Békés Megyei Népújság, 1986. június (41. évfolyam, 128-152. szám)
1986-06-21 / 145. szám
1986. június 21., szombat KÖRÖSTAJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Korin Géza: Törvény Itt zúg ez a tavaszi légy ablakomban már reggel óta, Ben( telelhetettek ki egy repedésben, tapétarésben, vagy a szobát zsúfoltan megtöltő könyvek, bútorok számtalan rejtekhelyének valamelyikében, s most, ez új nemzedék, tavaszodván, természetét követendő, igyekszik a szabadba. Ez a példány már itt kelt ki, szobám tehát szülőhazája. Bárhogyan is van, zavar ez az állandó, halkuló- erösödö zizegés, szárnyainak levegősúrlódása. Nincs tekintettel a Feladatra, aminek beöltésén már reggel óta munkálkodom, idegesít, elvonja figyelmem, szirénázásával telefröcsköli a verssel várandós, üres papírlapot. Minderről tudomást sem véve, neki-nekiütödik az ablaküvegnek, ami ahhoz még mindig kellően tisztának mutatkozik, hogy egy légyben illúziót keltsen. Nyugalmasabb időkben ilyenkor megnyitom az ablakot, s egy papírlappal irányítva hozzásegítem a szabadsághoz. (Van valami jelképes ebben a mozdulatban, valami jóleső fölülállás, valami emberi!) Leleménye tehát, hogy zümmögésével és csapkodásaival felhívja magára a figyelmet, s bizalma, hogy ezáltal megnyílik az akadály, nem alaptalan. Ebben a válságos időszakban azonban a Feladat szorítása s a romló világhelyzetről percenként érkező híradások nem engednek meg ilyen belátó gesztusokat. Ha taktikusabb volna, megvárhatná, míg szellőztetés, vagy egy lekiáltott szó erejéig egyébként is kinyitom az ablakot, de így kitartása csak növeli ellenérzésemet, minden koppá- nőst újabb agressziónak érzékelek, amely mohón fogyasztja türelmem, egyre nagyobb rést ütve a Feladat elvégzésére beállított idegrendszerem összpontosító készségén. Itt tűnik elő, mennyire csak törékeny gesztus ablaknyitó mozdulatom, s mennyire nem építhető erre a legyek nemzedékeiben tovább örökíthető feltétlen reflex a deus ex machina érvényességéről. Feszült viszonyunk töréshez vezet; a függöny segítségével az ablak üvegén elnyomom az agresz- szórt. Végre csend. A buddhizmus hívei most gyilkosnak tarthatnak, hiszen egy élő általam kimúlt. S ki tudhatja, a múlt és a jövő homályló tömbjei között, valójában ki volt az áldozat. Ha az ő törvényeik uralkodnának, bizonyosan hosszú börtönévekre vagy száműzetésre készülhetnék. De a mi törvényeink uralkodnak. Katona Judit: Lámpások Tanítóim, akiktől felragyogtam és pislákoló, gyönyörű fényem támadt, most számonkérőn néztek: nem tudom helyét az álmok katedrálisának. Rátok nyitok nyikorgó, régi ajtót, leírtam százszor: készülök minden napra. Szorongva állok, hű szavaitok várom, s hogy csak ráhull egy kéz fakó hajamra. Nem radírozok kenyérgalacsinnal, és tudom még a Himnuszt, egyszeregyet, s eltűrnék körmöst, fájó tenyerest, ha ifjúságom lehetne a kezdet. Pákolitz István: Gyanakodva Kölcsönösen számon tartják a köhintések árnyalatait, a nyugtalanító forgolódásokat, az álmatlan sóhaj-rebbenéseket, a szivdobbanás-kimaradásokat, a szokvány-jajok visszafojtottságát, a zsibbadásokat és görcsöket — Gyanakodva nézicskélik egymást, figyelmezve az Evangélium Igéjére: „...mert nem tudjátok sem a napot, sem az órát. . Utazni szép, utazni jó Épp csak már nem nekem való, szoktam néha mondogatni, túl a hatvanon; meg azt is, hogy: öregszem, öregszem, már a szemem is öreg szem . . . Márpedig, ha nem lát jól az ember, akkor nem sokat ér a világban való nézgelődés. De persze, látni csak akkor lehet, ha nézni tudunk, ha jól kiválasztjuk a látványt, s akkor a gyöngülő szem sem akadály. Miért utazunk? Hogy gyönyörködjünk a messzi (vagy közeli, de a miénktől eltérő, netán egyben-másban azzal épp rokon) tájakban, városokban, s megismerjük a külhoni klímához emberek életvitelét: élvezzük élénkségüket, vagy csodáljuk higgadt nyugalmukat — tanuljunk tőlük, vagy tán saját önbecsülésünk növekedjék. Az élet másmilyen volta is élni segít, hát még ha ellesünk ezt-azt, amit emberségben, ízlésben, udvariasságban az ottaniaktól megtanulhatunk ... Ez a legfontosabb, de nem kevésbé érdekesek az élet olyan nem megvetendő részletei, mint a kirakatok, boltok, áruházak, az árak, a közlekedés, az étkezési szokások, lakberendezés, és így tovább. Pár héttel a háború kitörése előtt jöttem rá, hogy ha csak néhány napom, s vagy esetleg csak néhány órám van egy-egy nagyváros megtekintésére, mit kell akkor okvetlenül megnéznem: a székesegyházat és a nagyáruházát. A katedrális a városi és az ország) múltja, az áruház a jelene ... Ez