Békés Megyei Népújság, 1986. június (41. évfolyam, 128-152. szám)
1986-06-16 / 140. szám
1986. június 16., hétfő o Új lehetőség az idegenforgalomban Gyulán A megye legnagyobb idegenforgalmat fogadó és lebonyolító városa Gyula. Most újabb, nevezetes, az egész környéken fel nem lelhető szórakozási (s egyben sportolási) lehetőséggel gazdagodik. A híres Benedeki pusztán ugyanis nemrégen megkezdte működését a többszörösen kiváló Munkácsy Termelőszövetkezet szakcsoportjaként, a lovaglóiskola. Már a nyitást követően nagy érdeklődés mutatkozott iránta mind a külföldi, mind a belföldi, Gyulán üdülő felnőttek és az iskolások részéről is. A termelőszövetkezet tanyamúzeumának páratlan, felbecsülhetetlen értékű gyűjteménye eddig is vonzotta a látogatókat a Benedeki pusztára. A 14 teremben kiállított, mintegy 1800, mezőgazdasági termelést segítő eszköznek, régmúlt idők eredeti darabjainak, az első, kezdetleges gépektől a modernebbekig gyártott traktorok makettjeinek megtekintése ugyanúgy különlegességszámba vehető, mint az 1700-as évekbeli, fából (!) készített szőlőprés vagy a száz (!) éves, kézzel hajtható „automata” falusi mosógép és a mángorló. Valamennyi tárgy ismerősök, apák, nagyapák ajándéka a szövetkezet múzeumbaráti körének, amelynek elnökét, Sótyi Jánost (aki egyben a tsz elnöke is) és titkárát, Steigerwald Józsefet a közelmúltban jutalmazta meg kitűnőnek minősített munkájukért a MÉM a múzeumbarátok köreinek országos küldött- közgyűlésén. A mostani kezdeményezés, a galoppszakcsoport vagy más néven lovaglóiskola még inkább „benépesítheti” a Benedeki pusztát. — Mire ad lehetőséget a szövetkezet tizenegyedik szakcsoportja? — kérdezem Steigerwald Józsefet, a lovaglóiskola vezetőjét. — Hogy mit tudunk nyújtani? Az út ide már maga is egy szép, pusztabeli kirándulás. De a lényegről szólva: két hivatásos oktatóval hat-, illetve tízhetes felnőtt- és gyermektanfolyamokat szervezünk. A diákok ré- szére az iskolai szünetben heti egy alkalommal. Ez az egy nap azonban reggeltől estig programozott: kezdőknek a lóval való ismerkedéstől az ápolásig. — Szép a puszta, nagyszerű a kezdeményezés. De hol látják el a vendégeket? — A legalkalmasabb hely erre a Benedeki vendégfogató, ami nincs messze innen. De távlati elképzeléseink között szerepel, hogy a Benedeki pusztán szabadidő-központot alakítunk ki, ami a város újabb látványosága, kirándulóközpontja lehet. A lóversenypályát már megépítettük. Augusztus elején, évtizedes szünet után, újból versenyt rendezünk majd itt. Később, nem mesz- sze innen, egy régi homokbánya gödre mellett, tanya épülhetne a pecásoknak. Eddig egymillió forint körüli volt a saját beruházásunk. Reméljük, a jövő terveinek megvalósításához, az idegen- forgalom további fellendítésére segítség is érkezik valahonnan. Szóval elképzelés van bőven, csak mecénás és pénz legyen elég! Varga Dezső Gazdasági bírság kiszabását indítványozta a legfőbb ügyész Két, egymástól eltérő jellegű, de a közvéleményt élénken foglalkoztató ügyben gazdasági bírság kiszabását indítványozta a legfőbb ügyész. A mezőgazdasági termények, elsősorban a zöldségfélék, sok kézen mennek keresztül, míg eljutnak a fogyasztók asztalára. Eközben persze áruk is jócskán emelkedik. A legfőbb ügyész most egy ilyen lánckereskedelmi ügyben indítványozta gazdasági bírság kiszabását a Termelőszövetkezetek Értékesítő, Beszerző és Szolgáltató Közös Vállalatának országos központja ellen. Az elmúlt években a vállalat két területi központja a termelőktől lencsét vásárolt, ezt eladta budapesti központjának, majd az a Zöldértnek továbbította az árut. Eközben minden közreműködő felszámította saját hasznát, így a termelőtől 34,50, illetve 39 forintos áron vásárolt lencséért 55—60 forintot