Békés Megyei Népújság, 1986. június (41. évfolyam, 128-152. szám)

1986-06-14 / 139. szám

1986. június 14„ szombat Könyv Romániából Az írástudók felelőssége Látogatóban Weöres Sándornál .Izgalmas, gondolkodásra késztető kötet jelent meg a magyar könyvpiacon. A Stefan Pascu román szerző tollából származó Mit jelent Erdély? című tanulmányt a bukaresti Kriterion kiadó adta ki még 1984-ben. (Vajh miért kellett várni a beho­zatallal közel két évig?). Az erdélyi civilizáció a román civilizáció keretében alcím­mel jelzett munkát András János fordította. Stefan Pascu — ahogy az előszóban olvashatjuk — tu­dományos-kulturális okok­ból és feltételezhetően törté­nelmi igazságérzete, a kuta­tásai által igazolt valós tör­ténelmi múlt kedvéért nyúlt a témához: „Először is egy tudomá­nyos-kulturális jellegű in­dok és„ magyarázat. Mégpe­dig az, hogy kézügybe ad­junk egy könyvet azoknak, akik szeretnék minden te­kintetben megismerni e szép ország múltját, a román föld eme szerves részének múlt­ját, Erdély gazdag és viszon­tagságos történelmét, ' szá­mottevő civilizációját, azok alkotását, akik meglakták földjét és megbecsülték, s akik ma is lakják és becsü­lik: az őshonos románokét, majd azokét, akik az idők folyamán ide betelepedtek: magyarokét, székelyekét, né­metekét, akik a románok mellett, velük együtt élve, együttesen alkották a közös anyagi és szellemi javakat... Mindegyik jött a maga tör­téneti örökségével, szokásha­gyományaival, gondolkodás- módjával és intézményeivel, s átültették azokat ide az ős­honosok, a románokéi fölé, amelyek azonban mélyen gyökereztek a talajban és az emberek tudatában, s éppen ezért ellenállóbbak az utóbb- jöttekéinél és a betelepü­lőkéinél.” A könyv Erdély rövid földrajzi bemutatása után nagy történelmi ívet húzva tárgyalja az országrész múlt­ját. Stefan Pascu látványo­san, időszámításunk előtt 600 ezerig tekint vissza, de az igazán részletes Erdély- történetet a 2050 esztendő­vel ezelőtti géta—dák ura­lom fénykorának leírásával kezdi. A román szerző törté­nelemkönyve az első világ­háború utáni békeszerződés­sel fejeződik be. Az irodalomjegyzékkel, magyar—román helynévtár­ral ellátott, több mint 250 oldalas kötet lapjain több, számunkra eddig ismeretlen dokumentummal, eseményle­írással és történelmi követ­keztetéssel találkozhatunk. Hogy csak a könyvbeli Er- dély-történet két végpontját említsük: részletesen megis­merhetjük, megtanulhatjuk a dák—román elméletet és a trianoni békeszerződés körül­tekintő előkészítését, a Ma­gyarországgal szembeni mél­tányosságot. Ez utóbbiról — egy francia politikust idéz­ve — a következőket írja a szerző: „A szerződés megal­kotói erőfeszítéseket tettek, hogy behatóan megismerjék Közép-Európa valóságait, a nemzetiségek követeléseit, az őket ért sok évszázados igaz­ságtalanságokat, és részre­hajlás nélkül mérlegeltek mindent, ami valaminő jogot jelenthetett Magyarország számára... És a trianoni szerződés szerzőinek ítélő­bírói mérlege Magyarország javára, s nem Romániáéra hajlott.” Érdekfeszítő, történelmi összevetésre késztető, elgon­dolkodtató könyv Stefan Pascué. Olyan, amelyet ér­demes kézbe venni és elol­vasni. S talán a könyv vé­gén igazat adunk Emmanuel Martonne francia tudósnak, aki Románia. Bukovina és Erdély 1918. évi egyesülése után egy évtizeddel a követ­kezőket írta: „A kutatást olyan ragyogóan kifejlesztet­ték önök, hogy ez becsületé­re válik a román tudomány­nak.” Hisz a könyv hozzá­segít a román történelemtu­domány felfogásának megis­meréséhez, a nemzeti, illet­ve a nemzetiségi kérdés gyö­kereinek feltárásához, annak a folyamatnak a megértésé­hez, amelynek sikereiről nem kis büszkeséggel írt könyve végén a szerző: „A nemzeti kérdés megoldása a román nép jogaival egyenlő jogokat biztosított az együtt lakó nemzetiségek számára, s így a mai szocialista Romá­nia összes lakói testvéri egyetértésben dolgoznak, és meghatványozzák erőfeszíté­seiket, hogy szilárdítsák megvalósításukat és virágzó jövőt biztosítsanak a román nemzetnek." A. Z, Szerzetesi szigorral beren­dezett szoba. Asztal és két szék, hogy írni lehessen. Ágy, amelyen gazdája mos­tanában sokat fekszik. Köny­vek, könyvek mindenütt, a kicsi műhely legfőbb dísze a sok könyv. Mielőtt beszél­getni kezdünk, Weöres Sán­dor megmutatja a legutóbb leírt sorokat, a mai nap ter­mését : Olyan vagyok, mint egy sakkfigura, a sakktábla szélén túl kivetve — Egész életem készenlé­ti állapotban telt — kucoro- dik az ágyára Weöres Sán­dor. — Mint a vadász, ki ül hosszú méla lesben, és nem tudja, mi kerül a puskacső elé, nagyvad, esetleg csak egy kis fürjecske? Jobb éve­imben ömlött belőlem a vers, nem is sokat kellett utólag csiszolni, faragni raj­ta. Most meg elhagyott va­lami. Nem a külső erők ütöttek ki, belülről lettem széteső, bizonytalan. Kevés dologra tudok odafigyelni, hiányzik belőlem a szigorú­ság önmagámmal és az írá­saimmal szemben. Nehezen fejezem ki magam. — Legutóbb közreadott versei mégis egyfajta letisz­tult bölcsességről adnak bi­zonyságot, — Sajnos, bölcsebb nem lettem! Ám a depressziónak annyi előnye kétségtelenül van, hogy az ember elhagy­ja a felesleges sallangokat. Veszhet a cifraság, ha a költőnek marad átütő ereje. Manapság, a csillagháborús tervek és az Űrrepülőgép-ka­tasztrófa korában még iga­zán időszerű ez a nyolc év­vel ezelőtt készült amerikai film. Az eredeti címe: Capri­corn One (Baktérítő egy). Történetéről csupán any- nyit, hogy bemutatásakor a reklám legtöbbet használt három szava ez volt: feszült, izgalmas, félelmetes. Az író-rendező Peter Hyams nem sajnálta a pénzt a világsztárokra, a főszere­pekre olyan neves filmszíné­szeket szerződtetett, mint El­liot Gould, Brenda Vaccaro, Karen Black, Telly Savalas, és nem utolsósorban James Brolin. Ö ugyanis ezzel a filmmel ugrott ki. A kiugrást sugárzása, amire érdemes odafigyelni. Változik az em­ber, változnak az eszközei. Ha végigtekintek verses­könyveimen, néha magam se hiszem, hogy mindet én ír­tam. Addig izgatott igazán a mű, amíg dolgoztam rajta. Mint a szobrász, aki a fara­gatlan kővel küzd. Ha elér­tünk a relatív tökéletesség állapotába, tovább már nincs mit tenni. Abszolút tökély úgyse létezik. Most mégis szeretném megrostálni, ki­gyomlálni az életművem. Maradjon a java kevés, érté­kesebb is lenne, ha a kócos, fésületlen sorokat, a vázlato­kat magam dobnám el. Az idő úgyis mindent elvégez, legfeljebb pár száz év, és beolvadunk az utánunk jövő nemzedékek életébe. Ha egyáltalán lesznek még nem­zedékek ! — Félti az emberiséget? — Soha ilyen bizonytalan nem volt az ember. Még a rossz bizonyossága is hiány­zik. Nem tudom, hozzá le- het-e szokni, de a mai fia­talság azon az alapon nő fel, hogy nem tudja, mit hoz a jövő. Legfőbb baj, hogy nem látjuk az út végét. Elhagy­nak bennünket a tárgyaink, s az új műveknek nincsenek meg az esztétikai bizonyos­ságuk. — Segíthet valamit a köl­tészet, a vers? — Sokfelé a világon szin­te alig figyelnek a költőkre. Ügy tűnik, a technikai civi­lizáció sokat ártott. Talán a kis népek őrzik legjobban a több mint egy évtizedes ke­mény munka előzte meg. 1960-ban szerződött először a Fox filmgyárhoz. Egyike lett a 3300 elbocsátott alkalma­zottnak, amikor Burton és Taylor Rómában forgatta a Kleopátrát, és leégett a stú­dió. Aztán visszakerült a Foxhoz, ahol kisebb-nagyobb szerepeket játszott sikeres és gyorsan elfelejthető filmek­ben is. Végre megkapta az egyik főszerepet a Gable és Lombard című produkcióban, amely a két világsztár, Ca­role Lombard és Clark Gable életéről szólt. Brolin 1979 februárjában kissé keserűen nyilatkozta: „Most, hogy a Capricorn One olyan nagy siker lett, egyszeriben sokak­dalaikat, az ő feladatuk te­hát, hogy mint egy-egy szi­get, biztosítsák a vers fenn­maradását. Idő múltával hátha jobbra fordul a sor­sunk. Én is itt élek, önma­gam szigetén. Feleségem és költőtársam, Károlyi Amy próbálja védeni, kipárnázni az életem, ö vigasztal nagy pályatársaim múlása miatt, ö gyámolít, ha elesett va­gyok. Egy pallér segítségé­vel ő építette a házunkat,- ö szervezte az utazásainkat, se­gített szépen élni. Nagy se­gítségem most, a bajban is. — Erkélyének korlátáit egy tiszafa simogatja. Abla­kára ráhajolnak a fenyő­ágak, Talán a természet kö­zelsége hozza a gyógyulást, a megnyugvást. — Jó lenne. Kérem is az orvosaim, hogy csökkentsük a gyógyszerek mennyiségét, és kérem az Istent, hogy adja vissza az erőmet. Lenne még feladatom a világban. Most, amikor absztrakt idő­ben élünk. Amikor a helyi történelmek összefolynak vi­lágtörténelemmé, és csekély­ségeken múlik, hogy egy- egy nemzetre jó vagy rossz sors vár. Mivel a költészet kifejezője annak, hogy a nemzet sikert vagy sikerte­lenséget mutat fel, ezért megnőtt az írástudók fele­lőssége. Dolgozni kell! Mű­velni a kertjeinket — a szellem ligeteit is — remél­ve, hogy a virágzó fa zama­tos gyümölcsöt terem. Andódy Tibor nak eszébe jutott, hogy a Gable és Lombard mennyire tetszett nekik.” A másik férfi főszereplő­ről, Elliot Gouldról azt érde­mes elmondani, hogy ő volt az első amerikai színész, aki­vel a világhírű svéd rende­ző, Ingmar Bergman forga­tott. Ő volt Bibi Andersson partnere az Érintésben. Leg­utóbb a híd túl messze van című filmben láthattuk ugyancsak a tévében. Telly Savalas — Kojak — nem szorult bemutatásra. Karen Blacket is nemrég láthat­tuk, az Airport ’75 egyik főszerepében. A Films and Filming kri­tikusa szerint „a darab iga­zi sztárja Peter Hyams. sze­mélyes Oscar cum Laudemat neki ítélném a különleges hatásokért”. Nos, ezeket a különleges hatásokat láthat­juk majd jún. 21-én este 19 óra 55 perces kezdettel a tv 2-es programjában. (erdös) Félelmetes film a televízióban Földi űrutazás Ilyen is van Bizony van, mondhatná az olvasó, ilyen is van, hogy az Ilyen is van hónapokig nem jelent­kezik. Pedig itt volt, benne más írásokban, cik­kekben. riportokban; de a saját nevét egy kis időre elfelejtette... Mondhatni: erőt gyűjtött, ér­dekesebb eseményeket, történéseket, helyzeteket, amelyekre még inkább elmondható, hogy: ilyen is van, és jó lenne, ha nem lenne. Például olyan látvány, hogy sétál az utcán, verőfényes napsütésben az ifjú család. Apuka (huszonéves) tolja a kis kerekű gyerekkocsit, anyuka (huszonéves) a kocsi mellett cigizik, mint egy gőzmozdony. Persze, elegánsan. Ahor gyan egyre több hölgy (diáklánytól felfelé) teszi az utcán: lóbálja a karját, két ujja közt égő ci­garetta. Más. Fiatal lány, kijön egy üzletből. Megáll, a táskájában kotorász. Élőszed egy cigarettát, ke­resi a gázgyújtót, végre megvan. Türelmetlen, több, mint izgatott. Végre fellobban a láng, és füstöl a cigaretta. Mélyet szippant, arcán elöm- lik az elégedettség, aztán lassú léptekkel elin­dul. Fújja a füstöt. Megint más. Anyuka hátán viszi (vagy inkább az oldalán) amolyan szíjtákolmányban a gyer­mekét. A gyerek alszik, anyuka szájában min­den lépésnél megbillen az égő cigaretta. Jön szemben egy csapat fiú. Nem dohányzik egyik sem. Ügy látszik, most már inkább a nők? Tes­sék csak megfigyelni! Terjed az újféle járvány. *** Barátunk a film címmel még áprilisban vetél­kedőt hirdetett a moziüzemi vállalat. A vetél­kedő községi versenyeinek egyik feladata volt, hogy a látott filmeket rajzban is bemu­tassák a résztvevők, az általános iskolások. Az egyik északi kisközség tanulóinak rajzait néze­gettem még akkoriban, amikor zajlott a ver­seny. Elképesztő helyesírási hibákat láthattam! Négyen a No, megállj csak című szovjet rajz­filmről rajzoltak, és négyük közül hárman egy 1-lel írták azt, hogy „megállj”. Az Álmodik az állatkert című magyar természetfilm címét pe­dig így olvashattam az egyik „pályamunkán”: Állmodik az állatkert... Mit is mondjak? Hogy ilyen is van? Van. csak éppen kínos a dolog. Senki sem nézte át azokat a rajzokat — a tantestületből? És ha át­nézte ? * * * Mindig elszomorodom, ha Békéscsabáról Oros­házához közelítve elkapom pillantásommal a monori csárda (az is hogy néz ki szegény!) mel­letti, egykori Bakó-iskola omló-romló arcát, a kitört ablaküvegeket, a himbálódzó ablakkere­teket, és látom egy villanásra az emléktáblát is, ott, az iskola falán, melyre a következőket véste a tisztelettudó emlékezés: „A város alapításának 225. évfordulóján HÁLÁS EMLÉKEZÉSSEL az iskola volt tanítóira. Monor, 1969. május hó. Az iskola volt tanulói." Aztán (gyors a gépkocsi, nem hagy időt) jó­tékony fák takarják el az elkeserítő látványt. Mi lesz veled, te kicsit bizony kultúrtörténeti emlékhely? Te Bakó-iskola? Voltál már liba­nevelő, tanyai klub, meg ki tudja, mi egyéb? Akartak az orosházi festők is, műtermül, de te nemet mondtál. Talán rosszul tetted, most nem lennél ilyen árva, omladozó, senki tanyája. Miért van ilyen is? * * ★ Szemüveg. Van, aki azért hordja, mert úgy született, hogy távollát, vagy rövidlát. Van, aki nem úgy született, de évek múlásával romlik a látása: szemüveg szükségeltetik. Hogy miért? Hogy mi az, ami rontja a szemünket? Meglepő következtetést hallottam a minap, egy nem is olyan „alacsonyszintű” megbeszélésen. Tisztelet­tel közkinccsé teszem, lehet vitatkozni rajta, de lehet(ne) egyetérteni is. „Elképesztő a bürokrácia, ami elönt bennün­ket. Ettől leszünk szemüvegesek, nem a szép- irodalomtól. A sok értekezletet egyesek pótcse­lekvésre használják fel. kipipálandó a köteles­séget. Az eredmények nem igazolják a módszer hatékonyságát.” Végül is mindegy, hogy a sok regény, vers tesz-e szemüvegessé egy embert, vagy a nyűg­gel teljesített „elképesztő” mennyiségű írni- és olvasnivaló. A párhuzam tehát sántít. De attól még valóban elképesztő, amire a bürokrácia ráveszi az embert, mintha nélküle megállna a világ. Az ugyan nem, de lennének, akik kihulla­nának a nézőpontból. * * * Ez már igazán kis ügy. De úgy látszik, hosz- szú időre maradandó. He a kedves békéscsabai olvasó elsétál szerkesztőségünk utcájába, a Munkácsy utcába, a 3-as számú ház előtt meg­lepő járdaépítési „újítást” talál. Megfigyeltük már ugye, hogy aszfaltjárda­készítésnél az öntés szegélyét lécekkel zárják le. nyilván, hogy szép egyenes legyen az aszfalt, és ne csurogjon girbegurbán, összevissza. Nos, a Munkácsy utca 3. előtt is így csinálták, ha jól emlékszem, egy éve. Az is lehet, hogy később, de az is, hogy előbb: nem ez a lényeges. A lé­nyeges — és az „újítás” — az. hogy jó hosszan ott hagyták a lécet a megszilárdult aszfalt mel- lett-alatt. bizonyítva, hogy aki nálunk utat épít, az bizony ért hozzá, és a szépérzéke sem hagyia cserben. Kellemes látvány ez a korhadó deszkapalánk. Átesni rajta is kellemes, meg egyáltalán. Lehet, hogy ilyen járda csak Békéscsabán található? Legyünk rá büszkék, javaslom. gasg Ervjn MOZI Hóbortos népség Röpke közvélemény-kuta­tás az ismerősök között: hol van Botswana? Csupán any- nyit tud szinte mindenki, hogy „valahol Afrikában”. Kisegítő információ: 1966 előtt Becsuánaföldnek ne­vezték. Az idősebbjének er­re már kapisgál... Mindez persze nem teljesen lényeges a Hóbortos népség című új színes filmmel kapcsolato­san. Talán csak annyi e két dolognak az összefüggése, hogy a vígjátéknak feltün­tetett jó másfél órás film nemzetisége botswanai. A film után azonban kényszert érezhet arra a néző, hogy lexikonban, almanachban, de legalább egy atlaszban utá­nanézzen ennek a dél-afri­kai országnak.. Mert furcsa dolgokat lát­hatunk, miközben — egyéni ízlés szerint — mosolygunk, kacagunk, röhögünk a lá­tottakon. Például azon döb­ben (hét) ünk meg, hogy az egyes átverések során miért mindig a színesbőrűek húz­zák a legeslegrövidebbet? Hogyan kerül a benzinkút melletti transzparensre a Dél-afrikai Köztársaság egyik köztudottan véres szá­jú és fajgyűlölő vezetőjét, Bothát népszerűsítő (politi­kai, választási?) reklám? Meg ilyen, és ehhez hasonló kis „finomságok” .. . A film — ettől függetle­nül? — jó, sőt: a maga ne­mében egyedülállónak is ne­vezhető. Persze, akik látták a televízióban a Kíváncsi kamera című, körülbelül hat. nyolc héttel ezelőtt sugár­zott, majd megismételt jubi­leumi műsort, azoknak nem egy jelenet ismétlésnek tű­nik . .. De most már ideje, hogy valamit eláruljunk erről a filmről. Nem kalandfilm, nem szerelmi történet, s mi több: nem is krimi, így hát nyugodtan fellebbenthetjük azt a bizonyos — nem is lé­tező — leplet. Ha klasszikus értelmében vesszük "h fil­met, akkor ez nem az. Geg- gek, szkeccsek sorozata, a helyzetkomikum naivul ama­tőr megnyilatkozásainak gyűjteménye. Az „amatőr” kifejezés — ellentétben, mondjuk a labdarúgókkal — itt igazán nem minőségi ki­tétel. Lehet jó, sőt nagysze­rű is. Ezt az elvárást szinte teljesen ki is elégíti a Hó­bortos népség most vetített első része. (Meg kell jegyez­ni: a folytatás augusztus— szeptemberre várható.) Jamie Üys és Kobus Kru­ger forgatókönyvíró-rende- zők profi módon szolgálták ki a közönség alapvetően soha meg nem határozható, de azért sejthető igényét. Szereplőlista persze nincs:az „átvert” helyi (?) lakosok alakítják a nem létező fi­gurákat. Hogyan? Nekünk, magyar nézőknek felettébb mulatságosan, már-már has­izmot veszélyeztetően. De van még egy nagyon- nagyon bosszantó, és sajnos, visszatérő hibája a botswa- nainak feltüntetett film ma­gyarországi kópiáinak. Ugyanis — talán indokoltan — nem szinkronizált, hanem feliratozott. A feliratozás a mindig nappali felvételre fe­hér betűkkel történik. Ugye, értik? Jószerével olvashatat­lan, mivel teljesen beleolvad a fordított szöveg az alap­színbe. Mellesleg meg kell jegyezni: fél évszázada an­nak, hogy a háttérárnyalást felfedezték. A magyar film- forgalmazás — ki tudja, mi­ért — erről eleddig nem ér­tesült ... (nemesi)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents