Békés Megyei Népújság, 1986. augusztus (41. évfolyam, 180-204. szám)

1986-08-16 / 193. szám

1986. augusztus 16., szombat NÉPÚJSÁG Szarmata falu Örménykút határában Az Alföld területére az i. sz. I. sz. elején bevándorolt egy iráni eredetű lovasnép, a szarmata. A honfoglaló ma­gyarokhoz hasonlóan itt te­lepedtek meg, mivel további vándorlásuknak gátat vetett a Római Birodalom. Koráb­bi nomadizáló életformáju­kat idővel felváltotta a föld­műves, állattenyésztő élet­forma. Falvaik a folyók, pa­takok melletti dombhátakon húzódtak meg. Náddal fedett, alacsony, vert- és vályogfa­lú házakban laktak. Tároló­vermeikben gabonát, sajtot, szárított élelmiszert tartottak nagy égetett hombárokban és tálakban. A hulladékgödrök­ből előkerült állatcsontok ta­núsítják, hogy szarvasmar­ha-, ló-, sertés- és kecske­tenyésztésük fejlett volt. A folyók halait is szívesen fo­gyasztották. Házaik táján ku­tyák és macskák kóboroltak. Vadászaik szarvast, őzet, vaddisznót és madarat zsák­mányoltak. Igen fejlett volt kerámiaiparuk, kereskedtek a szomszédos római tartomá­nyokkal: Dáciával, Moesiá- val és Pannóniával. Az V. sz. első felében a Kárpát-medencébe betörő hunok leigázták a szarmatá­kat. A férfiak egy részét be­sorozták a hun seregbe, a falvak viszont békésen to­vább éltek az új hatalom alatt is, és terményeikkel, ipari termékeikkel Attila hun királyt szolgálták. Békés megye területén több ponton figyelték meg a régészek terepbejárásaik so­rán ezt a későszarmata-hun kori településláncolatot, ör­ménykút határában, kis dombháton 1986 júniusában kezdte meg az MTA Régé­szeti Intézete az egyik falu feltárását. Már az első pil­lanatban, a domb szántástól lepusztított lejtőjén igen sok edénytöredék, állatcsont je­lezte egy ház közellétét. Az ásatás során feltárták ezt a házat. A téglalap alakú, 40— 45 centire földbe mélyített padlójú, agyagfalú, nádtete­jű házban a tűzhely körül sok összetört edény került elő. A házat részben alápin­cézték: 2,5 méter széles, 4,5 méter hosszú, a ház padlója alatt 1,8 méter mélységű pin­ce húzódott. A ház közelé­ben tároló- és hulladékgöd­rök, valamint egy ásott kút került elő. * A településen igen vastag volt az égett, ha- mus fedőréteg; az összetört de csaknem minden darab­jukban összeállítható edé­nyek arra utaltak, hogy a la­kók nem tudták a tűzvész­ből kimenteni értékeiket. Az omladékréteg eltávolí­tása után kirajzolódtak az egykori tragédia körvonalai. Az égő házakból menekülő asszonyok és gyermekek csontjai bukkantak elő, az egyik szülő nagy edénybe dugta párnapos csecsemőjét, remélve, hogy így megment­heti életét. A pusztulásréteg­ből előkerült vas nyílhe­gyek és a koponyákon ta­lált egykori vágásnyomok ar­ra mutatnak, hogy a falu há­borúban pusztult el. A pusz­tulási réteg későszarmata­hun kori kerámiája meghatá­rozza a háború idejét, s va­lószínűsíti a támadók kilétét is. Attila hun király halála után birodalma szétesik. A korábban hunszövetséges germán nép, a gepidák északról levonulnak a folyók mentén, s elfoglalják a Kö­rös—Tisza—Maros szögét is. A vonulásuk útjába eső szarmata településeket fel­dúlják, kirabolják, lakosai­kat lemészárolják vagy szol­gának hajtják el. Az ör­ménykúti faluhoz hasonló sorsra jutott a Szolnok me­gyei Tiszaföldvár mellett fel-- tárt telep, de hasonló nyo­mokat figyeltek meg Kar­doskúton, Hódmezővásárhely —Solt—Pálén, Hódmezővá­sárhely—Gorzsán, Makó— Vöröskereszten és Földeákon is —, hogy csak a közelebbi helységeket említsük. Ez a pusztítás népirtás méretű lehetett, hiszen a fal­vakban nem