fizettek a fogyasztók. Hasonló lánckereskedelmet folytattak babbal is. Az áru 46 forintért került a fogyasztók elé, míg a termelők csak 27, illetve 28 forintot kaptak érte. Ugyancsak nagy port vert fel az Országos Rendező Iroda „Szilveszteri óriáskerék” című műsora körül kialakult botrány. A műsort hat helyszínen, 32 népszerű művész részvételével hirdették meg, nagy méretű plakátokon. Ezzel szemben az egyes szórakoztató helyeken csak a szereplők egyharmada lépett fel. A legfőbb ügyész a közönség megtévesztése miatt gazdasági bírság kiszabását indítványozta az ŐRI ellen, valamint a műsor szervezésében közreműködő Okisz Laborral szemben is, mivel e gazdálkodó szervezet nem jogosult ilyen jellegű műsorok szervezésére. A város szabadidő-központját sokan keresik fel. Itt van a híres panoptikum. Képünkön Finnország államfői sallbot a város címerébe. A testvérvárosi kapcsolatokban is szerepe van a múltnak. A háborúban elszenvedett pusztítások helyreállításához nyújtott segítséget a svéd Boras, melynek testvérvárosa volt a dán Veile és a norvég Molde. Ma mind a hárommal megvan a kapcsolatuk. Hasonlóképpen testvéri szálak fűzik a szovjet Beli városhoz. Szó ami szó, Békéscsabával együtt öt testvérvárosa van Mikkeli" nek. n tisztaság titka Már éjszakai érkezésünkkor szembetűnt, hogy a városban sok a kerékpár. Ott állnak a kerítés nélküli kertes házak előtt. A belvárosban a tereken, az üzleteknél, hol csak egy-kettő, hol pedig ötösével, tízesével. Meg kell kérdeznem a polgár- mestertől, mi ez a könnyelműség? Hiszen az alkalom csábít a tolvajlásra. A polgármester először nem érti a kérdést, majd igenlően bólint és széttárja a kezét. — Bűncselekmények, sajnos, nálunk is előfordulnak. De kerékpárlopásról nem hallottam. És a tisztaság? Mert ez a másik dolog, ami békéscsabai lakosként mocorog bennem. A város annyira tiszta, hogy az embernek körmére ég a cigarettacsikk, de nincs hozzá lelki ereje eldobni, inkább összemorzsolja, zsebre teszi, hogy adandó alkalommal bedobja a szemétládába. De nemcsak a városban. Az utak mentén sem látni szemetet. Hogy csinálja ezt a tanács? A beszélgetésbe többen belekapcsolódnak. — Nemcsak a tanács feladata a tisztaság. Ez hagyomány Finnországban. így szokták meg az emberek. Jó volna ezt a szokást nálunk is meghonosítani és hagyománnyá szilárdítani. A beszélgetés hamarosan a gondokra terelődik. Mert ezek is vannak. Sok a válás. Az okok között szerepel az italfogyasztás. Van egy rendelkezés, miszerint déli 12 óráig nem lehet szeszes italt kiszolgálni. Az ám, csakhogy a rendelkezést a legkülönbözőbb módokon szegik meg. A szabad idő ésszerű kihasználása is gond. Jelentős számú hivatalnok azzal foglalkozik, hogy minél több embert vonjon be a sportba. Az ilyen jellegű gondok nem is olyan idegenek tőlünk. Ám nemcsak a hasonlóság, hanem a további közeledés útját is meg kell keresni. Bla- hut Lajos, a városi tanács elnökhelyettese éppen ezután puhatolózik. Hogyan lehetne a barátságot tovább szőni gazdasági és kereskedelmi kap csőlátókkal? — Mikkelinek lóversenypályája van. Magyarország pedig híres a lótenyésztéséről — mondja a polgármester. — De más lehetőségek is vannak. Élni kell velük. (Folytatás következik) Serédi János Vissza a köbaltához? Ö ldás vagy átok a technika? Ez a kérdés napjainkban elég sokszor felvetődik és nem is minden alap nélkül. Elég, ha csak arra gondolunk, hogy hány súlyos repülőgép-szerencsétlenség történt az elmúlt évben, és hány ember esett ezeknek áldozatul. Vagy ott van a hét asztronauta életét követelő űrrepülőgép-robbanás, és most a legújabb, a csernobili erőműkatasztrófa. Ezek nyomán felerősödtek a tudomány- és technika-ellenes hangok, sokan teszik fel a kérdést: érdemes-e rengeteg pénzt ölni a kutatásokba? Maga a kérdés persze nem korunkban született meg. Feljegyzések tömege tanúskodik arról, hogy az emberiségben mindig is élt egy olyasfajta szemlélet, melyet úgy fejezhetnénk ki, hogy: az apámnak és az apám apjának jó volt, akkor jó lesz nekem is meg a gyerekeimnek is. Ilyen meggondolások alapján ellenezték — hogy csak a közelmúltból hozzuk a példákat —, a vonatot, a gépkocsit vagy a repülőgépet. Ha akkor azok győznek, akik úgy vélték, kár a kutatásra, fejlesztésre pénzt költeni, akkor ma is lovon járnánk, és nem a televízióban, hanem legfeljebb egy hordóról lehetne elmondani a tudománnyal kapcsolatos ellenérveket. Köztudomású, hogy a történelem kapcsán nem érdemes feltenni a „mi lett volna ha ...” típusú kérdéseket. De azért érdemes elgondolkodni azon, hol tartanánk, ha mindig a haladás ellen lázadóknak lett volna igazuk. Talán még mindig kőbaltával kergetnénk a barlangi medvét? A fejlődés persze megállíthatatlan, és ezt ellenzői is tudják, de ettől még jogos lehet az a kérdés: megéri-e költeni a tudományra? Vegyük csak példaként az űrkutatást. Hányán haltak meg már eddig is a fellövések során? És milyen eszeveszett összegekbe kerül egy-egy rakéta vagy űrrepülőgép? Hát szabad erre költeni, akkor, amikor a világ egy része éhezik? Ez a kérdés már fogósnak tűnhet, és sokan „be is dőlnek” a sugalmazott gondolatnak: hagyjuk a csodába az űrkutatást, fordítsuk a pénzt földi dolgainkra. Éppen csak azt felejtik el, hogy az éhínség felszámolásának egyik eszköze éppen az űrkutatás. Konkrét felmérések igazolják: a békés célú űrkísérletekre fordított egységnyi pénz a 4—5-szörösét hozza. Oly módon, hogy a mesterséges holdakról nyomon követhetők a halrajok, és egyetlen ilyen észlelés 200 millió rubeles többletbevételt hozott a szovjet halászoknak. Vagy egy másik példa: az űrből készített infravörös felvételek már akkor előre jelzik a növényi betegségeket, amikor azok a földről még megállapíthatatlanok. Az éhező Afrika egyik legnagyobb gondja a vízhiány, a mesterséges holdak észlelései alapján óriási föld alatti vízkészleteket tártak már eddig is fel. Amíg hagyományos módszerekkel végezték az olajkutatást, a próbafúrások többsége meddő volt, és egy-egy ilyen fúrás több tízmillió forintba került. A műholdas felderítés és a földi kutatási technológia fejlődése lehetővé tette, hogy 10 esetből 8-9-szer jó helyen fúrjanak. Sorolhatnánk még hosszan a példákat, és hozhatnánk másokat más területekről. Arról például, hogy az elektronikára költött minden forint legalább a tízszeresét hozza vissza, vagy arról, milyen óriási lehetőségek állnak a biotechnológia előtt. Nem arról kellene tehát vitatkoznunk, miért költ ezekre pénzt az emberiség, hanem azon: miért nem költ rájuk többet? Vagy hogy söpörjünk a saját házunk előtt, miért nem költünk többet rá mi? Gazdasági nehézségeink csak ennyit engednek — hangzik a válasz ez utóbbi kérdésre —, de félő: nagyon sokba kerül nekünk ez a spórolás. Ráadásul egyre jobban meggyökeresedik nálunk egy haladásellenes szemlélet, ami megmutatkozik a műszaki szakemberek alacsony fizetésében, a megbecsülés hiányában. Nem véletlen, hogy lassan már lasszóval kell fogni a hallgatókat a műszaki egyetemekre, és az sem, hogy folyamatosan csökken a nemzetközi hírű magyar tudományos, technikai felfedezések száma. De miért is lenne másként, amikor egy vállalat hirdetésében 8—10 ezer forintos fizetést ígér a segédmunkásoknak, és csak 5—6 ezret a mérnököknek? Ez pedig nagyon veszélyes dolog. Egy olyan torz értékítéletet sugall, ami szerint csak az azonnal hasznot hozót kell megbecsülni. Hiszen a segédmunkás rögtön odébb tolja azt a targoncát, míg egy mérnök esetleg évekig dolgozik egy találmányon. Csakhogy, ha mindenki elmegy targoncát tolni, akkor ki fogja megtervezni magát a targoncát? Idáig persze nem juthatunk el, és ma már érződik is annak némi jele, hogy fokozódik a szakemberek, a tudósok megbecsülése. Egyre inkább nemcsak az azonnali haszon, hanem a várható jövőbeni bevétel is számít. És ennek így is kell lennie, hiszen az ember — többek között — abban különbözik az állatoktól, hogy képes cselekedetei várható hatásának felmérésére. Ez az előrelátás mostanában akként is felvetődik: képesek vagyunk-e felmérni, milyen hatásokkal járnak az egyre szaporodó számú atomerőművek? Közismert a magyar sajtóból is, hogy a környezet- védők több országban már régóta tüntetnek az atomerőművek ellen, és a szomszédos Ausztriában meg is akadályoztak egy teljesen elkészült erőmű üzembe helyezését. A csernobili katasztrófa nálunk is erőteljesen e kérdésre irányította a figyelmet. Kell-e nekünk, kellenek-e a világnak az újabb atomerőművek? A kérdés — ha figyelembe vesszük az összes körülményt —, költői, mert csak egy válasz lehetséges: kellenek. Kellenek, mégpedig azért, mert nemcsak magunkért vagyunk felelősek, hanem a jövő nemzedékeiért is. Ma még talán megoldható lenne a világ energiaellátása atomerőművek nélkül is, de mi lenne mondjuk 50 év múlva, a könnyen kitermelhető olaj- és szénmezők kimerülésével? Unokáinknak akkor kellene megkezdeni az atomerőmű-fejlesztést? Nyilvánvalóan képtelenség ez a feltételezés. Jó néhány olyan érvet is hallani, hogy az atomerőművek okozta környezetszeny- nyezés tönkreteszi a természetet, így unokáinknak már nem az lesz a gondjuk, hogy honnan vegyék az energiát, hanem az: miként éljenek egy kopár földön ? Érdekes módon ugyanazok féltik az erdőket, a tavakat és általában a környezetet, akik ellenzik az atomerőműveket. Pedig az erdők pusztulását okozó savas esők — melyek tönkreteszik a tavak élővilágát is — jórészt a hőerőművek és a szénnel vagy olajjal fütött ipari üzemek füstjétől váltak savassá. És mert természetes radioaktivitás mindenben van, ami csak található a földön, ez a hőerőművi pernyében feldúsulva jelenik meg. Mérések igazolják, hogy egy széntüzelésű erőmű több radioaktivitással szennyezi a környezetet, mint az atomerőművek. O o de itt van a csernobili eset, mennyire tekinthető kivételnek? Mi van akkor, ha óriási atombombaként nukleáris robbanás következik be az atomerőműben? Szerencsére ilyesmi sohasem következhet be. A reaktorok felépítése olyan, hogy sehol sincs együtt any- nyi hasadó anyag, hogy meghaladná azt az úgynevezett kritikus tömeget, amennyi szükséges egy ellenőrizhetetlen láncreakció beindulásához. Balesetek persze előfordulhatnak, mint ahogy most elő is fordult. De bármilyen súlyos következményekkel is járt ez, ha nyugodtan szemléljük, megállapíthatjuk: hatása korlátozott volt. És ahogy ma már egy-egy, esetenként akár több száz áldozatot is követelő repülőgépszerencsétlenség után sem mondja senki, hogy fejezzük be a repülést, nem mondhatjuk azt sem: állítsuk le az atomerőműveket. Ez, némi túlzással, olyan javaslat lenne, mintha valaki ezt írná zászlajára: térjünk vissza a kőbaltához! Lőnyai László Szombaton, 14-én délelőtt kellemes dallamokra figyelhettek fel a járókelők a sétálóutca posta felőli szakaszán. A hangok a Radnóti Könyvesbolt előtti sátorhoz vezettek, ugyanis itt dedikálta népes rajongói körében Soltész Rezső legújabb nagylemezét, a Római vakációt. A Művelt Nép Könyvterjesztő Vállalat szervezésében a több napos országos dedikáló körút egyik állomása volt Békéscsaba, ahová menedzsere társaságában érkezett a népszerű pop-énekes. A helyszínen vásárolt nagylemezekhez és kazettákhoz egy nagyon szép, természetesen dedikált posztert is kaptak a Soltész-rajongók. Fotó: Kovács Erzsébet Soltész Rezső dedikál
