Békés Megyei Népújság, 1986. július (41. évfolyam, 153-179. szám)
1986-07-19 / 169. szám
1988. július 19., szombat o Metykó Gyula: Komódi vasútépítés, 1932. Szeretném gondolatban rekonstruálni ezt a sétát. ... Volt ott egy tölgy. Biztosan azt nézte. Egy hatalmas, pompás fa, dús, kerek koronával. Aztán a rezgőnyárfákat nézte. Szél alig fújt, de a nyárfák lombja úgy rezgett, mintha minden kis levél külön kis száron pörögne. Biztosan fárasztó volt ezt nézni, de a férfi mégis nézte, talán azért, hogy ne gondolkodjon. Előre tudta, min gondolkodna. Az utóbbi időben mindig ugyanarra gondolt. Evés után fájt a gyomra. Nemrég vért hányt. Valami seb lehetett, vagy valami még rosszabb... Éppen erre nem volt szabad gondolnia... A lánya azt mondta ebéd közben: napjainkban az író hatalom nélkül — nem is író. Lehet, hogy így van, de ezen szintén tilos gondolkodni, ö hatalom nélküli író... Rossz őket itthagyni. Ezt a gondolatot szintén el kell heseget- ni... Nem messze valahol egv mókus zajt csapott. Egy mókus — ebben nincs semmi rossz. Lám, egy mókus — ez mindjárt más. A mókuson lehet gondolkodni. A mókus nem törődik azzal, jó-e, vagy rossz magukra hagyni a kölykeit, etikus, vagy nem etikus meghalni... Legrosszabb itthagyni az unokáját... De ebben nem ő hibás. Fájdalmat még nem érzett, pedig az már itt settenkedett. Azonnal vissza kell fordulni. Különben nem ér haza... Pedig nem is olyan rég volt, hogy Péter- várott, gyermekkorában, ott ült Kuprin térdén............Egy juharlevél sokáig kerengett a kis ösvény fölött... Régóta nem ír már verseket... Egy ágra leszállt egy szajkó. Milyen gyönyörű madár! Halványbarna szárnyainak szivárványos szegélye olyan, mint egy lepkének. Mindig itt látja ezt a madarat. Biztosan a közelben van a fészke. Itt meg egy barázdabillegető. Milyen mulatságosan szaladgál, icipici térésekkel. .. Hogy is volt Tolsztojnál Bolkonszkij herceggel? Egy tölgy alatt feküdt. Egv tölgy alatt mégis könnyebb — csak fekszik az ember. A fájdalom a lapockái közé hasított. . Nem szabad megállni. Le kéne ülni erre a fatönkre... Nem szabad leülni a fatönkre. De már ott is volt a kis hídnál. Itt van a nyaraló is. És anélkül, hogy kinyitotta volna a kisajtót, lefeküdt az útra. * * * Valami megrendült bennem is. Gondolataim félbemaradtak, letértek útjukról, másik vágányra kanyarodtak. — El kell juttatni hozzá ezt a muzsikust! — gondoltam. Az ébenfából kifaragott muzsikus egy kis iratszekrényen ült. A férfi mindig ezt látta a heverőről. Fel fogja ismerni. A muzsikus valamilyen fuvolafélén játszik. Hadd játsszon az ő kórházi ágya mellett az éjjeliszekrényen! De engem úgy sem engednek be oda. Persze, hogy nem engednek. Keríteni kell egy négert. A négert beengedik, és ő majd átadja. A néger nem tud oroszul. Angolul fogja mondani: „A mi zenénktől az emberek feltámadnak.” Csak találni kell egy négert. Mi volt ez? Lázálom? És ez a lázálom úgy ismétlődött, mint amikor a lemezjátszó tűje megakad, és ugyanazt a kört rója újra és újra. Nem, a tű nem hibás. A lemez a bűnös... Keríteni kell egy négert. Legjobb, ha szudáni. A muzsikus is szit dáni. Egy núbiai néger muzsikus játszik... Valami emlék megmozdult bennem. Ezt a kis szobrot Felső-Egyiptomban vettem, nem messze attól a kis szigettől, ahol ránk maradt az ókorból egy kts Isis-templom. Itt élt hajdan Isis. Most is ott lépdel a pillértömbökön: kicsi, enyhén domború lányos hasa van, szarva között a kerek napkorong. Késő. A muzsikus nem kell. Eldobhatja hangszerét. Már semmi sem kell. A zene sem segít. A zene sem tarthatja életben. Mi tarthatná meg?... így szokott ez lenni. Zokoghatsz, felakaszthatod magad a fürdőszobában egy csőre. A saját fürdőszobádban. Erre a célra a legalkalmasabb éppen a fürdőszoba. Az ilyesmit mindig a fürdőszobában csinálják. Mások előnyben részesítik az erkélyről való leugrást. A nők leggyakrabban altatót vesznek be, ezt a statisztika is megerősítette: éppen altatót. .. Nem minden nő. Isis másképp cselekedett: összeszedte Oziris darabokra szabdalt testét, megsiratta és feltámasztotta. Fel tudta támasztani! Hogy sírt szegény Isis, a boldog Isis. * * * A főkórboncnok emeleti szobájába egy meredek falépcső vezet. Jobbra, a lépcsőforduló homályában alig kivehetően ott az ajtó, melyet valamilyen világos színű fémmel burkoltak be nyilván cinkkel. Az ajtó engedett, beléptem. Az ablakban az ég négyszöget alkotott. Fakó, őszi kékségével betöltötte n helyiséget, amely ettől olyan lett, mint egy kajüt. így tölti ki a tenger is a hajóablakot. Az isi lehet, hogy egy űrhajó kabinjához hasonlít. Egy keskeny, hosszú asztalon *feküdt a férfi. Mintha levetett volna magáról minden feleslegeset, ruha nélkül feküdt, meztelenül, szabadon és szépen kiegyene- .sítve testét. És ez a test erőtől duzzadt még most is. Az ablakból áradó fény bearanyozta vállán a szinte nőiesen finom bőrt. A válla melegnek látszott, pihent. Pihent a két lába is, egy futó lábai. Rózsaszínű, tiszta talpa ekkora lábhoz furcsán kicsinek tűnt. Sima hasának izmai is pihentek. A kissé szétnyílt száj nyugalmat fejezett ki. A szeme, amely szintén nyitva volt, az eget tükrözte, egészen világos volt. Ügy, mintha a világoskék ingében volna. Szerette a világoskék ingeket... Az emeleti szobában a kórboncnok járkált. De a lépések zaja ide alig hallatszott. Olyan volt, mintha egy rakéta éppen most készülne elszakadni a Földtől, aztán átszelni az atmoszférát, hogy egyre növelve sebességét. behatoljon a világűrbe. Repülés előtt a pilóta pihen. Csak az az érthetetlen, hogy a keze csuklóban miért van gézpólyával összekötve. — Itt vagyok magával — mondom halkan. — Magával vagyok. De a férfinek már nem kell sem megnyugtatás, sem segítség. Megpihent. Utoljára látom ezt a fejet, a magas, boltozatos homlokot, a vörös pontocskákat — a nemrég keletkezett szeplőket a vállán ... Utoljára hajolok fölé, és csókolom meg a vállát... Milyen planéta vár rá? A Jupiter? Kimentem a kórház kertjébe. * * * A csendes kis Petrove- rigszkij utca beletorkollt a főútba. Hosszú folyamban hömpölyögtek az autók, a gyalogosok áradatát oedig elnyelte az aluljáró. Milyen planéta vár rá? Az emberek megálltak a kereszteződésekben, megálltak a kirakatoknál, siettek, továbbmentek. A kékes fémmel burkolt, hermetikusan záró széles ajtó mögött pedig a férfi ott feküdt az asztalon. Nem a halál volt ez, hanem egy új, gazdag és szabad élet kezdete előtti szünet. A férfi készen állt erre az életre, készen állt az új, a második megszületésre ... Bizonyára a Jupiter ... * * * A férfi azt várta, hogy ammóniás eső, bűzös gázok, fülsiketítőén üvöltő vihar poklába kerül. Gomolygó felhőket, áthatolhatatlanul sűrű ködöt, rémisztő villámokat várt. De a csapkodó eső köny- nyű, lila füstté változott, amely csendesen úszott a lilás rózsaszín pázsit fölött. Elképzelni sem tudta, hogy a cikázó villámokról egyszer csak kiderül, hogy halvány fény csupán, amely bevilágítja a sokféle színben játszó égboltot. A szél lágyan cirógatta a testét, és a férfi szórako- zottak arra gondolt, hogy földi normák szerint ez a szél dühöngő szélviharnak számított... Futott, és egynek érezte magát a lilás rózsaszín pázsittal és a síkság fölött szálló eső füstjével. És egyszer csak eszébe jutott a folyamat képlete, amivei annyit kínlódott, a képlet, amelynek segítségével meg lehetne csinálni a Jupiter légköri nyomását is kibíró fémet. * * * A metró első kocsiját töméntelen ember foglalta el. A végére kellett mennem ... A férfi művész volt. Kell-e művész a demokráciának? Biok számára ez volt a legfontosabb kérdést talán az alapkérdés. — Mi van akkor, ha minden állam történelmében vannak olyan évtizedek, amikor a művészetnek mindenekelőtt gyakorlati eredményt, azonnali eredményt kell produkálnia? — gondolta. — De hát egy író mégsem olyan, mint egy kertész! Igen, az író művészete lassan ható. Az olvasó eszéhez, szívéhez szól. Milyen hamar, milyen hihetetlenül gyorsan elröpül az élet! Az utolsó kocsiba szálltam. • Mennyire szerette a férfi a Karüatida-oszlopcsamo- kot, mennyire vágyott arra, hogy megláthassa! Soha nem láthatja már a karcsú lányalakokat. Az oszloplányokat. Soha nem látja már a kerek, egészen kerek fákat Epidauroszban a dombon, s a domb lábánál az ókori görög templomot, nem látja Heraklész torzóját, Heraklész arcát, mely halálos kínnal van tele. Most minden már — soha már. A meleg, érdes köveket sem érinti már sohasem a tenyere ... Soha nem lesz már belőle nagy építész. Ott pihen a hermetikusan zárt ajtó mögött, szabadon és szépen kinyújtva testét. A metró kiért az alagútból. Feltűnt a Lenin-hegy. Somi Éva fordítása Nem ismerjük egymás mai irodalmát Ketten • egy kínai kiadótól A Dunántúli Naplóban olvastuk: A pekingi Népi Irodalmi Kiadó két munkatársa tartózkodott a közelmúltban Magyarországon, az Európa Könyvkiadó vendégeként. Wang Zhi-liang — aki műfordító is — és Yang Kuang-man — már kötettel rendelkező fiatal költő — ellátogattak Pécsre, a Jelenkor szerkesztőségébe. Pécsre mint nagy kulturális hagyományokkal rendelkező városra is kíváncsiak voltak, ezenkívül felkeltette érdeklődésüket a Jelenkor, már csak azért is, mert Pekingben ugyancsak megjelenik egy Jelenkor című irodalmi folyóirat, amelynek korábban három évig Yang Kuang-man is szerkesztője volt. Pécsi tartózkodásukkor a kínai könyvkiadásról beszélgettünk, s természetesen arról, hogy magyarországi útjuk mennyiben viszi majd előre a magyar könyvek kínai nyelven és a kínai irodalom magyar nyelven való megjelenését. — A mi kiadónknál — mondja Wang Zhi-liang — háromszázan dolgoznak, és magam a külföldi irodalmak osztályán. Kettőnk közül eddig egyikünk sem foglalkozott a magyar irodalommal; én orosz nyelvből fordítok, s a kiadó munkatársai közül, sajnos, senki nem beszél magyarul. Külső munkatársaink azonban vannak olyanok, akik Magyarországon tanultak, tehát jól ismerik a magyar nyelvet, s jelenleg a rádiónál vagy az akadémia valamelyik intézetében dolgoznak. Fordítóink tehát lennének, tőlük elsősorban azt várjuk, hogy mai magyar irodalmi műveket ültessenek át kínai nyelvré. Ezért is jöttünk ide, hogy tapasztalatokat szerezzünk, javaslatokat kérjünk arra, milyen alkotásokat mutassunk be. — Milyen magyar műveket ismernek jelenleg a kínai olvasók? — A század eleje óta száz magyar mű jelent meg könyv formájában, ennek fele 1949 után, ennek a fele pedig a mi kiadónknál — válaszol Yang Kuang-man. — Kimagasló példányszámban adtuk ki a Jókai-sorozatot. Az arany ember 93 ezer példányban jelent meg, s ez nagyon sok, hiszen a legnevesebb külföldi alkotások körülbelül 50 ezer példányban kerülnek ki a nyomdából. Jókai és Petőfi művein kívül adtunk ki Mikszáthot, Móriczot, Vörösmartyt és Aranytól a Toldit. Sajnos, a mai magyar irodalomból csak egy novelláskötet jelent meg, s ez nagyon kevés. Azt szeretnénk, ha a kínai olvasók megismernék az elmúlt húsz-harminc év magyar irodalmát, a magyar olvasók pedig ugyanennek az időszaknak a kínai irodalmát. Erre vonatkozóan együttműködési megállapodást is kötöttünk most az Európa Könyvkiadóval. _ — Az önök véleménye szerint milyen jellegű, műfajú irodalmi alkotások érdekelnék elsősorban a kínai olvasókat? — Kínában most — érthető történelmi okokból — igen nagy a keletje a dokumentumirodalomnak, a memoároknak, a tényregényeknek, a féltényregényeknek, s azt hiszem, elsősorban ilyenfajta művek érdekelnék az olvasókat. De mindenképpen olyan alkotások, amelyek a mai életet tükrözik. Főként prózai művekre gondolunk: a verseket csak a műveltebb rétegek olvassák nálunk. A hazai verseskötetek sem jelennek meg túl magas példányszámban: minimum háromezer, maximum tízezer példányban. A kínai regényeket általában százezer példányban adjuk ki, a klasszikusokat pedig évente újra. De a populáris műfajok, mint például a cselekményes történelmi kalandregény, az több milliós példányszámban is piacra kerül. Tervünk az, hogy a jövőben — főként antológiák formájában — bemutassuk vagy legalábbis ízelítőt adjunk a kínai olvasóknak a mai magyar irányzatokból. Ehhez kértük itt a segítséget, s reméljük, hogy a közeljövőben a mai művek kölcsönös megismerésével is közelebb kerül egymáshoz a két ország. Dücső Csilla Baktai Faragó József: Lángok fölé Lobogjon ki tekintetemből, csontjaimból, pecsétes bőrömből — az árvák múlttal ittas szégyenérzete. Erekkel férceit — bőrzászlós címerem vonszolom. Lángok oltára fölé fél arcom odadobom, koldusnak szánt pénzként, — égesse hamuvá árvaságom oszlopos kínjait. Lobogjon arcom, szikrázzanak parázsló csillagaim, legyen tüzes ünnepem. Alexandra Gorobova: Jupiter, jelentkezz! (részlet)
