Békés Megyei Népújság, 1986. augusztus (41. évfolyam, 180-204. szám)
1986-08-20 / 196. szám
NÉPÚJSÁG 1986. augusztus 20., szerda Divatba jött a gyulai vár. Egyre többet lehet róla olvasni és hallani. Az országos napilapok, a rádió és a televízió újságírói, riporterei közül néhányan jó csemegére leltek fájdalmas-szomorú történetében. Ám attól, hogy az épületmonstrum kilátástalan helyzetétől hangos az ország, csak a részvét nő. Ez pedig pénzt nagyon ritkán terem, s ha terem is, nagyon vékonyát. Márpedig megírták és kijelentették már százan, hogy ide pénz kellene, mégpedig nem is kevés. A legszerényebb számítások 100 millióról tanúskodnak, mások kétszázmillió körüli összegről beszélnek, de ahogy az árak és az építkezések költségalakulását ismerjük, az sem lehetetlen, hogy a csillagos eget a háromszázmillió fogja jelenteni. Magára maradt a város Hogy lesz-e ennyi pénz vagy sem, azt nem nehéz megjósolni. Országos program készült a legjelentősebb hazai várak és várkastélyok restaurálására. A mintegy háromnegyed száz hajdani erődítmény közül mindössze ötöt vettek fel a listára. Gyulát természetesen nem. Természetesen, mert vannak ennél aggasztóbb állapotú várak, s legyünk realisták: a miénk inkább építészetileg izgalmas, semmint történelmileg. Vagyis nem képez különösebb fejezetet a magyarság múltjában. Az anyagi keretek szűkösségére hivatkozva a minisztériumi illetékesek is kerek-perec megmondták: nincs pénz. Hogy ki mire gondolt, mármint azzal kapcsolatban, miként lehet az összedőléstől megóvni a várat, nem tudni. De tény, magára maradt a város a várával együtt. Azaz hogy mégsem, mert a megye belenyúlt a zsebébe, és erre a tervidőszakra húszmilliót lerakott az asztalra azzal, hogy kezdődjék meg a munka. (Hogy találtak volna még jó helyeket ennek a pénznek, talán leírni is felesleges, de a megyénél jól tudták, hogy nemcsak a város, hanem a térség is szegényebb lesz, ha lakat kerül a várra. Mellesleg nyugati baedekerek feltétlenül felkeresendő helyként — s a környéken majdnem egyetlen ilyenként — jelölik meg az erődítményt.) A legújabbkori várépítés történetét talán itt abba is lehetne hagyni azzal, hogy ha egyszer elkezdődik a munka, majd be is fejeződik, s közben csurran-csep- pen, innen is, meg onnan is (talán közadakozásból is) néhány millió. Ám nem tanulságok nélkül való a felújításra szánt első összeg megszavazásáig tartó história. Mert hát ez a gyulai történet, sajnos, nem egyedi, mondhatnánk azt is, hogy tipikus. De ne vágjunk a ‘ történet szülte következtetés elé! Félbehagyott várépités A vár iszonyú elhanyagoltságban került az ötvenes évek közepén a műemléki szakemberek kezébe. Mindenki lelkesedett, hogy a vár újjászületik, s nem is csalatkoztak, mert az építők 1961-ben már készre is jelentették az épületet. Szép munkát végeztek — legalábbis így látszott kívülről —, csoda-e hát, hogy mindenki örült, s a nagy örömben megfeledkezett a szeplőkről. Mert mára (vagy 16 prédikációra és perselyre is szükség lesz inkább a közelmúltra) az is kiderült: volt szeplő jócskán. Talán • a legnagyobb, hogy egyszerűen nem fejeződött be a felújítás. Másként fogalmazva : félbemaradt. Hogy a pénz fogyott elvagy a koncepció változott, nem tudni, s valljuk meg, innen nézve már nem is fontos. Ma már csak sirathatjuk, hogy bizonyos várrészletek feltáratlanok maradtak, és egy olyan kierőszakolt torzót kaptunk, ar»i ugyan szebb, mint a felújítás előtti, de csúnyább, mint amilyen a legutóbbi századokban végzett átalakításokat megelőzően volt. De nemcsak az építők idő előtti elvonulásával volt baj, hanem a munkával is, amit végeztek. Cementet, illetve cementes habarcsot használtak például, ami közismerten vízzáró, és a párát nem engedi át. Akadályozza a falak kiszáradását, télen pedig a megfagyott víz valósággal szétfeszíti az építményt. Vagy nézzük a múzeumi kiállítótermek feletti lapos tetőt, amihez talán elegendő annyit hozzáfűzni, hogy az utóbbi évekig az országban még nem tudtak olyan lapos tetőt csinálni, ami ne ázott volna be. Á várban sem. Ezek mellett már majdhogynem elhanyagolható részlet, hogy nem oldották meg a csapadékvíz-elvezetést, s az eső és a hóié csorog az évszázados falakra, és — ami nagyobb gond — a falak alá. II vitézek babusgatták De ne bántsuk nagyon az építőket! Hisz ennek a negyedszázad alatt végbement leromlásnak ők csak az egyik okozói. A másikat keressük magunkban. Keressük abban, hogy 25 éve nincs tulajdonosa a várnak. Ezek után pedig önként adódik a kérdés, miért ne omlana össze az az épület, amelyik ebek harmincadjára pusztul? Mindenki tudja: a végvári katonák a harcok közötti időben nemcsak kilovagoltak, meg belovagoltak és hallgatták Tinódi Lantos Sebestyént, hanem gondozták, építgették (hadd írjam le: babusgatták, szeretettel simogatták) a várat. Két és fél évtizede senki nem nyúlt a falakhoz. Egyetlen kőműves vagy asztalos nem dolgozott rajtuk. (Sovány vigasz, hogy ugyanezt látni az egész magyar műemlékvédelemben.) Mégis, miért gondolta bárki is azt, hogy időtlen időkig úgy marad a vár, ahogy otthagyták az építők? A várnak most hivatalosan a múzeum a gazdája. Pénz és paripa (asztalos és kőműves) nélkül. Bár vannak dolgok, amelyekhez talán még pénz és szakember sem kell. Csak jó szem, és szervezőkészség, no meg a tulajdonosi érzet. Mert mi mással, ha nem ennek hiányával lehet magyarázni, hogy a várfokon fű — van, ahol fa — zöldell, a tető fakorlátjai elszíntelenedtek, lassú rothadásnak indultak, itt-ott inognak a téglák, beköltöztek és guanójukkal mindent beterítettek a galambok, egyre több a seprűt nem látott hely, a vár környékét elborítja a szemét, és hátul a várat erősítő támfalon — talán jelkép is lehetne: az utolsó menedék — egy tudj’ isten mióta ott éktelenkedő kötéldarab. Valamikor, a felújítás utolsó éveiben az egész várost foglalkoztató kérdés volt, lesz-e söröző a múzeumi rész fölötti teraszon vagy sem. Végül is nem lett, s lehet, hogy most bánnunk kell, mert különben a vendéglátósok, hg másért nem, hát azért, hogy legyen hol sört mérni, rendben tartották volna a várat? Vagy ugyanolyan „idilli” kép fogadna bennünket ott is, mint a rondella körül: ládahegyekkel és szeméttől kicsorduló kukákkal? II Vajdahunyad után a második Pedig a vár — egyre pusztuló képe ellenére is —nagyobb érték, mint gondolnánk. Egy sztereotippá vált fogalommal — az ország (mások szerint Közép-Euró- pa) egyetlen épségben maradt téglavára — próbáljuk évtizedek óta felértékelni. S közben elfeledkezünk arról, hogy ez a vár az ország egyetlen épen maradt, illetve pontosan helyreállítható gótikus lakópalotája. (Pusztán az érdekesség kedvéért : a másik, a nagyobb és szebb Vajdahunyad vára most határainkon kívül van.) S ebben az értelemben nem is klasszikus vár, jóllehet, minden látogató abban a Íriszemben járja körbe, hogy közvetlenül a falai alatt folyt az öldöklő küzdelem a törökkel. (Vajon miért nem tudják, hogy ez az építmény igazából nem volt katonai objektum, hanem parancsnoki rezidencia, reprezentatív palota? S miért nem tudják, hogy ezt a mostanit még két vár vette körül?) Kettős feladat vár tehát az építőkre. Helyreállítani, amit negyedszázad alatt idő és ember elpusztított, és folytatni, pontosabban befejezni a feltárást, vagy ha úgy tetszik, a várépítést. Ez utóbbiból külön említést érdemel a várudvaron körbefutó külső fali folyosó (aminek tartópillércsonkjai még jól láthatók a falban) és a toronybástya fölötti hajdani fedélszék helyreállítása. Ha megépülnének, építészetileg tovább gazdagítanák a várat, s mind belül, mind kívül pompásabb külsővel ruháznák fel értékes műemlékünket. A vár — mint köztudott — nem szuverén építmény. Látogatott múzeumnak, nyaranta pedig Tháliának ad otthont. Természetes tehát, hogy ha épül a vár, akkor a „bérlőkre” is tekintettel kell lenni. Megteremteni normális működésük feltételeit. Vagyis, hogy minden vonzatúval — öltöző, mosdó stb. — együtt színház lehessen a színház, és múzeum a múzeum. Egyáltalán: végig kellene ismételten gondolni, hogy mi is legyen — méltó, megtekintésre érdemes — ebben a közép-európai téglavárban. (S talán akkor majd nem kell pironkodni a vártermekben csodát váró, de aztán onnan csalódottan kiszédülő vendég előtt.) Bonyolult, összetett ügyet tartalmaz tehát a várdosszié, pedig a falakon kívüli feladatokra (például a vizesárok helyreállítására) még nem is utaltunk. A teljességre törekvés és a szűkös anyagiak között szinte áthidalhatatlan a szakadék. Mégse szabad alább adni a legnagyobb, a legteljesebb terv elkészítésénél. Még akkor sem, ha emiatt — üres zsebeink okán — akár negyedszázados építkezéssel kell szembenézni. Gyulán és környékén van cselekvőkész, a történelmi múlttól lelkesült erő, s higgyük, reméljük, egyszer majd megnyílnak a központi támogatás csatornái is. S arról se feledkezzünk meg: ahogy lehet templomot restaurálni perselyes közadakozásból, úgy talán lehet várat építeni is. Csak a megfelelő perselyt és a megfelelő helyet kell megtalálni és a megfelelő prédikációt elmondani. »' A megyei tanács a közelmúltban megbízást adott a vár teljes helyreállításához szükséges tanulmányterv elkészítésére. A városi tanács végrehajtó bizottsága pedig legutóbbi ülésén arról határozott, hogy a jövő év őszén hozzá kell kezdeni az állagmegóvó munkákhoz: a várkörnyék és a várudvar csapadékvíz-elvezetésének megoldásához, -a várfalak és a tető helyreállításához, illetve szigeteléséhez, a közművek kiépítéséhez, és a várbeli helyiségek tatarozásához. A testület a húskombinát mellékterméküzeme Tessedik szocialista brigádjának javaslatára — a teljes várrekonstrukcióhoz szükséges pénz előteremtésére — társadalmi összefogást kezdeményez. Árpási Zoltán Fotó: Szőke Margit Dr. Kovács Károly Hz akasztófa árnyékában Téves bírói ítélétek AZ EMBEREVES ÖNVÁDJÁNAK EGY ALAPTALAN ESETÉRŐL A mai Jugoszlávia területén játszódott le az alábbi eset századunk legelején. Egy Johanna Bratuscha nevű leány eltűnését jelentette be 1900 áprilisában a hatóságoknak Franz Bratuscha vincellér, a leány édesapja. A leány 1888-ban született, tehát eltűnésekor csupán 12 esztendős volt. Röviddel ezután az apa arról értesült a sajtó útján, hogy Spielfeld környékén egy barlangban egy ismeretlen leány tetemét fedezték fel. Bratuscha odautazott és az elhunyt leány tetemén talált néhány ruhamaradvány alapján kijelentette, hogy ezek az ő lányának a ruhái voltak. A tetemet nem látta, mert elföldelték. Állítólag ő maga vásárolta lányának a ruhaanyagot és készségét fejezte ki, hogy az otthonában levő ruhákat összeegyezteti a talált ruhafoszlányokkal. A talált ruhafoszlányokat átadták neki, és a hatóságok az esetet ezután lezártnak tekintették. Egy nyomozónak azonban tudomására jutott, hogy abban az időben egy másik leány is eltűnt. Ez a leány 1891-ben született (tehát három évvel fiatalabb volt Bratuscha Johannánál) a Maribor környéki Holz Terézia törvénytelen gyermekeként. Az anya azt állította, hogy lányát egy ismeretlen nevű földműveshez adta szolgálni. A nyomozás során azonban Holz Terézia 1901. március 29-én beismerte, hogy meg akart szabadulni beteges gyermekétől, megfojtotta és a barlangba rejtette, s ezért a bíróság elítélte. .Mivel nyilvánvalóvá lett, hogy a tetemen talált, a Bratuscha által felismert ruhák nem lehettek a Bratuscha-leány ruhái. a csendőrség nyomozást indított. A Bratuschánál megejtett házkutatás alkalmával gyanúsnak látszó vérnyomokat találtak az eltűnt lány ruháin, s a feltett kérdések nyomán Bratuscha beismerte, hogy megölte leányát. Vallomását megismételte a ptuji járásbíróság vizsgálóbírója előtt, s ugyanazt vallotta az ügyben megtartott főtárgyaláson is. Hajmeresztő részleteket mondott el, hogy miután a gyermeket megfojtotta, majd felesége segítségével a hullát késsel ” szétdarabolta és a kályhában elégette. Egyes darabokat, éspedig a combokat, megsütötte és megette. Ezt azzal magyarázta, hogy a vadonban élő népek még emberhúst fogyasztanak, s ki is akarta próbálni. A házkutatás alkalmával valóban találtak egy könyvet az ausztráliai bennszülöttek szokásairól. A csontokat állítólag a szemétre dobta. A szemétdombon találtak ugyan csontokat, de megállapították, hogy nem embertől származnak. Bratuscha felesége tagadott — de a maribori esküdtszék a vádat igazoltnak találta, Bratuschát halálra ítélte (utóbb az ítéletet életfogytiglanira változtatták), feleségét bűnrészesség miatt több évi rabságra ítélték el. Miután az ügy lezárult, 1903 augusztusában egy kaII gyulai vár furcsa históriája
