Békés Megyei Népújság, 1986. augusztus (41. évfolyam, 180-204. szám)
1986-08-20 / 196. szám
NÉPÚJSÁG 1986. augusztus 20., szerda o Móra Ferenc: Földhözragadt János története Igenis, egyszerűen csak Földhözragadt János. Ez nem olyan szép név ugyan, mint a Gomborrú Habók Füge’di vagy a Laskafülű Csonka Keserű, de azért őróla is igen szép történetet tudok. Érdemes azt följegyezni a kéménybe korommal. Földhözragadt János nem volt mindig földhöz ragadt ember, de mindig szeretett volna az lenni. Ez már vérében volt a hetedik öregapja óta, akit talán a Dózsa György idejében vertek agyon, mint földigénylőt. Ez a János nyilván sohase hallott Dózsa Györgyről, se a hetedik öregapjáról, de azt bizonyosan nem tudta, hogy minek hívták a dédapját. A Jánosoknak nincsen családfájuk, és ha volna, akkor kapanyelet csinálnának belőle, hogy ne kelljen azt is pénzen venni. A Jánosok családi hagyományai csak addig tartanak, ameddig az akácfa kereszt kilátszik a temetőben a gaz közül. Mikor aztán az akácfa kereszt elkorhad, elkeveredik a homokba az ősök emlékezete is, és többet a kakas se ku- korít utánuk. Pipacs lesz belőlük, és szarkaláb, meg keserű lapu és búzavirág, és mikor a Jánosok kis masza- tos kölykei azt játsszák, hogy „sör-e, bor-e, pálinka-e?”, és összerágják a keserű pipacsbimbót, akkor egész bizonyosan nem jut nekik eszükbe, hogy ők most a tulajdon őseikből élnek. És mégis úgy kell lenni, hogy a sehol föl nem jegyzett emlékezetű Jánosok, akiket ezer esztendő alatt megevett a magyar föld, ezekkel az istenkéz vetette vadvirágokkal üzengetnek föl a mindenkori Jánosoknak valamit. ami beleeszi magát a csontjukba, a vérsejtjeikbe, és amit a tudósok és a költők úgy hívnak, hogy: földéhség. A pillekergető gyerekeknek üzennek a papsajtvirággal, a suhancnak a szagos bükköny piros csokrával, a kicserzett tenyerű, lehajtott fejű Jánosoknak a búzakalásszal. Ö, azért nem kell kiszántani és bíróság elé állítani a neves csontokat, hiszen nincsen az ő üzenetükben semmi bujtogatás! Csak valami törvény van benne, valami nagyon ősi törvény, ami egy idős a teremtéssel, s amit végrehajt a pók, mikor magának szövi a hálót, a madár, mikor magának rakja a fészkét, s a mókus, mikor magának takarítja be a bükkrnagot. De tudnivaló, hogy ezek oktalan állatok, s nincsenek olyan okos berendezéseik, mint az emberi társadalomnak, amely tudott magának más törvényeket csinálni, mint az erdei és mezei vadaké. Attól se kell félni, hogy a Jánosoknak rossz szándékuk volna, és destruálni akarnák az emberi törvényeket az ősi törvényekért, ó, dehogy! A Jánosok nem tudnak latinul, és az ősi törvény alszik a lelkűkben, mint a tejút- ban a fény. Ha néha csillámot vetne is, a Jánosok rászorítják a nehéz tenyerüket, mert tudják, hogy mindennek úgy kell lenni, ahogy van, és hogy minden a jóisten rendelése. A mi Jánosunk sem csinált soha semmiféle ribilli- ót. Azok közül a békességes Jánosok közül való, aki mikor elvitték embert ölni, és a lengyel fenyéren hasra fekve várta a halált, a srapnelek csipogása közben belemarkolt a föltúrt földbe, szétmorzsolta, a szagát beszívta, a nyelve hegyére vette, és IfStraszólt a tisztjének: — Hadnagy úr, ez ám a föld! Nem tette hozzá, hogy „hej, ha nekem ilyen volna!” Pedig egy kis. pálinka is tüzelt benne, 'mert kellett a sturmhoz a szíverősítő, de még attól se gondolt olyan bolondságot, hogy őneki tulajdon földje legyen valaha. Hanem aztán, mikor öt esztendő múlva az ő falujukban is kidobolták, hogy földosztás lesz, akkor ő is fölment a községházára az urakhoz, hogy neki is írjanak földet. — Hát aztán mennyi földet igényel kend? — kérdezték tőle. Mikor János azt mondta, hogy két holdat, a jegyző úr is rábólintott, meg a városból való nagyságos bíró úr is. De a környékbeli urasá- gok is ott toporogtak, s azok elkezdtek morgolódni. A többinek egy hold is elég volt, minek kellene neki kettő? János sokkal jobban megijedt, mint mikor a gépfegyverek kotyogtak. Alig tudta elmotyogni, hogy hány szájat kell annak a két holdnak jóllakatni. Ö meg az asszony kettő; meg a négy gyerek, az hat; a tehetetlen apját, anyját is ő tartja, az nyolc; de kilencediknek még az öregszüle is ott van, a felesége nagyanyja. — Vén ebre már kár a korpa — mondta egy különösen mérges uraság, ami olyan szép közmondás, hogy mindenkinek el kellett rá magát nevetni. János is mosolygott, mint a dézsmabárány, és szeretett volna azzal a közmondással válaszolni, hogy „aki pedig nem akar megvénülni, akassza föl magát”. De a jegyző úr közbeszólt, hogy A lakodalom napjainkban is élő színes népszokás. A mai lakodalomban azonban lehetőleg mellőzni igyekeznek a korábbi népi szertartásokat, mindinkább csak a bőséges, gazdag lakmározás és vidám táncmulatság jellemzi. A lakodalom szerkezete természetesen soha nem volt állandó — mint minden népszokásé —, koronként változott. A Békés megyei újkí- gyósi lakodalomban a 19. század közepén bekövetkezett módosulásról Györgyösi Rudolfnak 1865-ben, az akkori Képes Üjságban közreadott leírásában olvashatunk. Györgyösi kitűnő szemű, megfigyelő, tudósítása a kor egyik leghitelesebb lakodalomleírása. A változásokat a szerző szerint a költségkímélés idézte elő. Ezért már az ő idejében nem tartottak nagy kézfogót, amely pedig néhány évvel korábban afféle kislakodalomnak is számított, amelyen egy-két bárányt is levágtak, és zeneszó mellett egy-két akó bort is megittak. Az esküvő után a, menyasszony sem tért visz- sza a szülői házba — ahogy az korábban elő volt írva —, hanem egyenesen a vőlegény házához vitték. E szokáselemek módosulása az elmúlt évszázadban a lakodalmat ért egyszerűsödési folyamat részét képezi. De milyen is volt az új- kígyósi lakodalom, mielőtt e változások érték? Mindenekelőtt be kellett jelenteni a legény szándékát a lány szüleinél. Ezt egy idősebb asszony végezte — századunkban gyügyü volt a neve, mint Szegeden, amelynek a környékéről települt az újkígyósiak zöme. Ő hosz- szú köntörfalazás után végül is bejelentette: „E háznak Benyó Juciit: Hozd természet! Egészen áttetsző az alkonyat ma, egy villám felkutatja a várost, a hegyek fölött bolondosán, vérvörösen táncol. Hozd természet, hozd el ide hozzám a reményt! Vihar készül rettenetes gyorsasággal és erővel, megtáncoltatja a gyenge-derekú nyírfákat. Szeretem dús földedet hazám, úgy, mint az édesanyámat. Benyó Ildikó: A reménység képei XI. Kántor Zsolt: r ' i Ének nem vagy magányos valamit képviselsz történelem ha veszítesz is ha nyersz egy magasabb rendű nyugalom épül de csak a harcok után segítségül talpad alatt csigaházak ropognak ó,... bezárkózás csonthéja a rossznak élünk félünk visszaélünk majd csak kicsorbul az élünk törd a diót nézd a növény agyát! látni enged engedni lát nyissunk fel sok csukott szemet lásson aki látni szeret búvá értékeid hadd mutassam rejtelmeid hadd kutassam világ te sebhelyes te kínzó te vegyes János mindig derék ember volt, a komenistákhoz se állt be, s erre a bíró úr, az Isten áldja meg érte, megítélte Jánosnak a két hold földet. így lett Földnélküli Jánosból Földbirtokos János az idei tavaszra. Igaz, hogy a földecskének egyik sarka tocsogós csin- csés volt, ahol csak pióca termett, aztán egy kis vakszik is