Békés Megyei Népújság, 1986. június (41. évfolyam, 128-152. szám)

1986-06-21 / 145. szám

1986. június 21., szombat o Simái Mihály: A nyughatatlan Kmaty tanár úr Dr. Kmaty Medárd, a da­los kedvű, ám agyonhasznált hangszálú tanár egyáltalán nem örült a rokkantnyugdí­jának. Se kutyája, se macs­kája, s most már: iskolája sincs. Mit kezdjen a renge­teg szabad idejével? Három nap keserves pihe­nés után úgy érezte, nem olyan rosszak ezek az ő hangszálai, hogy vissza ne mehetne a katedrára. Egy hétig leste a postást, hátha mégis visszahívja Kesjár, az új diri. Már a napközit is elfogadta volna. De bizony fütyüllek rá. Még a szakszervezetis Bri­gitta se látogatta meg. Vé­gül is Kmaty tanár úrböl más irányban próbált kitörni a tetterő. Átnézett egy csomó újsá­got. Régieket is. Fölfigyelt rá, mennyi derekas tettet, jóságot, életmentő bátorsá­got is megörökítenek a kró­nikák. Szűkszavúan, persze. A tanár úr eltűnődött: mi­lyen emberek lehetnek ezek a hősök? Érdemes lenne megismerkedni velük alapo­sabban, közelebbről. Példá­nak állítani őket, a nagy- szívűeket, az emberszeretet e bajnokait az érzelmileg satnyultak, az elidegenedet­tek, az egocentrikusak, cini­kusok elé. Ez ám a szép feladat! Mindjárt munkához is lá­tott. Elsőnek Forró Fridolin fű­tésszerelő-tanulóhoz kopogta­tott be. A fiú otthonában nagy volt a rendetlenség. Dr. Kmatynak ebből csak az szúrt szemet, hogy Fridolin nem a piszkos zoknikat, ha­nem az Ezeregy szerelmes vers legújabb, féláron vesz­tegetett kiadását söpörte le az asztalról a szerszámos­ládába. — Naná, hogy kihoztam a tűzből azt az önkéntes tűz­oltót — mondta a srác. Rá­gyújtott. A gyufát az akvá­riumba hajította, s nézte, hogyan harap rá egy csíkos zebradánió. — Mi az, hogy jól ismertem?! Mint a rossz pénzt? Nem, nem barátom. Mégcsak haver se ... Ugyan, apuskám, hol él maga? Adó­som az ipse. Két kemény ezressel. Csak nem hagyhat­tam odaveszni? Hogy meg­látogattam-e a kórházban? Hát meg, ha tudni akarja. Rajta tartottam a szemem, naná! Nehogy az orvosnak, vagy egy nővérnek találja dugni, amivel nekem sá­ros... Hogy mondja, tata? Nem értem. . . mikor én ilyen rekedt voltam, nem nyaggattam kérdezősködés- sel az embereket, hanem gargarizáltam. Nna! Magá­nak is ezt ajánlom. A tanár úr lehorgasztott fejjel távozott. Ám hamaro­san fölkereste Kapuczni Pongrác parkolóőrt, aki egy lányt élete kockáztatásával hozott ki az örvénylő folyó­ból. — Csak nehogy azt higy- gye, hogy én egy spinéért vízbe ugrok! — közölte mindjárt elöljáróban a sző­ke szakállas ifjú. — Körül is röhögném magam! Hogy­hogy akkor hát miért? Miért, miért?! Hát nehogy azt higy- gyék, hogy egy ilyen parko­lóőr úszni se tud. Fogadá­som volt a vízbe ugrásra, ha tudni akarja, nagyokos! Be­dobtam magam az örvénybe, csak úgy, oszt épp szeren­cséje lett a kiscsajnak, be- lémcsimpaszkodott. le se le­hetett volna vakarni, hát ki­úsztam vele. — Nem azért tette, mert szereti azt a... hogyishívják- csak.. . bizonyos Evitát? — Tudja mit? Hagyjuk e vitát! És különben is, uram: mi az, hogy szeretni? Az ember kit szeret? önmagát, szerencsés esetben. — Tehát egy csöppet se vonzódott hozzá? — nyomo­zott, egyre kétségbeesetteb­ben. Kmaty tanár úr. — De őszintén: csöppet se? — No. .. szóval. Bírni bí­rom, ez tény. Pláne ugye, hogy a vízben a belemártott test annyit veszít a súlyá­ból. . . szóval hát. . . ennyire bírom. Karakán Tivadar egy sörö­zőben fogadta. — Gratulálok! — mondta Kmaty. — Egészségére! Va­lóságos hőskölteményt me­sélnek magáról, Karakán úr. Ahogy azt a szegény kis öregasszonyt, Smith Matild- kát megvédte egy huligán­banda kötözködésétől, szét­csapva köztük, mint egv oroszlán. . . — Hogy mondja, dzsin- dzsikém? öregasszony volt? Volt ott egy öregasszony is? Én csak valami rongybabát láttam, ide-oda lökdösték a kört álló szivarok. viszont nem énekelték a körben-áll- egy-kislánykát, ahogy az ilyenkor dukál. Mert dukál, ugye dzsindzsikém? No, mondom, úgyis kihagytam két karateedzést a héten, most itt a pótolási alkalom, megtanítom ezeket kesztyű­be dudorászni. Na de hogy valami Klotild is. . . — Egy nyolcvan éves né­ni, Smith Matild... — Akár Klotild. akár Mat- hild, ha tudom, hogy nem egy rongybaba, oda se me­gyek, az biztos. Hát mi va­gyok én? Népjóléti intéz­mény? Szociális otthon? Ne is dühítsen ilyesmikkel, dzsindzsikém, mert még ma­gát is edzőpartnernek nézem. A tanár úr villamosra szállt. Már ment a kocsi, amikor Karakán is felküz­dötte magát a peronra. Dr. Kmatynak valami azt súgta, figyelje, és kövesse észrevét­lenül. És mi történt? Karakán Zivadar egyenest Smith néni lakására ment a sörözőből. A lépcsőházba ér­ve. körülnézett. Kmaty egy kukta mögé lapulva jól lát­ta, hogy virágcsokrot húz elő a tarisznyájából, majd szé­les vigyorral az arcán meg­indul fölfelé. — Jaj, maga az. Zivikém! Kerüljön beljebb! — csicse­regte egy női hang odaíonn. — Ezt magának hoztam, Matild néni, hallatszott Karakán dörmögése. Na tessék. Nem is olyan fekete az ördög, mint ami­lyennek fösti magát — düny- nyögte Kmaty tanár úr. El­határozta: most már elmegy a többi megmentetthez is. A tűzoltó épp kifelé jött a kórházból. Egy volt tanítvá­nyát ismerte föl benne, Zé- nagyot. — Van valami anyagi kö­telezettséged Forró Fridohn- nal szemben, kedves fiam? — Nekem? Á, nincs. Ö lóg egy ezresemmel, illetve ló­gott, mert közben behozta a kórházba, hogy ... szóval, tudja hogy van az ilyenkor. Kell a zsozsó. De mért kérdi, tanár úr? Választ azonban nem várt, mert meglátta Forró kocsi­ját a lépcső elé kanyarodni. — Viszlát, tanár úr! Fridi hazafuvaroz! Evitát telefonon hívta. — Sajnos, ma nem érek rá! — közölte a lány. — Randim van. Hogy Pongráccal-e? Ör­döge van. Eltalálta. De majd máskor keressen, jó, most sietek? Visszhall! Kimerültén, ám diadalma­san rogyott ágyába este a tanár úr. — Engem akartok félreve­zetni, lekvárkáim? Kmaty Medárdot. a sasszeműt? Rosszabbnak akartok látsza­ni, takony pocok? Merő divat­ból! Mikor növitek már ki ezt a gye... ezt a gye. . . ezt a gyerekes . . . Álomba merült. És Kmaty Medárd, a nem­zet