Békés Megyei Népújság, 1986. május (41. évfolyam, 102-127. szám)

1986-05-17 / 115. szám

NÉPÚJSÁG

1986. május 17., szombat

Tarka színű május volt. Virágokkal, napfénnyel, hódító illatokkal.

A délelőtti vizit után az osztályvezető főorvos, aki szakállát tekintve hasonlított Andreas Vesaliusra, a nagyhírű flamand sebészre, fáradtan ült le széles, mahagóni íróasztalához. Gondolatait szabadjára engedve bámult ki a nyitott ablakon. Az iroda csendjét egy méhecske törte meg. Körbe- zümmögte a villanybúrát, majd leszállt az íróasztalra. Szembe a főorvossal.

— Ez nem méhecske — állapította meg magában.

Nem bizony. A méhecskének nincsenek kék szárnyai. És micsoda szeme van! Ki látott már kék szemű méhecskét? Apró mind a kettő, akár a gombostű feje és mozgékony. Sőt, mi több: értelem sugárzik a nézéséből. A gondolat bizarrsága meghökkentette, ám a kíváncsisága nagyobb volt. Ha nem méhecske, akkor micsoda? Óvatosan az asztala végében álló vizespohár felé nyúlt. Hirtelen mozdulattal lefedte.

— Hopp, meg vagy!

Elégedetten dörzsölte a kezét, ahogy műtét után szokta, mikor lehúzza a gumikesztyűt. Meglepi vele a lányát. Biológiatanár. Gyermekkorától gyűjti a rovarokat. örülni fog neki. Ezután ügyet se vetett többé a különös méhecskére. Hátra dőlt és a nyári szabadságát kezdte szövögetni, amikor egy különös hang ütötte meg a fülét. Vékonyka, könyörgő hang.

— Segítség!

összerezzent.

Az irodában csend volt. A folyosón is.

— Segítség! — ismétlődött a cérnahang. — Levegőt, mert megfulladok.

Tekintete rátapadt a pohárban vergődő méhecskére. Szárnyaival csapdosott, száját tátogatta, önkénytelenül nyúlt a pohárhoz és megbillentette.

— Köszönöm.

Alig volt hallható, de a pohár alól jött a suttogás.

— Mi az? Hallucinálok! — kapott a fejéhez a főorvos. — Ez az ára a temérdek tanácskozásnak, meg a sok idegeskedésnek.

— Semmi bajod sincs — szólalt meg ismét a méhecske. Most, hogy levegőhöz jutott, a hangja erőteljessé vált. — Én valóban tudok beszélni.

— Beszélni? — rázta meg a fejét a főorvos, mint aki sehogy se tud magához térni. — Te?

— Ha volna időm, megmagyaráznám, bár nem vagyok benne biztos, hogy megértenéd. Életveszélyben vagyok. A segítségedet kérem.

— A segítségemet?

— Meg akarnak ölni.

— Megölni? — hülledezett tovább a főorvos. — Kicsoda? — csúszott ki a száján a kérdés.

— Utánam küldték a hóhért. Nálatok az ilyen alakot terroristának hívják. Mentsen meg főorvos úr! Könyörgöm.

Ha ez igaz, ha nem álmodik, akkor ez a kékszárnyú méhecsek éppen úgy viselkedik, mint az osztályán a betegek. Mentsen meg főorvos úr, kapaszkodnak a köpenyébe. Hogyan? Mindig ez a nagy kérdés. Az orvos tudása, s ennél fogva a hatalma is véges. A halál úgy szövögeti hálóját itt a földön, akár a pók. Előbb, utóbb minden élőt magához vonz. A láthatatlan hálószálak jelentik a mezsgyét. Azokon túl nincs segítség. Azokon túl senki se tudja, hogyan segítsen.

— Végezz vele, semmisítsd meg! — találta ki a gondolatait a méhecske.

— Kit. mit?

— A terroristát.

— Nem látok itt semmiféle terroristát.

A méhecske felemelte a szárnyát. Az asztal túlsó csücskére mutatott.

— Ott van.

Serédi János:

Tévedtél, doki

Az asztal csücskén egy másik méhecske ült. Első pillantásra ugyanolyannak tűnt, mint emez. Ám, ahogy jobban szemügyre vette, észrevette a különbséget. Szárnyai sötétebbek voltak. Fejét kidülledt, bögölyszerű szemek uralták. Tekintetét mereven rászögezte áldozatára. Szúrós nézéssel hipnotizálta. A főorvos egyszeriben felmérte a helyzetet. A fiókjából kivett egy dossziét. Megcélozta a bögölyszeműt. A dosszié kinyílt, a lapok szanaszét repültek.

— Ügyes voltál — állapította meg a méhecske. — Sajnos nehéz vele elbánni.

— Én megtettem a kötelességemet — állt fel az asztal mellől a főorvos.

— Semmit se tettél.

— Elkergettem. Megriasztottam.

— Az nem elég.Visszajön. Most ott van a könyvespolc tetején.

Valóban ott volt. Mozdulatlanul és mégis ugrásra készen, mint egy vadállat. A főorvos megdörzsölte a szemét. A frász vinné el, morogta magában. Itt társalgók egy méhecskével. Kikészültem, ennyi az egész. Ha valaki meglátna, kiröhögne és elhíresztelné az egész kórházban, hogy golyós vagyok. Még csak ez hiányzik! így is van elég sok jóakaróm, aki úton, útfélen pletykál- kodik a hátam mögött. Különben is most már mennem kell. Külföldi delegáció érkezett a kórházba. Át kell öltözködnöm.

Odalépett a szekrényhez. Levette a köpenyét. Nyakkendőt kötött és felvette a zakóját. Keze a kilincsen volt. A méhecske sikongott.

— Jaj, jaj ne haggyál itt a terroristával! Meghálálom.

— Micsoda? — fordult meg a főorvos. — Mit mondtál?

— Azt. hogy meghálálom.

— Ugyan! — legyintett. — Pont te?

— Talán kételkedsz bennem?

— Miért ne. ígérni köny- nyű. így meg úgy, főorvos úr, majd az operáció után meghálálom. Ismerem az embereket. Bajban mindenfélét ígérnek.

— Mást akarsz? — értette félre izgalmát a kékszárnyú méhecske.

— Nem is tudom — válaszolta együgyű vigyorgással.

— Fiatal feleséget akarsz? Akarod, hogy húszévessé varázsoljam a feleségedet?

— Nem, inkább engem! — kiáltott fel, azzal a hátsó gondolattal, ha megfiatalodik, akkor nincs szüksége a feleségére. Egyébként is rég el akart válni tőle.

Óhaja szemvillanás alatt teljesült. Felugrott, a szekrényhez rohant, hogy megnézze magát az ajtóra erősített tükörben. Szája a meglepetéstől tátva maradt. Bőre ugyanis kisimult, ősz haja eltűnt és dús, fekete, göndör haj övezte az arcát. Az érzéki, kissé duzzadt ajkak mögött fehér fogak ragyogtak. A zakója azonban eltűnt és az inge is kicserélődött.

— Hol a zakóm?

— Húszéves korodban csak egy ócska pulóvered volt.

— És a pénz, ami itt volt az asztalon? Mit kezdjek pénz nélkül ebben az ócska pulóverben? — háborgott.

— A te dolgod.

— Nono, én ebbe nem megyek bele.

— Csak egy kívánságodat teljesíthetem. Többre nem vagyok képes. Úgyhogy ne is próbálj alkudni. A mostani csak próba volt, mivel bizonyítékot akartál. Döntsd el, mit akarsz.

Ismét azzá vált, aki volt. Elegáns zakóban, nyakkendőben, ősz hajú, ráncos arcú. petyhüdt bőrű főorvos. De most már tudta, biztos volt benne, hogy az élet soha vissza nem térő lehetőséggel lepte meg. Csak meg kell ragadnia a szerencsét. Azt is kérheti, hogv híres ember legyen. Rákkutató. Olyasvalaki, aki megszabadítja az emberiséget ettől a súlyos betegségtől. Neve helekerül a történelembe, mint Pasteuré. Flemingé. vagy Szentgyörgyié. Torkig van már ezzel a kisvárosi kórházzal, a gyomorbajos igazgatóval, meg a beképzelt, paranoiás apró szentjeivel, akik eltökélték magukat, hogy a gyermekeknek való

gyurmából űrhajót készítenek.

— Én tartom a szavamat. Először azonban végezz a terroristával, azután is ráérsz dönteni. Most pedig engedj ki a pohár alól, mert megfulladok.

Talpára fordította a poharat. A méhecske védtelenül állt az asztal közepén. A bögölyszemű mintha csak erre várt volna. Villámként csapott le rá. A főorvos felemelte a kezét, hogy elkapja és összemorzsolja a tenyerében még az asztal felett. Nem sikerült. Csak éppen a körme hegyével érintette meg. Felpattant. Azok ketten a lámpa körül kerge- tőztek. Pontosan meg tudta különböztetni őket egymástól. Levette a zakóját és megcélozta vele a bögölyszeműt. Ekkor nyílt ki az ajtó és belépett a delegáció, élén az igazgató főorvossal. Kénytelen volt feléjük fordulni.

— Elnézést kérek, meg kell mentenem a méhecskét, aztán rendelkezésükre állok.

Nem törődve azzal, mit vált ki az igazgatóból, meg a delegáció tagjaiból, folytatta a hadműveletet. Noha csak egy pillanatra fordította el a tekintetét a bögölyszeműről, de ennyi is elég volt, hogy szem elől veszítse. A zümmögés abbamaradt. Jobbra, balra forgatta a fejét és pörgette a zakóját. Végre megpillantotta a a könyvespolcon.

A szoba sarkának félhomályában úgy vélte, ő az. Lám, most is ugyan azzal az ugrásra kész mozdulatlansággal gubbasztott, akár az előbb. Anélkül, hogy megmoccant volna benne a kétkedés, indiánugrással előre szökkent és a magasba lendített zakójával rácsapott. Amikor lehullott a padlóra, jobb lábával még rá is taposott.

— Ennyi volt az egész — fordult a delegációhoz —, végeztem a bestiával.

Előkotorta a zsebkendőjét. Megtörölte a homlokát. Mosolygott. Odabent, mélyen a szívében. Valami megnevezhetetlen diadalérzés lángolt benne. Olyan, ami szárnyra kapja az embert, ami mások fölé röpíti, amire mindig vágyott. Az igazgatónak viszont ugrált a szemöldöke. Körülötte megkövült a levegő. És ebbe az érthetetlen, magyarázatot váró, összevissza gondolatokat kergető csendbe belehasított a kacagás.

— Tévedtél, doki!

A bögölyszemű kétszer megkerülte a lámpabúrát, aztán kirepült az ablakon.

Rippl-Rónai József: Virágcsendélet (1914.)

Simái Mihály:

Sűrűdé' csillagködben

Egy falu füstje szállong az idő föllegében mintha fennsíkon által mintha magas hegyélen ott hajt ott egyensúlyoz egy kicsi óriás gomolygó ködköpenyben egy garabonciás Ezüst pályára állnak rakéta-jegenyék Pipacstól jégvirágig tündöklik a vidék Por- és hófelhők szállnak az idő föllegében — ezüst apám biciklin lebeg a közepében

S az érben a vérben a rögben egyszerre valami zökken valami izzik valami fáj s ö magasabb pályára szökken a sűrűdő csillagi ködben

A Tejút kisöpörve Göncölök tisztelegnek Rozzant biciklijének kereke vég és kezdet

S most is mint rég

a vázon

én ülök s fázom fázom

— Csakhogy én nem vagyok ember. Akarsz hálapénzt, vagy van valami más kívánságod?

Kopogtak az ajtón. Az adjunktusnő lépett be. Vékony, gólya lábú, pattanásos arcú teremtés.

— Főorvos úr kérem — csicseregte —, a delegáció már a mi emeletünkön van. Az igazgató úr kéreti.

Mint aki többé nem törődik tettének következményével, dühösen legyintett anélkül, hogy hátra fordult volna.

— Haggyon magunkra!

— Magunkra? — képedt el az adjunktusnő és óvatosan behúzta az ajtót.

A főorvos visszaült az asztalhoz. Homlokán gyöngyözött a verejték.

— Nos! — szögezte a szemét a méhecskére.

— Nem hiszed el?

— Bizonyítsd be. Bizonyítékot kérek —, kaffogta mohón.

— Kívánj valamit!

— Mit kívánjak? — törte a fejét.

— Akarsz pénzt? Pénz a legjobb. Pénzért mindent megvásárolhatsz. Mefisztó is azt énekli, hogy eladó az egész világ.

— Próbáljuk ki, legyen pénz.

Alighogy kimondta, nyomban több köteg bankjegy tornyosult az asztalán. Remegő kézzel nyúlt a pénzhegyhez.

Rippl-Rónai József: Temetnek