persze szimplifikálás, de hogy a múlt tanulmányozása, s ezen belül a műemlékeké, műkincseké éppoly fontos és sokatmondó, mint napjaink jelenségeinek fölfedezése, az bizonyos. Csakhogy — különösen a műemlékekben gazdag városokban — könnyen beleveszhetünk a részletekbe, mégis talán a legfontosabbakat mulasztjuk el, ha nem tájékozódunk jó előre, mégpedig nemcsak térképpel, hanem fejben is. Az utazásra föl kell készülnünk, eleve ismernünk kell, amit látni fogunk: az épületek, meg a múzeumok kincsei akkor mutatják meg igazán magukat. Micsoda öröm, ha — mondjuk — Firenzében nem kis keresés után egyszerre szemben találjuk magunkat Alberti művével, a Palazzo Rucellaival, az első tökéletes reneszánsz palotával, aztán a Palazzo Strozzival: íme, ez az! Ismertük már képről, sőt, a pesti városképből is, hiszen nálunk is ízléses, rangos körúti paloták utánozzák éppúgy, mint világszerte, de az ötszáz éve felül nem múlt minta épp első voltával és tökélyével szinte megrendít. Igen, jó mindent történetileg látni, s ehhez előzetes tájékozódás szükséges. Ugyanígy a múzeumokban. Nincs az a színes fénykép, nyomat, amely a méretet, a felületet, s az eredeti színeket visszaadná ... Nem is szólva arról, hogy némely mű megújul: Botticelli Tavasza ma éppoly frissen ragyog, mint mikor a művész megfestette, mert többéves munkával nemrégiben tisztították meg. (Ugyanilyen okból nem lehet most látni a Vénusz születését. Éppily friss sugárzása van Michelangelo kör alakú Szent családjának. Szomorúan szükségszerű megújításon esett át a római Szent Péter székesegyházban, a világ legnagyobb templomában Michelangelo Pietája is, amit egy őrült magyar disszidens kalapáccsal csonkított meg. Azóta golyóálló üveg védi. A távolságért pedig kárpótol a remek megvilágítás. Kiemeli, amit semmilyen könyvben nem érzékelhetünk, hogy tudniillik a Madonna fehérmárvány figurája bársonyosan fénylik, a halott Krisztusé pedig szürkés. Szó sincs színezésről: Michelangelo így választotta meg a márványtömböt, és ahogy maga írta: „lefaragta a fölösleget”. Ennél aztán csak a milánói (befejezetlen?) Rondani- ni Pieta a szebb, amely már szinte expresszionista mű. Sokak szerint — évszázadok óta, máig is — magyar szójátékkal: ronda, nem is igazi mű, az agg művész eltévelyedése. Ám akinek van szeme a látásra, az az idős zseni művének megrendítő monumentalitását éppúgy felfogja majd, mint a San Pietro páratlan kupolájáét, vagy a sixtusi kápolna Utolsó ítéletét, amelynek restaurálásához szintén most kezdenek hozzá. A kiemelkedő műveket reprodukcióból, művészet- történetből ismerni illik, s a ráismerés kettős élvezettel jár. Ami nem zárja ki, hogy ismeretlen művek is megszólítsanak, mikor.is saját fölfedezésünknek külön örvendhetünk ... De éppígy ismernünk kell a pénznemet, fejből tudnunk az átszámítási kulcsot, a vendéglők vagy taxisok trükkjeit (nehogy bolyongjanak velünk egvpár perces út helyett), és így tovább. Érd^nes hát készülni, hogy jobban kihasználjuk, ami külföldön a legdrágább: — az időt! Kristó Nagy István Fülöp Ilona: Vízparti táj látomással Köves István: Az ember bevégzett dolgai Előbb csak az apró a köztes mozdulatok hiánya sajgóit a szememben a kaszálás ősi „Lépés-fordulj-dönts-teríts” rítus ritmusa • ahogyan az olajos kéz egyetlen hosszú kortyra magasba lendíti a harmatosra hűlt kék-fehér tejesüveget a kocsisé amikor csizmasarka már a hágóvasat keresi de marka még a szárat szorítva a bakra terített pokrócon tapad a gyaluforgácsot elsimító a kovácstüzeket fújtató a vásárban parolázó ahogy a dohogó mozdony tüzes torkában szenet lendít ahogy a virtus egymásnak feszíti ahogyan csontig töri a taliga ahogy egy csöpp kendőt szemérmesen lenget is meg nem is ahogy a gyász könnyét ráncba maszatolja — S ma este félbehagyott világmegváltásaim torzói összerántották e részhiányokat s esküdni mernék boldog újra csak a tisztességgel elvégzett munka végtét követi derékropogtató felegyenesedések szerszámnyélre roggyanó támaszkodások lisztes asszonykezek kötőbe súrlódása hószín mennyezetre vetett égő pillogások világában lehetek én s a mellemet feszítő sújtólég is ott úgy röppenne el belőlem mint büszke megelégedett mindent feloldó sóhaj pántlikalengető tavaszi szél. Kiss Ottó: Kétféle magány elfordulok ha rám nevetsz nem szeretlek mert nem szeretsz széthull arcodon a játék nem kell a csók ha ajándék kezed ölelni nem való vele tapsolni volna jó rád gondol arcodon a könny nekem nem kell a híg közöny elfordulok ha rám nevetsz nem szeretlek mert nem szeretsz Fülöp Ilona: Antigoné