daloskedvű, ám hang­szálnyugdíjas napszámosa is­mét a katedrára álmodta magát. Épp azt magyarázta a zöldfülű felnőtt- és ka­maszseregnek, hogy ne szé­gyelljék az érzelmeiket, ne akarják rejtegetni, ami szép bennünk, emberekben, mikor az ablakon — a, sajnos, nyitva feledett ablakon — fe­ketén besuttyant az ördög. Vagyis egy fekete álarcos rabló. — No né, már te is kez­ded — szólt föl reá az ágy­ból Kmaty Medárd. — Ez már aztán mindennek a te­teje. Egy őrangyal ne masz­kírozza magát ördögnek, mert az olyan snassz. És mi a franc ez a kezedben, he? Meg volt győződve róla,, hogy az a jóságos őrangyal­kája hülyéskedik vele, lévén hogy már az odaföntiek is kezdik restellni az ő nagy jóságukat. — Hát már nálatok is ter­jed ez a járv ... Az -ányt már nem tudta kimondani. Az álarcos ütött a kurta bottal. Sötétségbe zuhant Kmaty tanár úr. — Őrangyal vagy? Te igazi őrangyal vagy? — kérdi másnap a szakszervezeti Bri­gittától, mikor leteszi szek­rényére a virágcsokrot. A szoba mint egy csatatér még mindig, látszik, hogy a be­törő kétségbeesetten kereste azt a valamit, ami itt nincs. — Medárd bácsi, drága Medárd bácsi! — A szép sző­ke asszonyka nem tud mást mondani. Kicsit fél is a gézturbános, zavarosszemű kollégától. — Mert ha az vagy, Brigi­kéin, viseld a szárnyaidat! A kutyafáját, viselni kell! Ez az azonosítási kód, kérlek! — Jaj, Medárd bácsi, ez a nagy megrázkódtatás . . — Agymegrázkódtatás — szólt a daloslelkű fejbevert. Aztán fölcsillanó szemmel hozzátette: — Sebaj, Brigi, akkor is: három egy a ja­vunkra. — Kiknek a javára? — ér­tetlenkedett a vendég. — A mi javunkra, angyal­kám. Úgyhogy: szárnyakat fel! És dr. Kmaty Medárd, mi­kor röptében a nyitott ab­lakhoz ért, visszakacsintott Brigittára. ,.Megfigyelések és szabad leírások...” Zalán Tibor: Opus N3: Koga­A nyolcvanas évek irodal­ma meghozta a minőségi változást. Újra régi fényé­ben „ragyog" a magyar köl­tészet. Juhász Ferenc, Tan- dori Dezső és Oravecz Imre sajátos nyelvezete után meg­született a szintézis. Zalán Tibornak sikerült egyénien ötvöznie az eddigi eredmé­nyeket. Bár első kötete: a Földfogyatkozás nem ígért ilyen nagy ugrást, a második (Álom a 403-as demokráciá­ban) bizonyította: kiforrott hang. Illő lenne itt a bővebb fej­lődéstörténet. De Kassák, Ady, Babits hatását már mások kimutatták. Tisztáz­ták lírai filogenézisben el­foglalt helyüket. (Keresztury Tibor: Alföld, Mányoki End­re: Kritika.) így elég, ha a harmadik kötet kontextiusá- nak vektorait vizsgáljuk. A kötet „biblikus" szer­kezetű, 4 „könyvből" tevődik össze. A 4. könyv az új tes­tamentum: vizuális költemé­nyek. Ahogy Szerdahelyi István írja, Feljegyzések a neo- avantgarde évadaiból című cikkében: „A posztmodern költő elfelejtett jelentéseket és funkciókat fedez fel, gyakran szokatlan és agram- matikus szövegkörnyezetbe helyezi szavait, hogy felsza­badítsa azok rejtett energiá­it” — úgy ad új árnyalatot a fogalmaknak Zalán Tibor. A Koga elején található ver­sek: Ének a napon felejtett Hintalóért, Ének Pohárért, Ének hajnali Napért, a má­sodik kötet elégikusságát, önmegszólító személyességét idézik. „SZEMEINKET eldo­báltuk hogy könnyebb legyen azóta nehezebb .. . (28. ol­dal), „ .. .denevérek sötét vé­rében áznak a tornyok .. (42. oldal), „ ... súlytalanul, mint a halni készülő szka- fanderes űri lepkék..." (70. oldal). Mányok Endre írja a Z. T.