Békés Megyei Népújság, 1986. május (41. évfolyam, 102-127. szám)

1986-05-07 / 106. szám

X986. május 7., szerda mddlIl-fiTrf Évadzárás, operettel Egy csók és más semmi Meg lehetne nézni, hogy hányszor játszottak Békés­csabán Eisemann-operettet? Bizonyára sokszor. Fél év­századnál több már, hogy 1929 januárjában a Miss Amerikával befutott operett­komponista lett, hogy utána következzenek az Alvinci huszárok (1930), a Zsákba­macska (1932) és 1933-ban az Egy csók és más semmi. Operett-tudósok és -törté­netírók mesélik, hogy az Egy csók és más semmi a Zsákbamacskával, az Én és a kisöcsémmel és a Mese­áruházzal Európa számos színpadán dübörgő tapssal fogadott bemutatók voltak. Aztán öt ősbemutató 1940- ben, még három 1942-ben, 1943-ban és 1944-ben, majd másfél évtizedes (kényszerű) szünet után 1958-ban a Bás­tyasétány 77 kapta újra hír­szárnyra Eisemann Mihály nevét, bizonyítva, hogy az operett és egyik híres szer­zője elnyűhetetlen, netán örök. A Bástyasétányt két­szer is játszotta a békéscsa­bai társulat, az Egy csók és más semmit az ötvenes évek eleje óta most először. Ha nem csal a kritüfljs emléke­zete ez ügyben. Ez a mostani vállalkozás bevallottan évad végi szóra­koztatást kíván nyújtani, egy könnyed estét a színház­kedvelőknek, az operettmu­zsika barátainak. Ezt a cél­ját el is éri, még akkor is, ha úgy tűnik, lehetne igé­nyesebb, lehetne jobb is ez az előadás. Pedig az idő „nem járt el felette”, mert meséje amolyan örök érvé­nyű, szellemes, ügyesen bo­nyolított. Habár hellyel-köz- zel igen hézagos (mintha túlhúzták volna a szöveget), így aztán az ember néha úgy érzi: kabaréjelenetek füzérét látja, önálló kis ese­teket, s ezeken jót lehet ne­vetni. A rendezés is (Bar- binek Péter vállalkozott rá) olyan, mintha nem elsősor­ban az egészre, hanem in­kább a részletekre összpon­tosítana, előszedve a meg­szokott és sikeres gégékét: majd csak összejön ennyi nevetésből a vastaps is a végén. A vastaps (persze) összejön, de erről itt és most elsősorban a zeneszerző és muzsikája tehet, meg a bé­késcsabai előadás két meg­lepetése, kétségbevonhatat­lan értéke: a jellemekre és helyzetekre szabott táncko­reográfiák magas színvonala (koreográfus Felkai Eszter) és a szintén remeklő díszlet- és jelmeztervező, Németh Zoltán munkái. Közhely ta­lán így folytatni, de való igaz, hogy régen láttunk ennyi koreográfusi ötletet felvonultatni egyetlen elő­adásban, és szintén régen ennyi, tökéletesen a szerep­lők egyéniségére tervezett­szabott ruhát, mint itt. (Kő­vári Judit és Gyuricza Lili­ann jelmezei a legjobb pél­dák erre.) Végül is mi más kell egy operettsikerhez, mint jó mu­zsika, szép ruhák és kel­lemes díszlet? Ez mind a három bejött, adott. Hogy az előadás lehetne szelleme­sebb? Igaz. Hogy lehetne a színészvezetés látványosabb? Igaz. Hogy az évad végi szó­rakoztatás tényleg egy kis­sé „évad végire” sikeredett? Igaz. Az ember azonban néz­zen szembe önmagával: nem kíván-e túl sokat? Miközben nem is csak „egy csók” volt ..és más semmi”? De ígér­tek-e sokkal többet?... Azt hiszem nem. Csak egy kicsit többet vártunk, mert ettől a társulattól többet kell vár­nunk. A körülmények azon­ban úgy hozták, hogy most ennyire futotta. Mondhat­nánk ezt az előadást a „bú­csúzók operettjének” is, hi­szen a rendező, és a két fő­szereplő sem lesz itt jövőre már; és (mondják) az sem mindegy, milyen a búcsú. Ne legyünk hát túl igénye­sek : tapsoltunk, nevettünk, jólesett kikapcsolódni, és ez is valami. Meg felfedeztünk megint egy fiatal színésznőt, aki a stúdiószínházban ját­szott Bűntény a Kecskeszi­geten kiemelkedő prózai ala­kítása után most operettben bizonyította, hogy tehetséges, és lehet számítani rá. A fia­tal színésznőt Gyuricza Lili- annak hívják: eredeti és megragadó Teca, a szoba­lány szerepében. És a többiek: Kővári Ju­dit (Annie) változatlanul az új: a Néma levente óta min­den alakítása teljesebb és nagyvonalúbb, Tomanek Gá­bor (Sándor) elegáns, maga­biztos, kellemes partner. A válóperes ügyvéd, dr. Sáf­rány szerepében Gálfy László a műfaj magasiskolá­jának pillanatait hozza be a színpadra; dr. Schön Tóni­ként pedig Nagy Mari hiteti el velünk, hogy operettben is lehet színészileg többet nyúj­tani. Ügyes fiatalember Sö­vény Tibor (Péter), kelleme­sen „tették magukat” a höl­gyek : Kovács Edit, Veitz Éva, Dolp Andrea; Faragó András villanása Vrabec szerepében megérdemelte a különtapsot, hasonlóan Far­kas Tamás is mint Benda bíró. A megszokottan (de nem elfogadottan) kis létszámú zenekar Herbály András ve­zetésével érzelmesen és szí­nesen játszotta Eisemann neoromantikus muzsikáját. Nekik is szívesen tapsoltunk a végén. Sass Ervin „Egy csók és más semmi?...” Annie és Sándor: Kővári Ju­dit Tomanek Gáborral. (Felső képünkön Nagy Mari, Gyu­ricza Lilláim, Sövény Tibor és Gálfy László) Fotó: Gál £dit II „Hatkunság” tudósa Dr. Győrffy Lajos emlékezete (1897—1986) Az idei tavaszon vettünk végső búcsút a hazai nép­rajztudomány egyik nagy öregétől, a túrkevei Finta Múzeum nyugalmazott igaz­gatójától, a Nagy- és Kis­kunság történetének jeles kutatójától, dr. Győrffy La­jostól. Második apjának, leg­jelentősebb szellemi ösztön­zőjének tartotta és vallotta azt a Győrffy Istvánt, akit Illyés Gyula úgy jellemzett a magyar nép tudósának, mint akiben a nép is tudós­sá lett. Győrffy Lajosban a „Hatkunság” (a hat kun te­lepülés Karcagtól Kunszent- mártonig) népe ha nem is tudóssá, de önmagát és tör­ténelmét jobban ismerővé és sorsát értve becsülővé vált. Műveiben egy történelmi tá­jék — benne a szülőföld, Túrkevi, ahogy ott mond­ják — több évszázados küz­delmének krónikáját össze­gezte. A vidék kincseinek szellemi hajlékot teremtett, amikor hazatelepítette az óceán túlsó feléről a Finta szobrásztestvérek, Sándor és Gergely művészi hagyatékát, ezzel alapot és arculatot adott, mi, több, fejlődési le­hetőséget nyitott egy kisvá­rosi közgyűjtemény előtt, be­kapcsolva a képzőművészet „pusztai Párizsát” a magyar muzeológia és művelődés vérkeringésébe. Nevét orszá­gosan ismertté tette az „Ada­tok az Alföld török kori te­lepüléstörténetéhez” című munkája, melyben az 1571- es szolnoki török deftert, adóösszeírást fordította le. Miután a Keleti Akadémián megtanulta a török és az arab nyelvet, Győrffy István ösztönzésére fogott a szolno­ki szandzsák fejadó összeírá­sa fordításához. A teljes szöveg megfejté­se azonban szinte leküzdhe­tetlen nehézségekkel járt mindaddig, ahogy ezt maga is írja könyvében, amíg Fe­kete Lajos professzor egyik műve fényt nem derített a török pénzügyigazgatás ok­irataiban használt sziákat írásmód és „finánczsargon” nyelv be nem avatottak előtt homályban maradt rejtel­meire. Bár a sziákat írás­mód ismerete lényegesen megkönnyítette a defter szö­vegének megfejtését, a „tö­rök” nyelvű arab betűkkel írt, de túlnyomóan perzsa és arab szavakból összeállított mondatcstonkokból álló szö­veg helyes olvasása nem volt könnyű feladat. Győrffy Lajos azonban véghetetlen türelemmel, kitartó szívós­sággal és tehetséggel lefor­dította, jegyzetekkel és kom­mentárral látta el a laikus számára áljom-bákom kusza- sógú adóösszeírást, megte­remtve ezzel az Alföld hó­doltság kori demográfiájá­nak egyik alapvető forrás­művét. A fejadóval megter­helhető családfők névjegy­zéke mintegy 130 település­ről lehetőséget ad arra, hogy a történeti statisztika eszkö­zeivel következtetéseket von­junk le a népesség összlét- száma, a lakott helyek sű­rűsége, az etnikai viszonyok, a bevándorlás, a népcsopor­tok keveredése, a különböző eredetű személynevek gya­korisága, az asszimiláció fo­ka tekintetében. Megírta Túrkeve, a szere­tett és voltaképp soha el nem hagyott szülőföld törté­netét. Egri Máriával közö­sen a Finta művésztestvérek életét és munkásságát, a rettenetes esztendő, az 1863- as „nagy ínség” tragikus históriáját; a messze földön híres túri fazekasok feliratos butelláinak szépségét és pu­ritán népi humorát. Mint múzeumigazgató, több száz kiállítást rendezett; mint ta­nár, az első volt, aki orosz nyelvre oktatta a kisdiáko­kat a felszabadulás után; mint nyelvek garmadát be­szélő „világfi”, a keviek af­féle idegenforgalmi neveze­tessége is volt, bárki bár­honnan vetődött az egykori sáros kis mezővárosba, ké­sőbb az ország első termelő­szövetkezeti városába. Vele mindenki találkozni akart, Lajos bácsi mindenütt ott volt, élő lexikonként min­denről tudott, és őt mindig meg lehetett találni. Közvet­len egyszerűsége, szerénysé­ge és nagy tudása Túrkeve egyik legismertebb, legnép­szerűbb polgárává avatta, méltán kapott, igaz, már túl a nyolcvanadik életévén, Pro Űrbe kitüntetést a városi tanácstól. Nagy időt megér­ve, szinte szellemi helytar­tóként szolgált és őrködött a szeretett keviek földjén. Né­meth László szép ítélete, aráit a kecskemétiek neves tájhazafiáról, a sakk- és a polgármester Tóth Lászlóról alkotott, rá is igaz: „Nagy­szerű ember volt. Hű ma­radt a tájhoz, amelyen fel­nőtt — annak az erényeit növesztette védelmül és di­csőségül városa fölé. Azok közé a ritka magyarok közé tartozott, akik halálukig nőt­tek; növesztette a sok ezer apró kapcsolat: az érdeklő­dés, s ragaszkodás.” Érdeklődési köre rendkí­vül szerteágazó volt. fiatal­kori kalandvágya a kultúr­történetben transzponáló- dott, évekig tartó szenve­déllyel kutatta például a kunhalmok (út menti sírhe­lyek) vagy Túrkeve (Keve- egyháza) nevének eredetét éppúgy, mint Attila hun ki­rály palotájának feltétele­zett helyét a Terehalmon. Nyelvismerete segítette a búvárlásban, nemcsak Túr- kevén volt otthonos, hanem Krakkó, Bécs, Prága vagy Párizs múzeumaiban épp­úgy. Szerette a nyelvészke­dést, évtizedeken át fárado­zott a kun nyelv szöveg- és szórványemlékei felderíté­sén. Hozzá méltóan temeté­sén tisztelői a kun Miatyán- kot úgy mondták el. ahogy ő gyűjtötte és tudta: „Bézen atamaz kenze kikte, szenlé- szen szán adón dösön szén küklön nitziégen gerde ali kekte bézen akomozne okne mezne bergezge pitbütökün- gön. II bézen méné mezne neszem bezde jermezbezge utrogergenge ütme bezne ol- gyamanga kutkor bezne ol- gyamanna szén borson bo­ka csalli bocson igyi tengere ammen." A pályatársak és a bará­tok nevében Kaposvári Gyu­la, a Szolnok megyei Dam­janich Múzeum nyugalma­zott igazgatója Horatiusszal szólva: Non omnis moriar (Nem halok meg egészen) arra utalt, hogy Győrffy La­jost is megőrzik művei az utókornak. Bizonyosság erre alkotó életének ama legfőbb sajátossága, amit „második apjáról”, Győrffy Istvánról mondott Illyés Gyula: „A tudományt úgy művelte, oly természetesen, keresetlenül és olyan életkedvvel, akár egy jó földmíves a földjét. Szerette azokat, akiktől ta­nult, és szerette azokat, aki­ket tanított.” Pálréti Ágoston Varga Dezső: Képek a (KULICH GYULA EMLÉKÉRE, AKI 1945- BEN, A BÉKE HAJNA­LÁN, CSONTTÁ SOVA- NYODVA HALT MEG EGY FASISZTA KON­CENTRÁCIÓS TÁBOR­BAN.) o A jelet Fábián Vilmos kérdése adta meg. És akkor Benkó Zoltán csontváz­alakja megjelent a vízen. Haja, mint egy kamasz pró­fétáé, lobogott az északi szélben. Ahogy megállt a sodródó hullámokon, szúrós, mélyben ülő fekete szemé­ből szikrázott a ködből itt- ott kibukó napfény. Zebe- gény régi kavicsbányájának egyik dombjáról figyeltem őt. Valamikor itt szerszá- mossufni állt. Oldalaira, míg Mázán Lali jelentette, hogy látóhatár távolságra egy lé­lek sem látszik, rajzoltuk a felmelegített kátránnyal: „Le a fasizmussal! Különbé­két az oroszokkal! Éljen a Független Demokratikus Magyarország!” Lali volt az, aki szorongását feloldandó indítványozta, hogy mártóz­zunk meg a Dunában. Hús­vét volt. A nap még nem na­gyon melegített. A folyón csak néhány hete úsztak le a nagy darab jégtömbök. A sikeres rajzolás után a ’csil­lagtúra résztvevői valameny­nyien mégis felszabadultan tódultunk utána. Csak Zol­tán zsörtölődött. — Ne bomoljatok, fiúk! Jéggé dermedtek a vízben. — Aki fél, kint marad! — dobáltuk le futás közben a gönceinket. Aztán velünk tartott ő is. Éppenhogy nedves lett a ga- tyája, mert csak egy pár lé­pést gázolt a vízben, össze­borzadt, kigyalogolt, és a partról korholt bennünket, akik jó arasznyi kört úsz­tunk. — Tisztára meghülyülte­tek! Én nem akarok bele- dögleni ebbe a kollektív őrültségbe. Másra kell az erőm... Benkó volt a legerősebb mindnyájunk közül. Békés­ből került Pestre, mint épí­tőmunkás, de a Hernád-utcai polgáriban hetenként két­szer a Vasas-tornászok ed­zésein acélozta izmait. Mi­kor a szerekről lejöttünk, és a termet körbegyalogolva la­zítani kellett, mindig ő kez­dett rá először az éneklés­re. Operaénekeseket is meg­szégyenítő fortisszimóval, hogy beleremegtek a torna­terem kék csomagolópapírral sötétített ablakai. Ám olyan falsul, hogy mindannyiunk­nak röhöghetnékje támadt. Főleg a jól kiagyalt „rögtön­zött” szövegei miatt. „E, ke, há, né, Anyámasszony kato­nája vagyok, a legszebb ka­tonája.” Merész indítóival „kifigurázta” a bősz, irre­denta harci indulókat. Egy­szer a sejtből figyelmeztet­ték : meggondolatlanságaival ne hívja ki maga ellen a sorsot. Dideregtünk, amikor ki­másztunk a jéghideg vízből, de gúnyoltuk a hőst, aki csak alig vállalt szolidaritást harcostársaival, és „szára­zon” maradt a parton. Vannak dolgok, amiket so­ha nem lehet elfeledni. Év­tizedekig leplombázódnak szürkesejtjeid csonttájékájá- ban, rejtetlen lapulnak agyad memóriamezőin. Az­tán egy váratlan jelre hir­telen újra felbukkannak, fel­kavarva szörnyű emlékeket életedből, életünkből, az emberi jogoktól megfosztott régi világ rettenetéiből. — Benkó Zolira emlékez­tek-e? — szólalt meg a ze- begényi dombon Fábián Vi­li. ö szervezte ezt a találko­zást itt, a hajdanvolt sufni­nál. A deszkabódénak már nyoma sem maradt, s a ka­vicshordó csillék keskeny sí­néi is, beolvasztásuk után, talán egy traktorgyárban vagy mozdonykerék alakjá­ban keltek újra funkcióra Fábián egy országos mam- mutvállalat kereskedelmi igazgatója. Felkutatta, ki hol található a túlélők közül. Itt voltunk majdnem mind:

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents