Békés Megyei Népújság, 1986. június (41. évfolyam, 128-152. szám)
1986-06-14 / 139. szám
V 1986, június H., szombat NÉPÚJSÁG KÖRÖSTÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Továbblépni, új utakat nyitni Elkötelezettség, társadalmi haladás Volt olyan időszak, nem is olyan régen, amikor divattá vált elkötelezettnek lenni. A szófordulatnak önmagában akkoriban pozitív csengése volt, s ebből következett, hogy aki adott magára valamit, feltétlenül elkötelezettségét hangsúlyozta. Azután — mint az lenni szokott —, a kifejezés veszített vonzerejéből, s az elkötelezetlenség lett a „sikk”. S hogy itt két végletről van szó, azt hiszem, mindenki számára világos. Változnak az idők, és mi is változunk benne — ez az elkötelezettség fogalmára is vonatkozik. A mai értelmezés szerint ugyanis az elkötelezett szó inkább az egyoldalúság, a beszűkülés szinonimájává vált, míg az elkötelezetlen a nyitottságé, a szabadságé, a fejlődőképesé. Könnyű lenne a kérdést elintézni azzal, hogy egy fogalom devalválódásának voltunk, vagyunk tanúi, s ezt tudomásul kell vennünk. Azt hiszem azonban, s ezt bizonyítják a különböző megnyilatkozások az elkötelezettség kérdésében, hogy amennyire jelenségszinten ez igaz, mégsem ilyen egyszerű a dolog. Amennyire helyes az a törekvés, hogy az elkötelezettség ne lebegjen valahol az éterben, és ne csupán csodálni való jelenség legyen, hanem átmenjen a gyakorlatba, ennek a törekvésnek eltorzítása, eltúlzása viszont már teljességgel helytelen volt. Történelmileg szükséges és fontos dolog minden tanulságot lefordítani a konkrét gyakorlat nyelvére, ugyanakkor értelmetlen minden tanulságot közvetlenül és áttételek nélkül gyakorlatinak tekinteni. Szinte abszurdnak ható példát idézek e szemlélet tévességének bizonyítására. Kétségtelen, hogy mindenki számára érdemes Michelangelo Teremtés című közismert festményét tanulmányozni. De ha valaki mint a végtagsebészet elkötelezettje akarja megvizsgálni és a kéz helyzetéből, mozdulatából anatómiai következtetést óhajt levonni — nevetségessé válik, nemcsak ő maga hanem az elkötelezettség is. Nos, valami ehhez hasonló dolog történt az elkötelezettség szférájával is. Az általános fogalom konkrét, közvetlen gyakorlati átültetésével elveszítette eredetileg pozitív tartalmát. Ha a gyakorlat minden mozzanatában, ha a műalkotás minden egyes sorában, ecsetvonásában, minden zenei akkordban fel akarjuk fedezni az elkötelezettség jelen- valóságát, akkor ezt csak olyan erőszaktétel árán tehetjük meg, mely az egész értelmét megkérdőjelezi. Mindezzel nem akarom azt mondani, hogy az elkötelezettségnek nincs gyakorlati érvénye. Csupán azt, hogy nem szabad minden egyes jelenségben, az ember akármely gyakorlati megnyilvánulásában keresni az elkötelezettség mozzanatát. Ha ugyanis az elkötelezettség ilyenformán nyilvánul meg. akkor valójában nem elkötelezettségről, hanem a gondolkodás gúzsbakötéséről van szó, amely egész előítéletrendszert hord magában. Márpedig a helyes értelemben vett elkötelezettség an- tagonisztikus ellentétben áll az előítéletekkel. Azt hiszem, nincs olyan ember, aki materialistának vallaná magát, és ugyanakkor hinne a csodákban. Mégis tanulságos Lessingnek az a megállapítása, mely szerint a művészetben minden csoda lehetséges, szellemek, boszorkányok, óriások országa stb., kivéve egyetlenegyet: a jellemek pszichikai csodáját. Vagyis azt, ha egy műalkotásban az egyes szereplők nem jellemüknek megfelelően cselekednek, hanem attól merőben eltérő módon. Márpedig az előítéletekkel rendelkező elkötelezett ember ilyen csoda volna. Az elkötelezettség véleményem szerint a történelmi fejlődés eredménye, mely immár az egyes ember jellemének, személyiségének lényegévé vált. így van ez akkor is, ha hirdeti elkötelezettségét, s akkor is, ha nem. Ebből a szempontból optimista vagyok, mert azt hiszem, az emberek többsége igenis elkötelezett, még akkor is, ha nem tudatosítja magában minden pillanatban. Könnyű dolog volna azt állítani, hogy az elkötelezettség egyenlő volna a társadalmi, történelmi haladás szolgálatával. Ez azonban márcsak azért sem volna helyes, mert az elkötelezettséget ily módon parttalanná tennénk, s a tudatosság mozzanatát teljesen kikapcsolnánk. Ha az előbb arról szóltunk, hogy az elkötelezettség tényét nem feltétlenül szükséges hangoztatni mindig és minden vonatkozásban. ez nem jelenti azt, hogy valamiféle ösz- tönösség jellemezné az elkötelezettséget. Éppen ellenkezőleg. Az elkötelezett ember valójában akkor az, ha minden új dologra nyitott, de az új jelenségeket egész addigi tudásával, tapasztalatával, ismeretével szembesíti. S teszi ezt akkor is, ha kényelmesebb lenne számára az új elutasítása. Az elkötelezettség tehát állandó szellemi és fizikai készenléti állapotot jelent. Éppen ezért nem élhet az előítéletek adta sémákkal, hanem mindig a konkrét elemzést kell alkalmaznia. Az újra való nyitottság nem az új mechanikus elfogadását jelenti. Arról van szó, amit Engels így fejezett ki: a marxizmusnak minden új tudományos felfedezés kapcsán meg kell újulnia, tehát a világ bármely pontján, az élet bármely szférájában bekövetkező változás fiqyelem- bevételére, átgondolására van szükség. S Lukács György egykori, művészetre, illetőleg a művészekre vonatkozó partizánelmélete, úgy vélem, a legszélesebb értelemben vált igazzá. Az elkötelezettség feltételezi a járt út elhagyását, akkor, ha bebizonyosodik — s éppen a konkrét elemzés során —, hogy a járt út nem vezet tovább. Az utak bejárása, a különböző utakon való kalandozás az el nem kötelezettség lehetősége. Sokáig lehet csatangolni, át lehet térni egyik útról a másikra, körbe lehet járni, csak éppen nem lehet továbblépni. A továbblépés, az új utak nyitása csakis az elkötelezett emberek feladata és lehetősége volt és lesz, s ezért az elkötelezettek a társadalmi haladás letéteményesei. Hermann István Faragó Vilmos: TÁRGYAK Amikor a Hosszú utca darabvégben elkészült Ilonka húgomék háza, áthívták Ná- tor Mari nénit a szomszédból; nézze meg. Húgomék- nak maguknak tetszett a házuk, de ez a végső birtokbavételhez kevés, szükség van szomszédasszonyi jóváhagyásra. Mari néni végignézett mindent, aztán várták, hogy mit mond. Ezt mondta: — Szép ház ez, kívül is, belül is. Lakjátok egészséggel. A két utcai szoba nagyon üres még, de hát nem megy minden egyszerre, majd berendezitek. Apránként. Hangjából sajnálkozás érződött, de hugomék csak nyeltek, nem szóltak. A két utcai szoba ugyanis korántsem volt üres. Heverők, könyvespolcok, könnyű fotelok, középen semmi, csak szőnyeg a padlón. Mari néni szobaideálja szerint a következők hiányoztak még: mennyezetig érő nagy ruhásszekrények, asztalok, székekkel. dupla családi ágyak, díszpárnák, csipkék, olajnyomatok. Mari néni úgy tudta: ha egy szoba nincs dugig tele, akkor üres. Mindez pedig húsz évvel ezelőtt történt. Egy időben azzal a településtörténelmi pillanattal, amikor egy hatalmas szellemkéz letörölte a régi falut. És támasztott helyettük sátortetős kockaházakat, tarkára festve, műkő lábazattal. Téglakerítéseket. Meg cifra kapukat és ajtókat. Civilizációs forradalom volt ez, ám a településszakértők egyáltalán nem lelkesedtek érte: a régi falu civilizációs szégyen, de legalább bája volt; az új falu civilizációs előrelépés, de bája nincs, mert uniformizáló pallérízlés hivalkodik rajta. A településszakértők kívülről nézték a házakat. Hátha még belülről is látják? Üj falak közt régi ízlés. Teleháló. Kombinált szoba. Világí- tós rekamié. Régi ízlés, mert kastélytermek és nagypolgári szalonok képzeletszegény, nagyipari utánzata; nemes diófa bútor — préselt forgácslemezből. Magyarországon nem volt, és most sincs még színvonalas nagyipari tárgykultúra. Nincs miből választanunk, nincs honnan mintát kapnunk — abban alszunk, abban ülünk, abba rakodunk, ami kapható. Mit kapunk méCT most is? Ülőgarnitúrákat, amelyek otrombák és silány huzatú- ak. Szekrénysorokat, amelyek álmosítóan egyformák; az ember beleborzad: úristen, ezt a fénylő lakk-unalmat kell néznem egész életen át? Vagy kapunk úgynevezett iparművészeti tárgyakat, drága bazárárut: fotelt vászon hevederrel, dohányzó- asztalt rideg fém-üvegből, kovácsolt vascsillárt, figurális rézdomborítást, faliórát dísztányérba applikálva. De nem kapunk „bontott” garnitúradarabot, hogy legalább a garnitúrauralom unalmától mentesülhetnénk. Kislakáshoz, testhez, kézhez álló egyedi darabokat, melyek nem úgy egyediek, hogy kevés van belőlük, hanem úgy, hogy magukért is helytállnak. s én döntöm el, választékuk sokaságából melyikükhöz van kedvem. És nem kapunk meg semmit — öreg panasz ez már —, szinte semmit, amivel ipari vásáron, mintakollekció-bemutatón felcsigázták az ízlésünket. Mindezt tapasztalásból tudjuk. Hogy mindez miért van így, annak próbált utánajárni a műkritikus Vadas József. Nyomozásának eredménye a Nem mindennapi tárgyaink című könyvben olvasható, s már a cím is arra utal, hogy aminek mindennapinak kéne lennie, miért nem tud mindennapivá lenni. A könyv gazdagon dokumentál, én csak summáza- tot közölhetek: nem az a baj, hogy nincs magyar iparművészet. Képzés is van, képzettek is vannak. Ipari formatervezők, fával, fémmel, üveggel, bőrrel, textillel bánni tudók. De valami fátum ül rajtunk. Nem kellenek a nagyiparnak. Ritka kivétel az Ikarus, vagy a Május 1. Ruhagyár; a nagyipari vezetők azt mondják: mi termékeket gyártunk, nincs időnk müvészkedni. Mintha a termék formájának, színének, csínjának jó ízlésű megtervezése luxus volna, és nem tartozna szervesen a gyártási folyamathoz. A könyv szerzője nem győzi hangsúlyozni: a kézműipar valamikori remekeihez képest nem szükségszerű a nagyipar termékeinek silánysága. A nagyipar is gyárthat remeket. Sőt fejlett technikája révén, először a történelemben: olcsó remeket. Csak ne tekintse a tárgytervezést „művészkedésnek”, luxus-ráadásnak. Tekintse a technológiai folyamat részének. Az a hatalmas szellemkéz, amely letörölte a régi falut a hatvanas években, újra mozdulóban van. A sátortetős kockaház helyett a kétvagy háromszintes téglalapvagy sokszög-alaprajzú épület vált divatossá: hófehér fal. festett cserép, sötétbarna faelemek, loggia a man- zárdos homlokzaton. Valami sosem volt magyar parasztstílus keveredik a mindig is volt alpesivel. Idegenül ágaskodnak még ezek a házak, különösen az Alföld sima tenyerén; talán újabb országos stílusvétség monumentumai lesznek, talán megszokjuk, megszeretjük őket. Nagy még a bizonytalanság. De ez még hagyján. Mi lesz benn, a házban? Milyen tárgyakkal vesszük körül magunkat? Kapunk-e segítséget hozzá? Faragó Vilmos Gál Farkas versei: Bontják az utcát Bontják a nyomortól görcsberándult utcát. Kipattannak a húsz dioptriás ablakok üvegszemei, eltűnnek egér-országok, svábbogár-birodalmak, vert falak, vályogfalak térképrajzolatai. Roppannak szújárta lécek, mohos tetőt gyámolító oszlopok. Petróleumlámpa emléke leng a darukötélen hintázó mestergerendán. Bontják liliomos barlangját anyánk szerelmének, fogantatásunk megrokkant Szent Mihály-lovát, a szükség vakvermeit, szalmából, nádból tákolt történelmünket. Sírhatnál, költő. Onthatnád szivárványos könnyed szemed ráncoktól pókhálós ablakából. Sirathatnád a csizmaszárító, szalonnaérlelő, százszor is lesöpört padlást, gyermekkorod búzaszagú templomát, fakilincsre nyíló trezorját az ősz kosárban felhordott arany-hengereinek. De nem sírsz. Alvó tűzhányó benned a múlt s noha még füstölögnek az ormok, a szeizmográf nem jelez kitörést. A mélységek mélyén mégis tombol, dobol, rúgdos valami. Szíved digitális óráján lüktetnek fekete számok s csak állsz a görcsberándult utcán ötvenszer mosott nadrágban, megritkult hajjal s összehúzott szemmel kutatod elbitangolt reményeidet. Apádra gondolsz, akinek reménye sem volt s úgy verte ökreit, mint jégeső a gabonát, mint halotti toron bennszülöttek az emberbőrű dobot. . . Talán ez tombolt a mélyben, amikor bontják a nyomortól görcsberándult utcát. Egy érintéstől Egy érintéstől felpörög bennem a befalazott emlék, szirmokból épült arcodat az évek romhalmazzá tették. A szégyen futóárkai bennünket két irányba vittek. Forró szelekkel birkózom csapdájában reménynek, hitnek. Csillag karcolja homlokom, s vagyok hínáros öblök foglya, csábít korbácsos óceán olvadt üvegként ringó pokla. Hív az örvényes messzeség, de vérem esküszik a rögre. Odüsszeuszként így vagyok a dal árbocához kötözve. Tudom, benned a cédrusok erdeje immár elvirágzott, heréit hitűek loptak el homlokod mögül minden álmot és csak dadogsz, ha felpörög egy érintésemtől az emlék ... Ha fiesták várnának is, már nem hiszem, hogy veled mennék. Szúdy Géza: Ajtók Az ajtók dörrenve becsapódnak, már sosem lépek át küszöbükön. Az idő vissza nem fordítható. Ha volna értelme, azt kérdezném, érdemes volt-e. De nem mindegy-e most már? Változtatni a múlton úgysem lehet, s nem a jövőn sem. Mert jövő nincs is, csak ez a furcsa jelen, mely folyton úgy hull darabokra, mint a leejtett üvegpohár, s akként is ürül ki, oly betölthetetlenül. Mert lehet-e üresség véglegesebb a i szilánkjaira törött pohárénál?