-ról: „A szöveg linearitá- sának helyébe olyan asszo­ciációs rendszert állít, amely a verset a fogyó-sokasodó képi, hangzás- és jelentésré­tegek szövevényévé változ­tatja ... a káosz mélyén két­ségtelenül létező rend érzé­keltetésére hivatott.” (Kri­tika, 1985. október.) A 2. könyv: megfigyelések és szabad leírások a vissza­vonulás díszletei között, egyetlen hosszú vers, ele­mei azonban jól elkülöníthe­tőek. Ebben a részben az entitás minden vegyértéke jól kivehető, teljes a meta­forafegyverzet: „Fagy-ollók szabják ránk a csöndet: még tél a Tartományban Hiába merítkezem be hall­gatásod vizébe koponyám körül szétlőtt ragyogás a bé­ke ?hallod? A varjak gő­zölögve megszállják testünk kiterített parcelláit..." (94.)...........ÜZENEM: nehéz megmaradnom ebben a hű­ségben rám emeli minden fa az árnyát minden nő fe­lém nyújtja első gyönyörét s míg az álom kékmázas ke­rámiái között bolyongsz a hajnal fölemel halottjaival a holdig." (106. oldal). A 3. könyv nagy verse a Mit tettél a repülőmmel, Margarita: ,,örülhet a kriti­kus a költő lerohadt a világ gyémánttengelyéről nos pa­ripák akkor tapossatok ...” Amikor az ember Z. T.-ópu- szokat olvas, az az érzése, mintha Beethoven szimfó­niáit hallgatná. Az egységes szemlélet szüli az ilyen mű­veket, kellemes borzongással, katarzisduplázással ajándé­kozva meg az olvasót. „Világkép előtti, de világ­képigényű líra ez” — írja Mányoki, s mi hozzátehet­jük: egy hajszálnyira már csak a világképtől. A vizuá­lis költemények is bizonyít­ják:. (4. könyv), hogy megélt üdvök és álmok szülik a gondolatokat. Filozófia van a sorok mögött, tartás, mű­vészi látás. Nincs eklektika, felemásság, kompromisszum. Érdemes felidézni a képi montázsok címeit: Rétegek harca, Boldogtalanul, mint a Hold, Az ég madarai elejtik könnyeiket, Mi van? Külön figyelmet érdemel A Hintaló álma I—XV. (közös sorozat Török Lászlóval), mert világteremtő értelmezé­si lehetőségeket rejt. A kéz­irattal beborított női test, a szakadozottság mögött föl­bukkanó, gyönyörű, tiszta hús, a fehér leplek jelzik a művészi megformálás lehe­tetlenségét és lehetőségét egyaránt. A mulandóba mag­zó maradandót, a remény pszeudoremantikáját leple­ző Lényeg igazságát, anyagi létét. A hit töréseit, ráncait. Az alkotás gyötrelmeit. De asszociálhatunk arra is. mi­ként „változtatja meg” a Létet a Művészet. És láthat­juk a megváltozás látszóla- gosságát is. De a kárpit alól nemcsak a test, hanem a szavak melege is kisugárzik. A költészet. Kántor Zsolt Bódi Tóth Elemér: Tumultus Jákob létráján Mezőkön árnyak, fények hullámzanak, ég a mennyei máglya, Jákob pihen. Létráján annyi angyal, csak úgy recseg súlyuk alatt a vén fa, se föl, se le. Ábránddá