többi részvevőnek semmi vagyona sem volt) a postarablással kapcsolatos kár megtérítése céljából. Vagyonát tehát olcsón elárverezték, s családja sokat nyomorgott.

Amikor ártatlansága any- nyira nyilvánvalóvá vált, hogy a hatóságok a közvélemény nyomására nem zárkózhattak el a kártérítés alól, elismerték a családnak a kártérítési igényt. így az 1797 márciusában ártatlanul kivégzett Lesurque család, évtizedek múlva ugyan — csak 1823-ban — 224 000 frankot és utóbb 1835-ben még bizonyos összeget kapott utólagos kamatok címén, tehát összesen 491 000 frankot.

A család azonban erkölcsi elégtételt is követelt, tehát olyan bírósági ítéletet, amely- lyel a hatóság hivatalosan is elismeri, hogy bírósági tévedésről van szó, s hogy Lesurque-t ártatlanul végezték ki, ami egyébként köztudott is volt.

Kormányok változtak, rendszerek követték egymást a történelem színpadán, a köztársaságot a királyság

váltotta fel, majd ismét köztársaság és fordítva, de a bürokrácia a hibáit, akármilyen nyilvánvalóak is, nem volt hajlandó beismerni, hanem a saját hibáiért mindig mást okolt.

A francia legfelsőbb bíróság 1868-ban — tehát több mint hét évtized után — foglalkozott újból Lesurque ügyével, azzal a céllal, hogy megállapítsa, hogy Lesurque ártatlanul lett bírósági tévedés áldozata. A bíróság azonban minden tény és bizonyosság ellenére sem mondott ki ilyen ítéletet. Az említett bírósági ítélet úgy szól, hogy a Lesurque-t felmentő érv ellenére is az esküdtszéknek az volt a véleménye, hogy Lesurque-nak része is volt a gyilkosságban.

Nem szorul bővebb magyarázatra, hogy ilyen indoklással és nyakatekert okoskodással bármikor bárki ellen vádat lehetne emelni, s ez az eset is csak egy példája annak, hogy a maradi és konzervatív nézetek milyen visszásságokhoz vezethetnek.

A LÄTSZAT- ÉS FELÜLETES FELMÉRÉS KÖVETKEZTÉBEN KIMONDOTT TÉVES ÍTÉLET

EGY JELLEGZETES PÉLDÁJA

Londonban 1865-ben egy kbcsmai verekedés közben leszúrtak egy fiatalembert. Mellében kést találtak,

amelyről kiderült, hogy

Pietro Lasari olasz tengerész tulajdona volt. Még aznap este letartóztatták La- sarit, majd bíróság elé állították. Az esküdteknek úgy tűnt, kétségbevonhatatlan bizonyítékok álltak rendelkezésükre: Lasari részt vett a verekedésben, a kési, amellyel a gyilkosságot elkövették, az ő tulajdona volt, és a halálos ítéletet nemsokára ki' is mondták. Az elítéltnek az volt a szerencséje, hogy egy honfitársa jelen volt a tárgyaláson, s az ítélet kimondása után kapcsolatot teremtett Lasarival. Jellemző az akkori eljárásra, hogy tolmács nem volt a tárgyaláson, amely angol nyelven folyt, a vádlott pedig csak olaszul beszélt, és egy szót sem értett az eljárásból.

Honfitársának elmondta, hogy a kés valóban az ő tulajdona volt, de előző nap eladta egy Dalgeri nevű másik olasz tengerésznek, aki megölte az áldozatot, maid hajójával Liverpoolba hajózott. Az olasznak sikerült a kivégzést elhalasztania, és Liverpoolban megtalálni az igazi tettest. Dalgeri beismerte, hogy verekedés közben ő ölte meg áldozatát, a Lasaritól, vásárolt késsel. Hogy azonban az olvasó számára az akkori ítélkezés ellentmondásai még nyilvánvalóbbak legyenek, nézzük, mi történt később.

Mivel a bíróság kimondta, hogy Lasari a gyilkos, az igazi gyilkost nem lehet felelősségre vonni, mert az „ártana a bíróság tekintélyének”, s ezért az igazi gyilkost szabadon engedték. Lasari pedig „királyi kegyelemben” részesült, ahelyett, hogy kimondták volna teljes ártatlanságát, de ezzel „megsértették volna a bíróság tekintélyét”.

(Folytatjuk)

nens tanuló, s biztatóan induló, ám az utóbbi években vitathatatlanul zsákutcába jutott szakember mentségei közül néhányat elfogadhatónak tartanak. Az orvos elismeri, hogy a fialás kezdetén tévedett, de ez a tévedési lehetőség benne van a szak-- mában, ezzel fölöttese is egyetértett. Hogy a fialást nem várta végig, ez sem ütközik az állatorvosi gyakorlattal, hiszen nem tölthet napokat egyetlen ólban. Az újabb hívásra jöhetett volna hamarabb, de tény, hogy más dolga is volt, s neki is szüksége van egy kevés pihenésre. Ám az is tény, hogy a kocáért többet is tehetett volna. Szerinte ugyan nem hullamérgezésben pusztult el a koca, inkább a hosszú iia- lásban merült ki, s állt meg a szíve. Viszont elképzelhető, hogy ez is megelőzhető lett volna egy injekcióval.

Mentséget találhatunk mind a három esetben. S nagyon jól tudjuk, az állatorvosok munkáját továbbra sem ezek a félreérthető és magyarázatra szoruló momentumok jellemzik. Az ő óriási szívósságot, kitartást, gyors döntéseket és cselekedeteket követelő, hallatlanul összetett, a szellemi és fizikai energiájukat időnkén? maximálisan mozgósító munkájuk tekintélyét eszünkben sincs megnyirbálni. De a három eset felhangjai és az, hogy levélíráshoz nem szokott emberek tollat ragadtak, figyelmeztető. Ezer hibátlan cselekedet után elég egyetlen félreérthető gesztus, s az ezúttal valóban életet adó bizalom megrendülhet. S ennek már nem csak állatorvosi következményei vannak. Hadd idézzek az egyik levélből:

„Ügy érezzük, minket nagy kár ért, pedig szeretünk az állatokkal foglalkozni, de így elment minden kedvünk tőle, és ami kis pénzt össze- kuporgattunk, az is odavan ..

Ungár Tamás

Magyar vállalatok a pekingi vásáron

Pekingben szeptember 5— 10. között rendezik meg a CÍME nemzetközi egészség- ügyi árubemutatót. A Kínában negyedik alkalommal sorra kerülő rendezvényen az idén harmadszor vesznek részt magyar vállalatok. A vásáron a Gamma Művek nukleáris mérőműszereket, a Pharmatrade kozmetikumokat, gyógyiszap- és Richtofit készítményeket mutat be. A Medimpex Gyógyszerkülkereskedelmi Vállalat gyógy- 1 szereket visz a kínai fővárosba, s szakmai előadásokra hívja a már meglévő és a lehetséges partnervállalatok képviselőit.

Az idei kínai szakkiállításon két tucatnyi ország több mint száz vállalata vesz részt. Több neves amerikai, nyugat-európai és japán cég is bemutatja legújabb egészségügyi műszereit, kórházi berendezéseit és gyógyszereit.

KÚTFÚRÁS!

Két év garanciával, teljes felszereléssel, motorcsatlakozással, minden anyag hozzáadásával (cső, szűrő, kútfej, motorcsatlakozóval) .

Csőátmérő: 40 mm.

Irányár 10 m mélységig 3500 Ft, minden további méter 50 Ft.

Levélcím:

Sánta Béla kisiparos.

6726 Szeged, Marostői u. 33.

A film rendezőjét, Alfred Hitchcockot nem kell bemutatni. Legalább is a személyét, hogy kicsoda és mit csinált a film világában. Hogy a bűnügyi filmtörténetek atyja, idegfeszítő pillanatok hidegfejű komponistája, a műfaj legmarkánsabb egyénisége. Sajnos, történelmi és egyéb okokból csak újabban láthatjuk (évtizedekkel ezelőtt készített) filmjeit, tény, hogy a hatalmas késedelem nem használ a mai mozinézőnek: időnként (a legnagyobb feszültségek közepette) észrevesszük a színészi játék régiességét, átsüt (még ezekben a filmekben is!) a hollywoodi sztárkultusz hatása, ténye: a kis tehetség és a nagy szépség ellentmondása, miközben a túlzott kulissza- világ is szokatlan már.

A Hátsó ablak című Hitch- cock-filmet harminckét évvel ezelőtt, 1954-ben forgatták, női főszereplője a hercegnévé avanzsált gyönyörű, de igencsak csekély tehetségű Grace Kelly, míg a férfi főszerepet a sokkal jobb színész James Stewart alakította. Egy-két mellékfigurára lehet még emlékezni, és arra, hogy Hitchcock-mester a Hátsó ablakban sem tagadta meg önmagát.

Először is azzal, hogy roppant körültekintően, minden részletre kiterjedve építette fel a gyilkossági történet előkészítését. Már-már fárasztóvá válik a hosszadalmas bevezetés, a több oldalról is elindított mellékszál, amikor egy szemvillanás elég, és máris a hihetetlennek tűnő bűnügy kellős közepébe keveredünk, illetve keverednek hőseink, a gipszcsizmája miatt ablakhoz kötött férfi, és a szerelmes lány, megszokott esti vendége. A nyomozás, a logikai játék megkezdődik. Valóságos és álbizonyítékok sorát hozza elő a forgatókönyvíró és a rendező, hogy aztán a legfantasztikusabb, a legelképzelhetetlenebb legyen az igazi. Közben a hátborzonga- tásról sem felejtkezik meg Hitchcoc'k-mester, van, aki nem néz oda, de aztán (lehet-e másképp?!) minden elrendeződik, és a szerelmesek is elnyerik szerelmük jutal- 1 mát, az együttlét szépségeit...

A mozipénztárat ostromló, [ óriási érdeklődés harminckét évvel a film premierje után is indokolt. Hiába érjük tetten a már elavult színészi játékot, Hitchcock-mester következetes, szinte „mértani pontosságú” rendezése lenyűgözi a mozinézőt. És a sztori, mely különben (ebben a Hátsó ablakban is) szimpla, nem is valami különös, mégis! Mondják, hogy itt kezdőt'ik a művészet, a í;!mmú','-ász»t is.

Hitchcock a nézőt szolgálja, ez számára a legfontosabb. Hitchcock soha nem önmagát szórakoztatja, mint nem egy mai kollégája, számára a mozifilm sikere a fontos, az hogy közönsége leryen. Van is, óriási.

A titkát, azt kellene megfejteni, hogyan csinálta? Most már csak az lenne a jó, ha újabb filmjeit is megszerezné a filmforgalmazás, van miből válogatni.

Sass Ervin