maradt ember, aki a temetetlen halottakat elhantolta volna. Az omla- dék alól kinyúló testrészeket a támadók eltávozta után vadállatok húzgálták szét. A kihűlő romok felett a ké­sőbbiekben nem telepedett meg újból az ember. Az MTA Régészeti Intéze­te a megyében tervezett mikroregionális kütatási terv során a következő év­ben is folytatni szándékozik e település feltárását. Az elő­került leletek restaurálása és feldolgozása megkezdődött. E munkálatok befejezése után újabb adatokkal egészíthetők ki Szarvas környékének tör­ténete. H. Vaday Andrea —Vincze Magdolna Parabola Senki sem tudja meg­mondani, mióta létezik a Parabola. Árkus József sem. Pedig ő igazán mérvadó. Az „őskor” megsemmisült — mondja —, kiselejtezték. De van már vagy 18 éves. Ő majdnem az elejétől dol­gozik benne. — Kezdetben három szer­zőpáros írta felváltva, az egyiknek én is tagja vol­tam. De a néző ezzel nem sokat törődött. A nézőnek a Parabola a Varga műsora volt, ő magyarázta el szö­vegeinket. Öt dicsérték, ha tetszett, őt szidták, ha nem. Aztán Chrudinák Alajos 1975-ben megkérdezte: el­vállalnám-e, hogy nemcsak írom, hanem el is mondom a szöveget. Felváltva Kom- lós Jánossal. — Hízelgett a hiúságom­nak — folytatja a visszaem­lékezést —. De meg is ijed­tem. Komlósnak nagy neve volt, ismert személyiség. Mellette én porszemnek éreztem magamat. Gondol­kozás! időt kértem, aztán igent mondtam. Hogy Var­ga miért hagyta abba, azt ma sem tudom. A konkur- renciától nem sokáig kel­lett félnem, Komlós nem akarta csinálni, én egyedül maradtam, annak minden előnyével és hátrányával. Hogy mi volt a hátrány? A nézők elemi erővel köve­telték vissza szegény Var­ga Jóskát. Hónapokig úgy éreztem: nem csinálom to­vább. Aztán megszoktam, engem is megszoktak. Kérdésemre elmondja, hogy a 30 perces műsorhoz adásonként 50-60 filmbeját­szást használnak fel, és ezt irdatlan mennyiségű anyag­ból kell kiválasztani. Még szerencse, hogy a televízió archívumában mindig ele­gendő friss anyag található. A munka menete a követ­kező: a külpolitikai főszer­kesztőségben néhány „geg- man” — köztük ő is — ki­találja, mi legyen a követ­kező Parabola vezérfonala. A filmanyagot videokazet­tán nézik. Egy kazettán kb. 3 órányi anyag van. Két hé­ten át 2-2 napot töltenek a válogatással, a kiválasztott anyagból készül a forgató- könyv. — Az eltelt évek során változott a Parabola? — Igen — hangzik a vá­lasz. — Tiszta külpolitikai műsornak indult, főleg a Nyugattal foglalkozott, csip­kelődve. Én belpolitikus va­gyok, megpróbáltam hát ezen változtatni. Az volt a véleményem, és ezt a beér­kező levelek megerősítették, hogy a Parabola egyoldalú, hiteltelen. Az arány ma már kb. 60:40 százalék a saját dolgaink javára. Sajáton nemcsak a magyar, hanem a szocialista országok életét érintő dolgokat értem. — Sokak véleménye sze­rint a Parabola kicsit — hogy is mondjam? — si­kamlós. — Igen, szélmalomharcot kezdtünk a prüdéria éllen. Pillanatnyilag visszavonuló­ban vagyunk, valószínűleg kissé vehemens volt a har­cunk. Ügy látszik, a nézők jobban elviselik a politikai, mint a vizuális pikantériát. — Mennyiben felel meg ön szerint a Parabola je­lentésének? — A Parabola példázat, nem ún. direkt műsor. Mondjam azt, hogy amit di­csér, annak régen rossz? Persze, ami a Parabolában elhangzik, azt nem kell szó szerint érteni. Amit szidunk, az valószínűleg jó. Érzékel­tetni igyekszünk: ha valami Nyugaton történt eseményt kipellengérezünk, attól eset­leg mi sem vagyunk mente­sek. Kicsit sanda szemszög­ből nézzük a dolgokat. Sze­rintem