vált a mozgás, vigasz csak az, legalább megvan minden szárnyas helye. Csak azt nem értem végképp, miért csak egy a létra még, ha oly sok az angyal itt. Verrasztó Gábor: Mint a lelked ha olyan lehetnék mint a lelked láthatatlan szárnyakon suhannék az emberek vállára repülnék átölelném akit nem szeretnek Arcok közelről Fiilöp Ilona — Tanult a Műszaki Egye­temen, elvégezte az Iparmű­vészeti Főiskolát. Dolgozott a Mátravidéki Fémművekben és a Pannónia Rajzfilmgyár­ban. Hol van otthon igazán? — Orosházán születtem, itt jártam iskolába, és itt érettségiztem; természetes, hogy itt érzem otthon ma­gam. Ismerősök az emberek, a fák, a házak. — Kérem, beszéljen mű­vészi pályájának indulásáról! — Gimnazista koromban közölte első rajzaimat az ak­kor induló Békési Élet. Az igazi nagy biztatást Nagy László költőtől kaptam, aki az Élet és Irodalom főszer­kesztőjeként közölt a rajza­imból. Bevallom, csodálatos érzés volt Weöres Sándor és Szécsi Margit verseinek il­lusztrálásaként viszontlátni hétfőn leadott rajzomat a hétvégi lapban. Ekkor még egyetemista voltam, de a műszaki rajzok helyett éj­szakánként inkább grafiká­kat készítettem. Ezután je­lentkeztem az Iparművészeti Főiskola könyvművészeti szakára és diplomáztam 1976-ban. Szakmaszeretetet és erkölcsi tartást Kass Já­nostól és Haimann György­től tanultam leginkább, de a többi mesterre is szívesen gondolok vissza. — Az utóbbi években min­den jelentős országos, vagy megyei kiállításon találkoz­tunk grafikáival. Ügy tűnik, felszín alatti konfliktusok, rejtett elvágyódások izgatják e meleg, emberei sugárzású műveken. — Az élmény raktározó­dik, átformálódik, s végül egy valóságelemekből épült képzeletbeli világ jelenik meg. Állandó a természet­ben — az emberi természet­ben is — a folytonos újjá­születés. Ez az, ami minden ember életét továbbviszi. A magam munkájában fontos­nak tartom a mindennapi kis pillanatok rögzítését. Szá­momra lényeges — mint ahogy azt Juhász Ferenc és Nagy László versei is sugall­ják — az emberi életben és boldogságban való hit és re­mény megtartása. — A Munkácsy Mihály Múzeum tulajdonában nyolc Kalevala-illusztrációja van. Hogyan születtek ezek a mű­vek? — Az Orosházi Művelődési Központ kulturális delegá­ciójának tagjaként jártam Finnországban. A finnek hagyományosan jó vendég- szeretők, a hatezer éves ro­koni érzések ma is élnek irántunk. A mai modern életben is mintha őriznének még valamit magukban a Kalevala varázsából. A Ka- levala-évfordulón kívül ta­lán ez inspirálhatott e rajzok elkészítésében, túl azon, hogy a mű olvasása katarti- kus élményt jelentett szá­momra. — Elvont filozofikus tar­talmakat hordozó, intellek­tuális felfogó képességre apelláló müvek láttán felve­tődik a kérdés: lehet-e ébren álmodni? — Magam nem kifejezet­ten naturálisán dolgozom, de úgy gondolom, a tájhoz, az itt élő emberekhez való kö­tődésem rajzi jelekből egy­fajta vizuális jelrendszerben is tükröződhet. Cs. Tóth János Fülöp Ilona: Mese

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents