Békés Megyei Népújság, 1986. június (41. évfolyam, 128-152. szám)
1986-06-14 / 139. szám
1986, június 14., szombat o Helységneveink nyomában Az Orosházához tartozó fürdőtelep a sziksós vizű Gyopárostóról kapta nevét. A környéken valamikor sok gyopárféle (Gnaphalium) tenyészett, s a tavat valószínűleg ezekről nevezték el. Haán Lajos 1870-ben megjelent Békés vármegye hajdana című könyvében így ír erről: „Gyopái%)s, 25 holdnyi területű lúgsavas vízállás, a partjain termő gyopárfűtől (Ruhrkraut) neveztetett el.” Fotó: Szőke Margit Űskoponya Tolnából 0 zátonyon lelt ősember Tolnai Gyuri — vagy Györgyi? — őskoponyája. Előtte egy szintén korabeli lábszárcsont (Németh Ernő felvétele) Ennek a Gyurinak valahogy laposabb a fejeteteje. Nem olyan ívelt, mint az ifjabb vagy idősebb Györgyöké általában, hanem egy kevésbé emelkedő vonalat követ; akár azt is feltételezhetnénk, hogy jól megkólintotta valahol valaki. De nem! A szóban forgó Gyurit senki sem gyepálta meg veszedelmesebben, hanem épp ellenkezőleg: töretlen koponyával vészelte át mindazokat az éveket, amelyeket a föld feletti járással-keléssel töltött el, s azokat is, amelyeket immár odalent szunnyadóit át legkevesebb húsz, de megeshet, hogy nyolcvan évezred alatt. Ez a Gyuri — minden Györgyök tiszteletre méltó ősapja — ugyanis nem any- nyira homo sapiensként, tehát a tudományos értelemben vett emberként tengette életét, hanem sokkal inkább homo neanderthalensisként, azaz jégkorszaki ősemberként. Így született meg itt a Kárpát-medencében, s így került be aztán teteme az Ösduna árterének kavicsmezőjébe, ahonnan tavaly a Bajai Magyar Hajózási Kisszövetkezet kotróhajója kiásta. Későbbi „keresztapja”, Szőr György Madocsa környékén szolgáló kotrómester fedezte fel, amint megvillantja barnásveres koponyatetejét a szürkésfehér kavicsok között, s ugyancsak ő érezte kötelességének, hogy el ne kallódjon a gépe útjába került emberdarab. Utánanyúlt, felvette, hazavitte. Előbb iskolás kislányának szánta, de aztán megbi- zsergette a kíváncsiság: hátha valamivel több ez a vízi ajándék, mint aminek első pillanatra látszik. Be is kopogott vele a szekszárdi Béri Balogh Ádám Múzeumba, ahol előbb — ez év februárjában — köszönettel átvették, majd a közelmúltban a Magyar Tudományos Akadémia biológiai osztályának antropológiai bizottsága kihirdette róla, hogy Szőr György lelete európai szenzáció. Lévén ez a maradvány az egyik legteljesebb előemberlelet szerte Középkelet-Európában! Tucatszám gyűltek össze Szekszárdon a csupán csak óvatos becslésekre, előzetes minősítésekre vállalkozó magyar tudósok. Zárt ülésüket két akadémikus — Tigyi József biológus és Bökönyi Sándor állatanos ősrégész — vezette. Szoros határidőket megjelölve megállapodtak, hogy kik mit tegyenek az őskoponya vizsgálatának érdekében. Szentágothai János, az MTA elnöke például Tolnai Gyuri neoroanatómiai vizsgálatát fogja igen rövid időn belül elvégezni; Gre- guss Pál, a Budapesti Műszaki Egyetem professzora lézeres fényképezéssel elemzi majd a leletet; Bacsó Józsefek pedig a debreceni atommagkutató intézetben fogják vallatóra a Kárpátmedence eme tiszteletreméltó őspolgárát... Az összesen nyolc tudósi közösségre bízott külső mérés és belső elemzés eredményeként nyilván az is kiderül majd, hogy Tolnai Gyuri férfi volt-e valójában. Mert már ott, a szekszárdi múzeumban elhangzott egy olyan ellenvetés, hogy Szőr György keresztfia esetleg leány lehetett. Ezt a nagy kérdést a Gyenis Gyula egyetemi docens vezette antropológusoknak kell majd tételesen eldönteniük; remélhetőleg egy határozott igen vagy nem kíséretében. Egy szó, mint száz: a tudományos szenzációk hazai listája ismét gyarapodott, mégpedig egy ritkán kézbe fogható, nagy lelettel. Azzal a lapos koponyatetővel, amelyet az igen alapos elemzés után leghamarabb 1988- ban állítanak majd ki, természetesen Szekszárdon, a „begyűjtés” és a legelső össztudományi értékelés színhelyén... A. L. Népi motívumokkal díszített házhomlokzatok A Zala folyó ága nemrég még működtette a vízimalmot Hazai tájakon A göcseji falumúzeum Napjainkban az ásatások során előkerült leletek már bizonyítják, hogy hazánk e nyugati határszélén — a mai Zala megye területén — a kőkorszak óta él ember. Magyar törzsek 900 körül érkeztek erre a vidékre, és telepedtek le. A többségben levő bevándorló magyarok közé azután lassan beolvadtak a már ott élő szláv és avar népek. A letelepedés során a Kerkától nyugatra és a Válicka forrástól délre eső terület azonban lakatlanul maradt, melynek rendeltetése védelmi sáv, azaz gyepű volt. A gyepű vonalán élő 10-12 családnak kellett megvédenie a magyarokat a betolakodók ellen. Határsértésre azonban nem került sor, így ezek a családok később állattenyésztőkké vagy fakitermelőkké váltak. A Zala, Kerka, Felső-Vá- licka, Berek és Cserta patakok, valamint nyugati irányból a római Borostyán (a mai 86-os) út által közrefogott egységes, néprajzi tájegység, Göcsej. Az elnevezés valószínűleg a terület sajátosságából adódik, mivel a dombok és a völgyek ritmikusan váltogatják egymást. Gidres-gödrös, göcsörtös ez a táj. Bővelkedik ellenben fában. Különösen az őshonos fajok az elterjedtek; a bükk, a tölgy, a gyertyán, a fenyő, a gesztenye kedveli az itteni csapadékos időjárást. „A göcseji embert megszületésétől haláláig kíséri a fa” — mondják a helybeliek. Örömöt, gondot, munkát, szállást adott az erdő, de egyben elzárta a külvilágtól is az itt lakókat. Az egyszerű, szegényes életmód, a zárkózottság éreztette hatását a szellemi életben is. Jelentősebb átalakulást csak a fel- szabadulás, valamint a zalai olajmezők feltárása hozott. Megváltoztak az élet- körülmények, az igények, rohamos fejlődés indult meg Göcsejben is. A táj hagyományait, hazánk egyik legszebb agrár- és kultúrtörténeti örökségét igyekeztek megmenteni az utókornak, amikor mintegy 15 évvel ezelőtt létrehozták Zalaegerszegen a göcseji falumúzeumot. Ez volt- egyben az első hazai szabadtéri néprajzi gyűjtemény. A skanzenben megtalálhatjuk a XVII—XVIII. században élő göcseji emberek •lakóházait és paraszti gazdálkodásuk tárgyait. Hat, a kornak megfelelően berendezett lakóház várja az idelátogatókat. A módosabb, a közepes és a szegény családok életmódjáról vallanak az épületek, sőt, azok a népi viseletbe öltözött nénikék is, akik megőrizvén a göcseji embertípust, kedvesek, barátságosak, vendégszeretők. Szívesen mesélnek a keresztvéges, boronafalú, javarészt fából épült, rozsszalma fedelű házikókról, egykori lakóikról, és azok szokásairól. Egy-egy ház belseje szobát, kamrát és istállót rejt. A szobában szövőszék, mely az asszonyok „szövőruhagyára” volt. Körben a fal mentén padok sorakoznak, ahová a család éjszakai pihenőjére tért. A férj kiváltsága volt, hogy ő az istállóban aludhatott. Amikor már elcsendes'edett a háznép, hitvese is itt kereste fel az urát. A fiatal párnak sem volt irigylésre méltó sorsa. Házasságkötés után a fűtetlen „nászkamrában” kellett lakniuk mindaddig, amíg csak nem volt kilátás utódra. Kegyetlen próbatétele volt ez a göcseji legényeknek-lányoknak, mert bizony a szájhagyomány szerint előfordult az is, hogy a hideg télben reggelre megfagytak a fiatalok. A párválasztás egyik népi eleme volt a pitvarban felállított köcsögtartó. Lányos háznál minden köcsögre egy- egy eladó lány nevét írták, s a vőlegény azt a köcsögöt vette le, amelyik nevű lányt akarta feleségül. Tovább lehetne sorolni még a történeteket, melyek egykor valóságok voltak. Mint azok a boronaházak is, melyekből ma már egyre kevesebbet találunk eredeti környezetükben. A mai építőanyag, a kő, a beton kiszorítja Göcsejben is az ősi, természetes építőanyagot, a fát. Évszázadokon keresztül az ember mégis mi mindenre tudna használni, ezt rpu- tatja be a göcseji falumúzeum. Bacsa András A kerített udvarú ház Csődéről V Gyopárosfiirdö