akkor jó a műsor, ha ez kiderül belőle. — Árkus József meg van elégedve a Parabolával? — Én a legritkábban va­gyok elégedett. Gyakran né­zem házi archívumomban újra, mit lehetett volna job­ban csinálni. — Hogyan képzeli a Pa­rabola jövőjét? — Szeretném megtartani az arányt a hazai témák javára, minél frappánsab­ban. Megtalálni a mi való­ságunkban a számunkra ér­dekeset. Ha sikerül elérni, hogy a néző mosolyog, hogy jobb a közérzete, mondjuk, a Protokoll-parabola megte­kintése után, akkor nem dolgoztunk hiába. Erdős Márta Salzburgi fesztivál — kérdőjelekkel Az idei nyáron 64. alkalom­mal rendezik meg a Salz­burgi ünnepi játékokat — ám Európa egyik legismer­tebb zene- és drámai feszti­válja körül több a kérdőjel, mint valaha. Kezdődött a gondok sora azzal, hogy — hosszú évek óta először — részben elmaradt a várt ven­dégsereg : szöges ellentétben a szokásos helyzettel, nem­csak az első osztályú szállo­dákban volt szoba a játékok idejére, hanem egy sor elő­adásra jegy is volt kapható. A háttér: az amerikai turis­táknak mintegy kétharmada maradt el (mint az idei nyá­ron Európában általában) — ráadásul az NSZK-ból érke­ző közönség egy része is. Megint csak rendhagyó mó­don részben a politika mi­att: a Salzburggal szomszé­dos bajor földön, Wackers- dorban épülő nukleáris újra­feldolgozó üzem ellen heve­sen tiltakoznak a salzburgiak is, köztük a tartomány kon­zervatív, néppárti vezetése, amelyet egyébként igen szí­vélyes kapcsolatok fűznek Franz Josef Strauss bajor kormányfőhöz. Amivel a salzburgi játékok egyik régi dilemmájánál va­gyunk: a fesztivál bírálói nem alaptalanul figyelmez­tetnek, hogy a hajdan Max Reinhardt, a zseniális rende­ző által kezdeményezett já­tékok, amelyekbe a háború után Bertold Brecht lehelt új életet, már régen csak a gazdag sznobok igényeit elé­gíti ki — s azt sem túl ma­gas színvonalon. Maradi, ha­gyományos műsorpolitikával, amely egyébként is aláren­delt jelentőségű, hiszen Salz­burg fő funkciója — mond­ják a bírálók —, hogy a jó pénzű bel- és külföldi „elit”, az alkalomhoz illő öltözék­ben, ékszerekkel megjelen­hessék. S mindezt az osztrák állam sok tízmilliós anyagi támogatásával... A vádak nem alaptalanok — de az ellenérvek sem: igaz, hogy az állami költség- vetés idén is vagy 70 milliót ad Salzburgnak, de az ide­genforgalomnak a fesztivál­lal kapcsolatos bevételeit 3 milliárdra becsülik, s csak adókból több százmillió fo­lyik be. Mindez nem változtat azon, hogy művészi szem­pontból Salzburg csakugyan alig változik, akárcsak sok éve a művészeti vezető, Her­bert von Karajan személye sem — s a két dolog igen­csak összefügg. A mester közismerten üzletemberként is jeleskedik, salzburgi pro­dukciói egyúttal lemez- és videófelvételekkel hoznak to­vábbi sok milliókat. Kara­jan a „CD”, a lézerlemez megjelenésével most ezeken is meg kívánja örökíteni mun­kásságát —, ami azt jelenti, hogy az operai és hangver­senyprogram alig változik, a 78 éves maestro önmagát is­métli. A fiatalabb, valóban a ze­néért rajongó nemzedékek más, kevésbé „elegáns”, de bátrabb fesztiválokra zarán­dokolnak, például a közeli olasz városokba. Salzburg megújításának szükségessé­gében mindenki egyetért — de a verseny, Karajan utód­lásáért, még nyitott. A leg­esélyesebb versenyzők egyéb­ként valamennyien külföldi­ek: Lórin Maazel, Claudio Abbado és James Levine. Negyvenkedő A magyar úttörőmozgalom az idén ünnepli létrejöttének negyvenedik évfordulóját. A negyvenedik év egy ember életében is alig van túl az emberélet felén, történelmi léptékkel mérve pedig igazán nem nagy idő. Mégis elég ahhoz, hogy akiket illet, számvetést készítsenek, ahogy mondani szokták, visz- szatekintsenek a megtett út­ra, hogy lássák, honnan in­dultak, s hová jutottak. Ezt teszi most a Magyar Űttörők Szövetsége, amely az ünnep fényét növelendő megbízta az Ifjúsági Lapki­adó Vállalatot, hogy negy­ven mai magyar költő gyer­mekverseiből antológiát ad­jon közre. Címe „Negyvenkettő”, ami egyaránt tűnhet sutának, tréfásnak, akár fiatalos tá­volságtartást sugallóan ön­ironikusnak. A cím mögött azonban a verseket válogató Budai Éva észrevehetően ér­tékorientált válogatásra tö­rekedett, amit már az is mutat, hogy költőkben nem szűkölködő irodalmi életünk jeles nevei kerültek össze egy- egy versükkel. Eddig talán nem is volt nehéz dolga a ver­sek válogatójának, feltéve, hogy szerkesztési elvei nem találták szembe magukat te­kintélyek ötleteivel. Akár így volt, akár úgy, Budai Éva érdemét ott ta­láljuk meg, hogy az antoló­giákat gyakorta jellemző bel­ső formai-tartalmi egyenet­lenséggel szemben a játék, játékosság és szép érzések vezérlő elvének fénylő fona­lára egységes anyagot sze- melgetett ki a költőkiválasz­tottak oeuvre-jéből. Talán éppen formai bravúrja mi­att a tartalmilag súlyos, ko­moly mondanivalóra asszo­ciáló vers is (Simonyi Imre: Rendületlenül) „S ha más­ként nem — hát legbelül: / Hazádnak rendületlenül. / S ha restelled, hogy hangosan: ! nehogy meghallja más, kí­vül? ' Hát szakálladba dör- mögd, hogy: / nincs hely számodra e-kivül. / De az­tán-rendületlenül! / Ezt az­tán — rendületlenül! Hogy e-kívül, hogy e-kívül: / nincs más belül, nincs más belül! — megbújhat a kötetben. De idézhetnénk R atkó József „Egy ágyon, egy kenyéren” című szép versét is. A kötet egyik legfőbb eré­nye, hogy a gyermek- és if­júsági irodalom olvasóit oly gyakran kétségbeejtő, direkt, didakszis, lehangoló sémáit hordozó verseket a válogató jó érzékkel elkerülte. Az emberi, költői beleélés re­mekléseit olvashatjuk az an­tológia versoldalain. Ágai Ágnes, Bella István, Csoóri Sándor, Csukás, István, Kiss Benedek, Kiss Dénes, Nemes Nagy Ágnes, Orbán Ottó, Pinczési Judit, Simái Mihály, Tandori Dezső, Tóth Eszter, Veress Miklós, Weöres Sán­dor verseiből belülről fény­lik fel a gyermekek érzelem­világa. Sugárzó szeretet árad Károly Árny, Székely Magda verseiből, a játék öröme len­gi körül Buda Ferenc, Pás- kándi Géza, Tordon Ákos verseit. A kötetet a balatoni úttö­rőváros Gyermekalkotások Galériájának gyűjteményéből negyven színes gyermekrajz — tempera, zsírkréta, fest­mény, filc — illusztrálja. Papp György a kötet szer­kesztője nemcsak Budai Évá­val, hanem a képanyagot összeállító festőművész, Ber- náth Elekkel is eredménye­sen tudott együtt dolgozni. Lehet, hogy nem volna minden esztétikai élmény nélkül való az ünnep múl­tával napjaink „gyermek- társadalmának” hétközna­pibb bánatait, örömeit egy­szer prózában, képben és versben összegyűjteni. A je­lenlegihez hasonló igényes­séggel szerkesztett kötetből néhány ezer — mint ahogy ebből is — még könyvárusi forgalomban is elkelne. A kötet terve és műszaki szerkesztése Lantos Kálmán munkáját dicséri. Csobai László Reggel a csabai sétálóutcán Reggel. Kánikula. Tolongás az Univerzál áruház előtt. Kinyitják a nagy üvegajtót, és az emberek betódulnak. Az áruház előtt egy utcaseprő tisztogatja nyírfa seprűjével az aszfaltot. A padokon öregurak ülnek, cigarettáznak és ráérősen beszélgetnek. A parkoló előtti kővázán egy fiatalember ül és újságot olvas. Egy fagylaltoskislány álldogál a Rad­nóti