Békés Megyei Népújság, 1986. július (41. évfolyam, 153-179. szám)

1986-07-12 / 163. szám

1986. július 12.. szombat

o

U333SS

Serédi János:

A boszorkány

Szent István napján fejeztük be a cséplést. A mi tanyánk volt az utolsó. Azontúl már csak a semmi van, egészen a román határig. A puszta. Este bál volt a faluban. Későn értem haza. A kutya eszeveszetten csaholt. Apám felébred.

— Kire ugatott? — kérdezte, mikor benyitottam a szobába. — Valaki hazakísért ?

— Senki. — válaszoltam. Dehogy árultam volna el, hogy Tarr Lőrinccel, a szőke sváb fiúval kézen fogva jöttem egészen kapuig.

— Majd fognak — emelte meg a hangját. — Az a fontos, hogy ne félj az élettől. Még akkor sem, ha valami történik velem. Itt a tanya, meg a húsz hold. Majd fognak kísérgetni a legények.

Titkolta, hogy beteg, amióta hazajött a frontról, vért köpött. Azon az éjszakán megérezte, hogy ott ólálkodik a közelében a kaszás. Néhány nap múlva meghalt. Kiégett szemekkel álltam a koporsójánál. Egy éve távozott anyám és most ő is elment. Tizenhét éves voltam.

Nyéki tanya a legközelebbi. Egy özvegyasszonyé meg a fiáé. ök vettek pártfogásba. Rám csaptak, mint héja a csibére. Bérlők voltak, soha se barátkoztunk velük. A fiú se tetszett. Pattanásos arcú langaléta. Mégis jólesett, hogy segített ebben-ab- ban. Csarnokba vitte a tejet, felszántotta a földet. Mielőtt magamra eszméltem volna, a felesége lettem és szültem két gyereket. Két fiút. Tarr Lőrinc eszembe se jutott. Még akkor sem, amikor a férjemet elvitték katonának. Megszoktam, talán meg is szerettem. Esténként leveleket írogattam, hogy gyűjjék haza. Sok a munka. Akkor kezdődött a téeszesítés. Anyósom azt tanácsolta, ne lépjek be. A férjem az ellenkezőjét. Hagyjak itt csapot papot és menjek utána. Neki nem kell a föld, sem a tanya. Ő ott marad a katonaságnál. Felháborított a gondolat. Hogy írhat ilyet? Nem dobhatom el a földet, amit apámtól örököltem. Az az enyém. Az a gyerekeinké lesz. Csakhogy a baj csűstül jön. Hiába dolgoztam hajnaltól vakulásig, a beszolgáltatással nem tudtam megbirkózni. Anyósom hol perlekedett a végrehajtókkal, hol a lelkűkre beszélt. Falra hányt borsó. Elvitték a lovat, a tehenet' de még a vetőmagot is. Elhatároztam, mégis belépek. Nem vettek - fel. Azt mondták kulák vagyok. írtam a férjemnek. Most mi tévő legyek? Azt válaszolta, felejtsem el. Veszélyeztetem a karrierjét.

Hirtelen indulattal, ahogy a szélvihar támad odakinn a pusztán, felkaptam az asztalról egy hamutálat és belehajítottam.

Három évet kaptam, hogy példát statuáljanak. Egy rabgazdaságban dolgoztam.

Néhány hónappal hamarabb amnesztiával szabadultam. Azt mondták elítélésem politikai baklövés volt. Hát köszönöm szépen az ilyen baklövéseket ! Nem panaszkodom. Velem rendesek voltak. Az egyik őrmester, aki felügyelt ránk, rábeszélt, maradjak Szegeden. Pincérnő lettem. De nem volt nyugtom. Visszajöttem, hogy megkeressem a gyerekeimet.

A tanya udvara olyan volt, akár a csatatér. Szekerek, vetőgépek, kivénhedt, megrozsdásodott ekék nagy ösz- szevisszaságban. Az istállóban a tsz lovai szénáztak. A házban viszont minden úgy volt, ahogy régen. A szövetkezeti tagok csak a konyhát használták.

— Ahogy tőlünk tellett, mindenre vigyáztunk — mondta az éjjeliőr, aki apám druszája volt. Tőle tudtam meg, hogy anyósom meghalt, s a gyerekeket elvitte a tanács. Másnap bementem a faluba. A tanácsnál úgy beszéltek velem, mint egy rin- gyóval, aki önszántából dobta el a gyerekeit. Soha se sírtam, de most szemembe szöktek a könnyek. Odakinn az utcán találkoztam Tarr Lőrinccel.

— Erzsi, Madarász Erzsi!

— kiáltott utánam.

Megtorpantam. Talán álmodom? Ahogy hátrafordultam, ott állt előttem. Magas, vállas férfi volt. Szőke haját oldalra fésülte. Nyakkendőt viselt és fehér inget. A bál óta nem láttam. Annak pedig idestova hét éve. Csak nézett és nézett. Annyira nézett tágranyílt kék szemével, hogy belepirultam.

— Szép vagy Erzsi, szebb mint voltál.

— Te pedig mégférfiasodtál

— sütöttem le a szememet.

— Van egy fiam.

— Nekem meg kettő, csak azt nem tudom merre vannak.

— Gyere! — fogta meg a kezemet és vísszavitt a tanácsházára. Az ügyintéző kezes báránnyá szelídült. Néhány pillanat alatt mindent megtudtunk. Beültetett a kocsijába. A városba mentünk, az állami nevelőintézetbe. A gyerekek az udvaron játszottak. Rögtön megismertem a két fiamat, ök is engem. Az ellenkezőjétől tartotam. Hogy elfelejtettek.

— Anyu, anyu! — rohantak felém.

Jó helyük volt. Az intézet mindennel ellátta őket, mégis azt akartam, hogy velünk jöjjenek. Lőrinc alig tudott lebeszélni. A pusztai iskolát megszüntették, a falu pedig

messze van. Mit kezdel velük, ott a tanyán?

Visszafelé szótlanul vezetett. Sötét volt, az utat figyelte, én pedig arcának körvonalait fürkésztem.

— Mondd, ki vagy te?

— Miért?

— Minden ajtó kinyílik előtted.

— A szövetkezet elnöke.

A meglepetéstől felkiáltottam.

— Te, éppen te?

— Igen. éppen én, egy sváb paraszt fia.

— Még álmomban sem mertem volna feltételezni, hogy pont te.

Megmozdult bennem a keserűség.

— Ügy gondoltad, a származásom miatt?

— Ügy, persze;

— Hogy nekem is arra a

sorsra kellett volna jutnom, mint nagybátyámnak, aki azon az átkozott nádalóhá- ton mintagazdaságot csinált, de származása miatt kitelepítették? Ott a keresztúton, arra felétek, letérdelt a hatóság előtt, s úgy könyör- gött, ne vigyék el, ő magyar, neki semmi köze Németországhoz. Szegény

anyámnak annyi mersze se volt, hogy elköszönjön a testvérétől, nehogy mi is az ő sorsára jussunk. Szerencsére ez a világ elmúlt.

— És a sebek, Lőrinc?

— Ebben az országban nincs olyan ember, aki ne lenne így vagy úgy megsebezve, csak a dátumok térnek el. Végre magunkra kell eszmélnünk! Abból nem élünk meg, ha örökösen a sebeinket nyalogatjuk. Előre kell tekinteni és dolgozni! Én ezzel a gondolattal kelek és ezzel fekszem. Egy pár dologban sikerült előbbre jutni a szövetkezetben, ahogy átvettem az elnökséget. Ebből a földből még sok mindent ki lehet hozni. Szeretném, ha segítenél. Mik a terveid?

— Visszamegyek Szegedre, pincérnő vagyok.

— Te, éppen Te? — a szavaimmal tromfolt vissza és kacagott.

— Miért ne?

— Mert annyira ragaszkodtál a földhöz, és meg kell hagyni, ügyesen gazdálkodtál.

Akkor már tudtam, nem megyek sehová. Feltámadtak bennem a régi érzések. Forrón, tyrngtalanul, a szerelem erejével. Mégis ma- kacskodtam. Ö pedig győzködött. Költözzek be a községbe. Dolgozhatok a tsz

központjában. Most éppen bérelszámolót keresnek.

— Inkább a tanyán maradok.

— Ott a világ végén?

— Bízd rám a lovakat — válaszoltam hirtelen ötlettel. — Apám is szerette a lovakat, én is bolondultam értük. Tízévesen megtanított lovagolni. Tudom, hogyan kell betörni egy csikót. Ez az egyedüli dolog, amihez értek.

— A lovakat eladjuk.

Akkor már javában folyt

a gépesítés. Nagy teljesítményű erőgépeket, új kombájnokat vásároltak. A vegyszerezés is divatba jött. Lomtárba került a kapa. a «kasza, s a lovak is feleslegessé váltak. El kellett adni őket. Rábeszéltem Lő- rincet, a csikókat hagyják meg. Hallgatott rám. Hét maradt, két pej, négy szürke, meg egy fekete. Csak az volt a kikötésem, kapjanak zabot. A zab a legfontosabb, ezt apámtól tudom. Ahogy nőttek, belovagoltam mind a hetet. Közben arra is rávettem, hogy nemesebb fajtával gyarapítsuk az állományt. Egyszerre tizenötöt vásárolt Mezőhegyesről. Bábolnáról, ötöt pedig külföldről. Hatalmas summát fizetett ki.

— Ha ebbe a vállalkozásba beletörik a bicskám, elsöpör a tagság haragja.

Nem tört bele. A ménes saját magát szaporította. Minden évben hat-hét kanca lecsikózott. Élveztem a munkát. Kora tavasztól, ahogy megenyhült a határ, nap mint nap kiengedtem a ménest. Felpattantam a szürke csődörre, és neki a pusztának. Vad volt. senkit sem tűrt meg a nyergében, de velem úgy száguldott, mint a szélvihar. Egyszer a megyei pártbizottságtól látogattak ki. A tanya udvarán beszélgettünk, amikor megugrott a ménes. Egyenesen neki a román határnak. Üristen, ebből baj lesz! Fel a szürkére és uccu! Néhány méterre a határtól visszakanyarítottam őket. Ekkor javasolta az egyik megyei vezető, nevezzünk be a lóversenyre. Éppen akkor kezdődött Orosházán a nemzetközi. A női futamot megnyertem a szürkével. Akkor már terhes voltam. A gratulációknak sem tudtam örülni. Azt hittem, a lovaglástól elmegy a gyerek. Félni kezdtem. Mi lesz, ha kitudódik? Mert egyszer kitudódik.

Nyáron szültem, azon a napon, amikor külföldiek érkeztek, hogy megnézzék a ménest. Még kimentem velük a karámhoz. Akkor már hetven lovunk volt. A puszta közepén karámot készítettünk. Fél óra múlva vissza kellett jönnöm. Alighogy jászolhoz kötöttem a lovat, jött a fájdalom. Any- nyi erőm sem volt, hogy bemenjek a szobába. Lőrinc mindig sötétkor jött. Most

is késő este érkezett. Addigra mindent rendbe tettem. A bölcsőt is lehoztam a padlásról. Boldogan újságolta, húsz lovat eladott a németeknek. A befektetés háromszorosan térült meg.

— Én is mutatok neked valamit.

Leakasztottam a konyha faláról a lámpát, és bekísértem n szobába. Egyenesen a bölcsőhöz. A csöppségem aludt. Szája szélén kicsordult a nyál. Parányi kezét ökölbe szorította.

— Legalább mutasd, hogy örülsz. Vagy csak a jó üzletnek tudsz örülni? Ez pedig nem jó üzlet — martam bele. Mert úgy állt a bölcsőnél, mintha odacöve- kelték volna.

— Erzsi, Erzsi — ingatta a fejét.

— Bocsáss meg — tértem magamhoz. Láttam, hogy könnyezik.

Anélkül, hogy szólt volna, kivette a gyereket a bölcsőből.

— Mit csinálsz?

— Megkeresztelem.

Láttam, ahogy az udvaron, a hold fényében, keresztet rajzolt a piciny homlokára.

— Júlia ;1 neve — mondta.

— Miért Júlia?

— ,A nagyanyám is Júlia volt. Olyan szép lesz, mint a holdsugár. Aki ránéz, beleszeret. Mint én az anyjába.

Mielőtt beszállt volna a kocsijába, megszorította a kezemet.

— Elválok a feleségemtől.

— Őrültség. Verd ki a fejedből.

— Meg kell tennem.

Elébe álltam.

— Maradjon minden úgy. ahogy eddig volt.

— Ennyivel tartozom magamnak is, meg neked is.

— Nekem semmivel se tartozol.

Az egyedüllét kiszolgáltatottá teszi az embert. Hát még egy asszonyt! Ha vonzó, gyanússá válik. Ha sikerei vannak, irigyei támadnak. Ha megbotlik, megkövezik. Csak ok kell rá. Annak pedig ott a gyerek. Nő, cseperedik, mindenki látja. Szőke a haja. mint az apjáé. Kék a szeme, mint az apjáé. Élő tanúbizonyság. hogy megbabonáztam az elnököt. Ámbár azt suttogják, én már nem is kellek neki, csak a lányom, a gyerekkel zsarolom. Iszik, részegen vezeti a kocsiját. így jön ki a tanyára is. Maga mellé ülteti a kislányt.

— Hova viszed?

— Be a faluba. Lássa mindenki! Az apósom is! Robbanjon szét! Elegem van a melldöngetéseiből! Torkig vagyok a sógorság- gal, komasággal!

— Lőrinc, az istenre kérlek, ne hívd ki magad ellen a sorsot!

Szikrázott a szeme.

— Hát olyannak ismersz, aki meghunyászkodik?

Karambolozott. Nekihajtott egy fának. A tárgyalásra tanúként idéztek meg. A bírónő azt mondta, én is hibás vagyok a kislányom haláláért. Nem láttam, hogy a vádlott részeg? Maga is engem hibáztatott. Azon a napon, mikor megjelent a cikk, a községben egymás kezéből tépték ki az újságot az emberek. *Akkor már nem suttogtak. Akkor már kiabáltak. Elvitték a tanyáról a lovakat, kizártak a tsz-ből. Boszorkány vagyok, tönkre tettem egy tisztességes családot. A Helmeté- két.

És Juliska, és Lőrinc, és én?

Homlokomon- a bélyeg. A tiltott öröm bibliai átka. Semmi se tüntetheti el. Még az idő sem. Erre már nincsenek tanyák, csak az enyém. Lebontották valamennyit. Arra a két város,, amott p tarajosi tanyasor, emerre a község. De köröskörül semmi. Ember se jár erre, csak a két fiam, ha látogatni jön. És néha Juliska is jön, meg az apja is. Ilyenkor sírnak a fák a pusztán. Hallja ezt a hangot? Erről tudom, hogy jönnek, és egyszer majd betoppannak ide a konyhába. Ök ketten.

Arcok

közelről

Eyas Kovács József

Nem biztos, hogy önként vállalt, de magányszigetén él és alkot építő aszkézissei Eyas Kovács József. A két- egyházi vasúti bérházak egyikében szobája egyben műterem is. Belépve hozzá, nagy méretű kép vonzza a látogató tekintetét: az absztrakt mű közepében József Attila, Kassák Lajos és saját arcképét applikálta a művész. Gondolom, nem véletlenül?

— Makón születtem 1933- ban, József Attilához versein kívül ez is köt, úgy hiszem. Kassák Lajos művészete számomra ökonomikus, jelentősége szerintem sokkal nagyobb a magyar képzőművészetben, mint amennyire becsüljük.

— Milyen kitérőkkel vezetett életútja Kétegyházára?

— 1938-ban költözött át a család ide, s azóta lényegében Kétegyházán lakom, leszámítva tanulóéveimet. Gimnáziumba Békéscsabán jártam, ahol emlékezetesen sokat tanultam Mekes Józseftől. A szegedi pedagógiai főiskolán rajz és biológia szakon szereztem diplomát. A képzőművészeti főiskolát 1966-ban végeztem el és lettem a Művészeti Alap tagja. Tanítottam két évig Tatabányán, egy tanévet Kunágo- tán, de 1966. óta — vagyis éppen húsz éve — itt élek és alkotok Kétegyházán.

— Képei lírai absztraktnak nevezhetők, de szellemi rokonaitól sajátos hangvétele különbözteti meg. Hogyan alakult ki ez a festői világ?

— A Képzőművészeti Főiskolán töltött évek alatt szigorúan természetelvű — a szó szoros értelmében: realista — műveket készítettem: tájképeket, városképeket, portrékat. Ügy érzem, az absztrakt fontos a mondanivalóm kifejtésében.

— Milyen témák késztetik alkotásra?

— Mondanivalóim képenként változnak, mert a dolgok gyökerét, a lét lényegét keresem. Az okot keresem, a lelki indítékot. Munka közben szabadjára engedem magam, hogy aztán megragadjam ösztöneimet és értelmet adjak nekik festés közben. Olyan jeleket szeretnék kidolgozni, amelyek együttesen közös szellemi képzettársításokra késztetik a nézőket.

— Engedjen meg egy furcsa kérdést: miért formálja a megszokottnál nagyobbra aláírását a legtöbb képen?

— Az aláírásaim mérete talán kissé szokatlan, de inkább képi motívumnak szánom őket, mint jelzettnek.

— Eddigi munkásságát kétszer, 1971-ben és 1980-ban láthatta Gyulán a közönség önálló kiállításon. Kollektív tárlatokon többször fedezhetők fel egyéni hangú festmé- nyei. Miért ilyen kevés önálló kiállításainak száma?

— Egyszerűen nem kértek fel többre. Ezért is örülök a Munkácsy Mihály Múzeumban nyitottt tárlatomnak. Bízom benne, hogy művészi munkásságom új szakasza kezdődik ezzel a kiállítással.

Cs. Tóth János

Eyas Kovács József: Kompozíció