holtteremkedett rajta, amibe nem lehet mást vetni, csak bukfencet —, de azért János soha olyan vidáman nem nézdegélt a világba, mint az idei tavaszon. Hét nemzedék elfénytelenedett szemének a ragyogása tért vissza a tekintetébe, mikor körülhordozta a maga földjén. Ha János alanyi költő lett volna, ódával szentelte volna meg ezt a pillanatot, így azonban csak a Mitvisz kutyát rúgta lágyékon, mikor az előre akart szaladni, hazatérőben a birtok föltekintéséből. — Hohó, azt hiszed, majd ezután is te mégy előre? Majd csak utánam. lilitvisz, utánam! Ezután már így lesz. Persze, már akkor megkésett János a szántással, mikor így átvette az impériu- mot a két holdon, és különben sem volt se igája, se vetőmagja, se semmije az égvilágon. De most már volt becsülete, és arra kapott interes pénzt. Ebből ledugga- tott a földecskébe egy kis krumplit, babot, paprikát, paradicsomot, mit. Csupa nem nagy munkájú palántát, amivel az asszony meg a gyerekek is el tudnak piszmogni. Ö maga, János, ezután napszámba adja a ma-, ga erejét, mint eddig, s olyankor megint előtte lef- feghet a Mitvisz. Csak egykét esztendeig, míg a gyerekek embermunkára valóvá serdülnek. Akkor majd a gyerekek túrják a más földjét, de ő már csak a magáét szántogatja. Péter-Pálkor fogta is a kapát János, és elindult részt keresni, más, célszerű szegény ember módjára. Tíz— tizenkét nagy uradalom a környéken, ötezer holdasok, tízezer holdasok, s Jánost mindenütt kedvelték az ispán urak, mert tudták róla, hogy jó dolgos, és az erkölcseiben sincs kivetnivaló. — Kell-e a munkás, uram? — köszönt be János az első majorba. Az volt a válasz, hogy a munkás igen, de aki maga is gazda, az csak menjen a maga földjére. Ez az uraság parancsa, így adta ki még az ősszel, a földosztáskor. És ahová beköszönt János, mindenütt azzal fogadták: — Hja, kend az a híres? Kendnek kellett a két hold föld? No hát, menjen kend dolgára, és ne vegye el a keresetet a szegény embertől. És így maradt János az idei nyáron rész nélkül, és így nem kellett az idei őszön sehol se kukoricatörőnek, se cirokvágónak, se répaszedőnek. Nem használt se imádkozás, se káromkodás, hiába kínálkozott fűnek-fának, hiába kérdezte, hogy mit eszik ő kilencedmagával a télen, mindenütt azzal fizették ki: — Egye meg kend a földjét! Mire a földjén elhervadta varjúmák is, akkorra János belátta, hogy nagyot vétett. Nem tudni ugyan, hogy mi ellen, mert törvény adta neki a földet, a nevét is tudja, birtokreformtörvény a neve — de hát minek már azt keresni? Jó keresztény létére szánja-bánja bűnét, jóvá is akarja tenni. A múlt héten fölment a községházára, és bejelentette a jegyző úrnak, hogy vissza akarja adni a* két hold földet. — Sok baj van kendtek- kel, János — tolta föl a jegyző a homlokára a pápaszemet. János megfogadta, hogy soha többet az életben nem lesz vele baj, csak még most az egyszer szabadítsák meg az urak a földtől. De minden okvetetlen, mert ő másképp kénytelen lesz agyonverni az egész családját, és kilencedmagával beletemetkezni a földbe, hogy egy kis hasznot lásson belőle. A 19. századi újkígyósi lakodalom tisztes leányzója nagyon a szemébe akadt egy csinos, ügyes legénynek, minek következtében — ha az isten és édesanyámasszonyék, apámuramék így akarnák — szeretné az ő hitestársának megszerezni, hogy holtig való szeretetben éljék napjaikat.” A beleegyezés után tartották meg a kézfogót, amelyen a násznagy mondta a menyasszonykérőt. A menyasszonyi ágyért az_ esküvő előtti napon mentek el néhány kocsival, és kurjongatva, zenével, énekszóval hozták a vőlegényhez. Esküvőre menet a menyasszonynak két koszorúslány között komoly arccal illett mennie. Az esketés után mind a menyasszony, mind a vőlegény a násznépével külön-külön hazament. A vőlegény násznagya egy kis mulatozás után a vőfélyt előre küldte a menyasszonyhoz. Amíg Ő beszélt, a násznép az udvaron várta az izenetet, mely nem volt más, mint a menyasszony násznagyának néhány találós kérdése, őket a vőfély hoztak ki nekik. Idézzünk egykét kérdést és helyes feleletet: „Mikor veszett el a világ negyedrésze? Mikor Káint Ábel megölte!” „Az egyiket elfelejtettem, a másikat nem tudom. Mi az? A születés és a halál." „Mi a legjobb és legrosz- szabb a világon? Az emberi nyelv. Általa lehet üdvözölni és elkárhozni.” „Mi hasonlít egy darura? A másik daru,” „Micsoda legcsodálatosabb teremtése az istennek? Az ember." „Van aztán találgatás — írja Györgyösi —, melyet ha helyesen megfejtenek, bebocsáttatnak.” Ekkor a vőlegény násznagya kikérte a menyasszonyt, majd a vőle-, gény szüleinek is bemutatta. Az örömapa egy darab mézbe mártott kalácsöt adott át a fiataloknak, hogy édes legyen egész életük. Az újkígyósi lakodalomban minden feladatra felelőst választottak. így volt táncmester, kulacsmester, tányérmester, késmester. Az egyik a táncért, a másik a borért, a többi a terítésért felelt. A táncmester a boglyakemence padkájára állította a zenészeket, elfütyülte nekik a Az utolsó étel, a kása tálalásakor a megégetett kezű szakácsnénak pénzt gyűjtöttek. Aki nem adott, azt a szakácsnő fakanálal oldalba verdeste. E tájt Üjkígyóson is szokásban volt a termékenységet szimbolizáló életfa, mely itt almával, kolbász- szál, tökmaggal és pántlikával díszített faág volt, s amelyet Ádámfának neveztek. A lakodalom utolsó szervezett mozzanata a menyasz- szonytánc volt. Mindenki egy krajcárral váltotta meg a táncot, de licitáltak is: a táncoló és a kérő férfi mindaddig dobálta a pénzt a tányérba, amíg az egyiknek ki nem fogyott, s az lett a vesztes. Az újkígyósi lakodalom érdekes színfoltja volt az idősebbek és a vendégek zakezdőnótát, s a násznép a vacsoráig táncolt. A lakodalmi asztal U-ala- kú volt. Az egyik oldal a férfiaké, a másik a nőké volt. A főasztal bal felén kapott helyet az ifjú pár. A gyerekek az asztal alatt ültek. Ide nyújtott le nekik az anyjuk egy-egy sültet, tésztát. A vacsorán az ifjú pár nem ehetett, nagy üres tál állt előttük, s az üres tányérjukra pedig tréfából az asszonyok csontot dobáltak. Az egyes fogások behozatalakor a vőfély rigmust mondott, verselt. Köszöntötte az ifjú párt, a násznagyot és a vendégeket. Az utóbbiakat e rigmussal: vartalan táncát biztosító sor- tánc. A vőfély egy pár csinos menyecskét és lányt keresett ki, odament velük a násznagyhoz, s így ajánlotta fel őket; „Uram, uram, násznagy uram! Ezen nemes királyi házból egy pár táncosra volna szükségem ezen szép virágszálak részére, éspedig úgy mint igen tisztelt jegyző uramra, és kántor uramra!" A felszólított vendégek átvették a táncosnőjüket, s mindaddig táncoltak velük, míg el nem hangzott, hogy: Szabad a tánc! A lakodalmi vígasság — mint mostanában — hajnalig tartott. Dr. Krupa András Elhangzott a Kossuth rádióban, 1986. május 7-én, a Kis magyar néprajz sorozatban. „Czímzetes kanonok, L. M., éljen sok évekig, tartson emléke vagy ezer esztendeig. Kántor uramnak is ezer jót kívánok, az iskolát fel ne forgassák a lányok. Szedje be a párbért vagy húsz esztendőre, hogy gondja ne légyen, ilyen csekélységre. Hát; jegyző uramnak ugyan mit kívánjak? Heki van csak baja, mög bíró uramnak! Azért mind a kettőt az isten éltesse, hogy hiba ne légyen, semmi a helységbe. Vivát!”