Könyvesbolt előtt, és a Modern Talking képét néze­geti, 10-15 tinilány sétál az úttesten, hangosan beszél­getve. A járókelők utánuk fordulnak. Egy kocsi behajt a sétálóutcába. Az utcán tovább áramlanak az emberek. Kinyitott a Radnóti Könyvesbolt is. Kerékpárosok. Zörög, kattog a lánc, ahogy elsüvítenek a kirakatok előtt. Egy fiú fekete bőrkabátban ácsorog az Univerzál előtt, dacára a tűző napnak. Szembe vele egy férfi közeledik shortban. Az utcaseprő befejezte az aszfaltkaparást, halkan mor­mogva szidja a szemetelöket, majd továbbmegy. Csoszo- gás. Egy anya, 3 kisgyerekkel. A gyerekek egy darabig nézelődnek, aztán felhangzik a nyafogás: — Anya, vegyél nekem gofrit! F. T. MOZI Gyöngyvirágtól lombhullásig Apró, fehér kis csengety- tyűharangok: díszük a ge- menci erdő tisztásain a gyöngyvirág. Hozza a ta­vaszt, hozza az újjászülető erdei fényeket, felfigyel rá sok kecses madár, kemény­szemű ragadozó, puha léptű őz, felfigyel rá a tavak gyöngyszemeivel fényesített erdő, a fák is mintha érte­nék, tudnák: a rügybontó, levélnövelő tavasz új esz­tendőt nyit a természet e kü­lönös, megragadó szegleté­ben. Peregnek a képek, a színekből érződik, hogy ez még nem az a szupertechni­ka, kemények, nincsenek át­menetek, végül is 1953-at írunk. Illetve írtak akkor, amikor Homoki Nagy István a Gyöngyvirágtól lombhullá­sig című filmjét forgatta. Az első jeleneteket nem is 1953- ban, hanem már egy évvel előtte, és most, a vizeken fodrozódó hullámokat, a va- rázsos erdő fáit, tisztásait nézve akaratlanul is eszem­be jut: akkor, abban az idő­ben voltak, akik nem láthat­ták ezt, akik akkor, amikor az a hullám fodrozódott és törte ezernyi darabkára a fényt: egy tollvonás okán börtönök mélyén álmodtak a nyárról, az emlékvilágról. Olyan megrendítő ez az egy­idejűség, olyan nagyszerű a természet ereje-hatalma, és mégis! A filmet író, rendező, fény­képező Homoki Nagy István tudományos és filmes szak­tudásának mesterfoka mel­lett azért is nagy és felejthe­tetlen, mert akkor, 1952—53- ban olyan filmet csinált, ami­lyen a Gyöngyvirágtól lomb­hullásig; olyan filmet, amely­ben (jószerével) nincs sem­mi a 34 év előtti jelenidejű- ség „másik” valóságából, nem ütnek át a gemenci er­dő fái közt egy másik való­ság disszonanciái, és még az is elhangzik ebben a film­ben, hogy (uramfia!) „ma­gyar erdő”... Igaz, hogy „hosszú tanfolyamról” érke­zik haza a vadőr, hogy be­barangolja velünk (gyöngy­virágnyílástól lombok hullá­sáig) az erdőnek minden zegzugát, hogy elvezessen minket a titkok kedves, szép­ségben tobzódó pillanataihoz, és helyszíneihez, de csak ennyi, és semmi több, nem készül sem „jelentés”, és a közeli gazdaságban dolgozók is csak szerényen „szorgal­masak”, semmi több. Ahogy telik az idő, ahogy pereg a film, úgy válik minden je- lenete-kockája élőbbbé, iga­zabbá, a természet felülmúl­hatatlan gyönyörűségeit fel­vezető, kompozíciós egységé­ben is tökélete alkotássá. Három és fél évtized tá­volából talán még érthetőbb a világsiker, amikor a ma­gyar film szinte egyetlen hírnöke volt sok országban a Homokié, melyben valami egészen újat, addig nem vol­tat produkált íróként, rende­zőként, és operatőrként is. Ma már (feltehetően) egy- ben-másban változtatna az, aki ilyen természetfilmet for­gat, jobban kirajzolná a kompozíció összetartó szálait, még közelebb férkőzne a vi­rágokhoz, állatokhoz, az er­dő fáihoz is; a Homoki-film lírája és tisztasága azonban utolérhetetlen. Jó, hogy vetí­tik néha, szerte az ország­ban. (s—n)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents