Békés Megyei Népújság, 1986. június (41. évfolyam, 128-152. szám)
1986-06-14 / 139. szám
1986. június 14., szombat o Csizmadia Imre: • • • • Oregatyám, Oregszülém házasságának balladája Még azon az őszön, amikor megtudtam, hogy miért lett az én anyám Viktória, egy másik kukoricafosztás- kor azt is megtudtam öregatyámtól, hogy hogyan vette feleségül a szomszéd Sárikát. Megpróbálom elbeszélni úgy, ahogy tőle hallottam. Az úgy történt, hogy öregatyám és Öregszülém szülei tanyaszomszédok voltak a Hosszúsorban. A Szendiék Bálint fiuk meg a Darókék Sárika lányuk meg szomszéd gyerekek voltak. Az történt, ami a világ teremtése óta már annyiszor megtörtént a nagyvilágban: a két gyerek előbb jó barát lett, majd, ahogy növekedtek, ez a barátság szeretet- ből szerelemmé változott. Amikor aztán a Bálint katonasorba ért, őt is besorozták Ferencz József császár hadseregébe gyalogosnak. Hogy valakinek megmond ták-e, azt sohasem tudja meg senki. de a két fiatal már jóval előbb eljegyezte egymást, és amikor Bálint berukkolt, már mint titkos jegyesekként váltak el: Sárika megígérte, hogy megvárja, míg letelik a katonaidő, addig senkihez nem megy férjhez. Bálint bevonulása után hamarosan Bécsbe került, így telt el két hosszú esztendő. Ez alatt Ferencz József császárból — 1867-ben — koronás királya lett Magyarországnak, Sárikából meg — a süldő lánykából — férjhez menendő korú hajadon. Már a harmadik nehéz esztendőt töltötte Bálint Bécsben, amikor — 11169 őszén — egy levelet hozott a postakocsi a nagy magyar Alföldről Infantefiszt Szendi Horváthnak Bécsbe. Egy Da- rók Sára nevű leány írta, és az állt benne, hogy „Bá- lind, ha Istent ismer, kirjen szabadságot, oszt gyorsan gyüjjön haza. mer’ jómódú kérő jelentkezett Darókék- nál és őt szülei hozzá akarják adni. Ü azonban inkább »elöli« magát, de nem lesz másnak a felesége soha. De siessen, mert nagyon komoly a dolog.” Infanteriszt Szendi másnap kihallgatásra jelentkezett és alázatosan nyolc nap szabadságot kért. Egy magyarul jól beszélő kapitánya volt, aki megértette a legény szívbánatát, Sárika levelét el is olvasta, és ... mivel a kérelmezőnek ez volt az első szabadságkérése, kivételes kegyelemből nyolc nap helyett tizennégy napra engedte haza. Azzal a kikötéssel, hogy kérjen disz* penzációt és mint feleséges ember jelentkezzen visszajö- vetelkor. így történt, hogy Infanteriszt Szendi Horváth még azon a napon hajóra ült, amelyről Pesten szállt le, onnan meg postakocsi hozta Orosházáig. Hazaérkezése után szüleivel megbeszélte a dolgot, és átment Darókékhoz tájékozódni. Hogy mi történt ott azon az esten, nem fontos. A fontos az, hogy másnap reggel az idős Szendi házaspár Bálint fiukkal átballagtak Darókékhoz, és szabályosan megkérték Sárika kezét. A szülők kissé csalódottan, de miután Sárika könnyek közt úgy fejezte ki magát, hogy ha Bálinthoz nem adják, „elöli” magát, így hát beleegyeztek a házasságba. A következő napjai a hétnek diszpenzáció befizetése, lakodalmi készülődések között teltek el. ,.. A napok gyorsan repültek, és 1869. november 9-én megtörtént az esküvő és lakodalom. És Infanteriszt Szendi már mint nős katona érkezett vissza Bécsbe, pontosan a szabadsága utolsó napján. Még két hónapig katonáskodott azután, az első karácsonyt még mint katona töltötte el, de 1869. december 31-én leszerelt, hazajött Sárikájához. 1870. december 9"én megszületett első családjuk, 1872. december 11-én a második, aki a Viktória nevet kapta, és aki az én Édesanyám lett. öregatyám 83-dik évében halt meg, öregszülém 68 évesen halt meg tüdőgyulladásban, Édesanyám a 84-dik- ben. Én, az unoka, mikor ezeket írom, 82 éves és 9 hónapos vagyok. (1985, április 28.) Az önéletírás sorai megszakadtak Évek óta szép sorjában jöttek a levelek Orosházáról, a Munkácsy utca 4. szám alól, Csizmadia Imrétől. Az orosházi önéletíró parasztok egyike volt, és könyvének, a Pirkadattól deleidig címűnek a megjelenése után került szorosabb kapcsolatba szerkesztőségünkkel. Köröstáj kulturális mellékletünkkel. Három évvel ezelőtt, 1983. június 25-én e sorok írója számolt be Csizmadia Imre orosházi portáján tett látogatásáról, az akkor már országosan ismert parasztíró hétköznapjairól és ünnepi terveiről. Mert akkor, 81 éves korában második könyvét írta, és várta azóta is megjelenését. Közben számos írása, visszaemlékezése jelent meg lapunkban is, köszönthettük író-olvasó találkozókon, baráti együttlétek alkalmával. Március végén írta utolsó levelét nekünk, és mellékelt a levélhez két írást is, egyikük itt olvasható, ezeken a hasábokon. Kellemes húsvéti ünnepeket és jó egészséget kívánt az egész szerkesztőségnek ... A gyászkeretes értesítés, hogy Imre bácsi elment, hogy nem ír többé, hogy nem találkozhatunk már, a napokban érkezett. Csendesen indult a visszafordíthatatlan útra, mi is csendesen búcsúzunk tőle. S. E. Kalcsó József: Rajzoló Fodor András: Béke Ma olyan mintha újra a föld gazdái lennénk. Egyenletesen süt a nap. A kézilabdapálya mentén, az árokparton két hatalmas rózsa virul, még nem tépte le senki. A levegőbe metszett ugrásra kész hegyek párákba takarózva rásimultak az égre. Egy színészasszony arcképe Gondolatfoszlányok Csernus Mariann Eszterlánc c. önvallomásáról Bomlott cimbalomhoz hasonlíthatnám lelkemet, ha olyan óriások mellé mernék kapaszkodni, mint a ki sem mondhatóak. Ha Csernus Mariann, Arany János, én meg Petőfi lehetnék. Istenkísértő mondat, de vállalom. A Magvető Kiadó Ra-Re sorozata már több kitűnő művet csempészett olcsó áron a könyvet ritkán (talán csak útravalóul vásárlók) és egyben a könyvgyűjtők kezébe. Most igazi gyöngyszemmel ajándékozott meg bennünket. Csernus Mariann 1975—77. között írta önéletrajzát, magába tépő vallomásait, gyermekkorától napjainkig. (Éljünk e történetíróktól kölcsönzött kifejezéssel.) Nem kell őt bemutatnunk, tudjuk, hogy színházi világunk mindig köztünk élő alakja, s akkor is az, ha imádva gyűlölt szerelme, a színpad olykor nem engedi közel őt magához. De író-e? — A múlt év műfordítóként mutatta be. Liv Ulmann: Változások c. könyvét ültette át magyarra. Most önarcát fedi fel. bár igen erős az a nézet: a színész a színpadon tegye a dolgát. Jogos lehet tehát a kérdés, hogy pótcselekvést keres-e az a színész, aki nem kap meg minden lehetőséget a színháztól, s szinte semmit a filmgyártól. Most könyvről kell beszélnünk. Tegyük ezt. Az idei ünnepi könyvhét nem kínált nagy választékot. Különösen igaz ez, ha azt várjuk tőle, hogy magyar kórtársi alkotók még meg nem csodált újdonságait terítse elénk. Milyen öröm hát egy ilyen szerény köntösben jelentkező, kitűnő írást találni, amelynek játékos címe szemérmesen elfedi mennyi ön- és közéleti bölcseimet takar. Merem írni, hogy közéleti, holott egy szó sem esik politikáról, politikánkról. Hogyne lenne közérdekű, közéleti mégis, mikor végig kísérhetem a szegényes gyermekkorból indult Mariskát a második (generációnk számára első, s higyjünk benne, egyben utolsó) világháború megrázkódtatásain át. Ez a háború a család rettegését zúdította a gyereklánykára, aki öntudatlanul választott szerelmi partnert, ki ezt észre sem véve maga mentette meg Mariannt attól, hogy németkurva legyen. (Édesapja jelzőjét alkalmaztam.) Később a német nyelvtanban kereste — mit értsen azon, hogy Übermensch, vagy azon, hogy untermenschliches, ha eltűnt az alap, a főnév, maga a Mensch, amely csak önmagával koherens. A lényeg: olyan ez a könyv, hogy nemzedékünk regénye lehetne. Egy könyvet persze mindenki tudna írni önmagáról. Ezt még Gorkijtól megtanultuk anno dacumál. Csernus most megírta az enyémet is. S annyival vált ez sokkal többé, mert színésznőíró írta meg. Nagyon megküzdött ő a pályáért, bár ez látszólagos ellentétben van pályaképével. Hogyan küzdhet a színésznő, aki 18 évesen, főiskola nélkül a Nemzeti tagja? Épp ezáltal. Ott kezdődött igazán a neheze! Kezdődik bizony az a főiskolán is, hát még egyenesen az ország első színpadán! Megvallom (bár ez lehet magánügy) mindig csodálkozom a sikeres főiskolai, egyetemi felvétel után a fiatalok szorongásoktól mentes, felhőtlen boldogságán. Nem ismerik, nem mérik fel, hogy mire vállalkoznak. Persze magam sem voltabb bölcsebb annak idején. Csernus Mariann Észter- lánca többrétegű, többszólamú. de nem kánon. Nem feleselnek itt a szólamok még úgy sem, hogy a végén ölelkezve találkozzanak. Ami mégis felesel nála, azt tudatosan ütközteti, hogy kiemeljék egymás mondandói fontosságát. Ami disszonanciát megenged magának, az a szerkesztési alapelv követelményeiből fakad. Az eszterláncot asszonyok fűzik, egymás kezét fogva viszik előre a füzért, s úgy jutnak el a kitűzött művészi célig. Eszterlánc alakította a művészi pályát és annak állomásait is. Nagyon ismert nevek: Krupszkája, Rosa Luxemburg, Simone de Beauvoir, Isadora Duncan, vagy épp Léda és Csinszka ellenpárba állított kettőse mellett feltűnik olyan is, mint Anna Szinodinu kevésbé ismerősen csengő neve. Ki tudta róla, hogy ő, aki a görög színházi színész élete nélkül létezni is alig bírt, az ellenforradalmi junta uralma idején önkéntes száműzetésbe vonult. Filmsztárt sem kreált magából. Néma volt. Évekig. Jászai Mari mellett főleg Annák formálták Csernus Mariann színészi jellemét. Így pl.: Tőkés. Tudjuk róla a tiszteletlen, műveletlensé- gével, meg az éjjel-nappali színésznői voltára utaló csú- fondáros anekdotákat. Csernus Mariann elfelejtette azt, amit nem volt érdemes megtanulni tőle és épp e nagy színésznő művészeti felfogásán is edzette, alakította a maga színészi magatartását. Könyve meg kell győzze mindazokat, akik a színpadról alkalmilag kitagadott, botcsinálta pódiumművésznőt látják benne arról, hogy itt egész másról van szó. Magunk által lejáratott fogalommá vált az egyéniségünk keresése, az önkifejezés vágya. Mariannák sok a mondanivalója, s az asszonyokról beszélve, korról, társadalomról mondja ki a véleményét. Versekbe bújva beszél önmagáról, rólunk. Erre a csapatmunka (színház, film) nem lenne alkalmas. József Attila indította el, Weöres kísérte életútján, Psyché-jük immár közös alkotás. De most az Eszter- lánc-ban Joyce, meg Nagy László is ott forog. Oda illenek, miként a kislány próbálkozásait annyira biztató- lag erősítette, hogy Devecse- ri Gábor, Örkény István, Török Sophie vagy épp Déry Tibor volt kíváncsi rá, s nem olyanformán: no lássuk, mit tud a kicsike. Bizony mondom: közíró a művésznő, akit futó ismeretségünk alapján, de főleg e könyv révén annyira magaménak érzek, hogy önkéntelenül Mariannként szólítom. Amit a színház, azaz a SZÍNHÁZ mai magyarországi helyzetéről megír, mind egy szálig bennem re- zonál. Nekem is így hiteles. Gondolom: még sokunknak. Csupán ezért a fejezetért meg kellett írja ezt a könyvet. Valakinek végre ennyire őszintén kellett erről is beszélni. Jól tudom, hogy a kiégett, vagy magukat csupán cinikusnak játszó akto- rok ezt a részt tartják majd túlírtnak, pózolónak. „De jóvá akarja írni magát.” — Ezt mondják majd. Nem baj. Ettől az igazság még igazság marad, és remélhetően a karaván is halad. Mindenki felelős az arcáért. A színház is. Meg kell őrizze, s ha az évek múltával egy valaha mutatós, de netán tartalmatlan arcra ma azt mondják: „most szebb”, — ennek nagyon kell örülni. Mezei Mária sem szégyellte a betegségtől roncsolt arcát. Vállalta, mert arra az arcra számos szerepalakítás, vívódás is rótt ráncot. „Én ezért az arcért megszenvedtem.” Idézi Csernus Mariann, mert ezt értette az életre, a színházra is. A társadalmi ösz- szefüggéseken belül nézzük mindig a felépítményeket, intézményeket, így a színházak sajátos arcát is figyelemmel. Hasonlíthatnak-e ránk, a korra. Olyannak látjuk majd azokat, amilyenek, de tegyük a magunk teljes erőbedobásával, munkájával. ott ahol épp mi állunk, azt a helyet szebbé, egyre szebbé. S ha ez erőfeszítés közepette minden évünk kontúrjai is felkerülnek a képre, az is mi vagyunk, az is sajátunk lesz. Szabad Olga Kalcsó József: Nádas A postás megkérdezte, hogy vagyok, a rendőrkapitány s a gépész elérte, hogy a térre települt körhinták, céllövöldék mellől hangfalak recés vályújából, a zene öblögő moslékát lecsapolják. Sakktábla-nyugalommal fogják egymást az utak, a telkek, csak az evező bogarak, lombok, akárha önnön gyönyörére, mégis, Csak a természetes zajok zsibognak. miattunk játszódnék az idő.
