Békés Megyei Népújság, 1986. május (41. évfolyam, 102-127. szám)
1986-05-17 / 115. szám
1986. május 17., szombat köröstáj KULTURÁLIS MELLÉKLET 125 éve született Rippl-Rónai József Kiállítás a gyulai Dürer teremben Rippl-Rónai József művészete térben és időben is nagy utat járt be. Földrajzilag a Kaposvártól Kaposvárig megtett út jókora kitérőket tartalmazott, először müncheni, majd 14 éves párizsi tartózkodással megszakítva. Akadémiája Munkácsy Mihály művészete volt, s innen indulva vált a legmodernebb magyar festővé. Rippl-Rónai 1861. május 23-án született Kaposváron. Patikusnak tanult, rövid ideig dolgozott is a mostanában felújított, kaposvári Arany Oroszlán patikában. Hogy festő lehessen, 1884-ben Münchenbe utazott, a kor művészi orientációjának megfelelően, hogy az ottani művészeti iskolában tanulhassa a mesterség alapjait. München — noha ebben az időben sok magyar festő élt ott, a szellemi vezér, Hollósy Simon körül tömörülve — nem hatott rá, ezért hamarosan Párizsba utazott, valami intuitív módon meg- érezvén az új művészi törekvések újabb színhelyét. Pénze nem sok lévén, ajánlólevéllel az akkor már igen híres és gazdag Munkácsyt kereste fel, aki magánál tartotta mint segédet, s egyben ellátásáról is gondoskodott. Rippl-Rónai 1887-től 2 éven át maradt mellette, leggyakoribb munkája Munkácsy rendelésre készülő képeinek részleges megfestése volt, melyeket a munka végén a mester maga néhány ecsetvonással és aláírásával hitelesített. (Ez már Munkácsiénak a kései, képkereskedők által szabályozott periódusa volt.) Rippl-Rónai sokat járt a kortárs fiatal festők kiállításaira, s közben saját művészi szemlélete nagy változásokon esett keresztül, Mun- kácsytól egyre távolodva. 1889-ben festette meg első fontos, a 6aját maga által kialakított formavilágú és kifejezésmódú művét, a N6 fehér pettyes ruhában címűt, amely kezdete híres fekete képei sorozatának. Az új festői eszmék felfedezése szükségszerűen magával hozta a Munkácsyval való szakítást, amiről Emlékezései című kötetében így ír: „Mesteremet, Munkácsyt rosszul érintette pálfordulá- som. Nem szerette, hogy elpártoltam tőle, különösen azért nem, mert azokat, akikre én. esküdtem, ő nem, hogy nem szerette, de gyűlölte.” Sorra készíti fekete képeit, melyek közül talán a legismertebb a Nemzeti Galériában látható Kalitkás nő. Fekete képeinek lényege az egyenletes fekete kontúr — gyakran szénnel —, s a tompa, lazúros színes felületek. E műveknek — a témaválasztás miatt is — van bizonyos melankólikus hangulata, de Pippl-Rónai szándéka a fekete színnel nem a drámai hatás elérése, hanem egy festői vizsgálat célja volt. Állítása szerint ugyanis egy képet ugyanúgy fel lehet építeni a fekete színre, mint pl. a kékre. E művei mellett megfestette azokat a művészeket is, akikkel közeli baráti és Szakmai kapcsolatba került, a Gauguint követő Nabis (Próféták) festőcsoport tagjait — a gyulai kiállításon ezek közül Bonnard festő arcképe látható. Egyik legjobb barátja Aristid Maillol volt, aki eredetileg festőnek készült és Rippl-Rónai biztatására kezdett szobrászkodni. Rippl- Rónai egy évig élt a Maillol családdal együtt a Pireneu- sok lábánál fekvő Banyuls- sur-Merben, s Maillol szerint: „A színt Banyulsben látta meg legelőbb, hol a ragyogó nap örökös fénybe von mindent.” Ezt az időszakot két tájképe — egyik éppen Maillol háza — képviseli a kiállításon. 1900-ban hazatért, előbb Budapesten élt, majd leköltözött Kaposvárra 1902-ben. Nemcsak életformája változott meg — polgárosodott —, hanem festészete is. Szűkebb környezetét és a kisváros életét festi. Ezekben az években születnek a kaposvári enteriőrképek, legtöbbször a család és jó barátok megfestésével. Az egyik leggyakoribb szereplő a szegről-végről rokon Piacsek bácsi, aztán a testvérek: Ödön és Lajos, élettársa, Lazarin és annak fogadott leánya, Anella. Kaposváron alakítja ki új stílusát, s festi úgynevezett kukoricás képeit. Az elnevezés onnan származik, hogy a teljesen tiszta, keveretlen színeket apró, szaggatott ecsetvonásokkal viszi fel a vászonra, s ettől kissé mozaikra emlékeztető hatást ér el. Dekorativitása felerősödik, nagy színfoltokat, erős kontúrokat használ. Közben kiállításokon is részt vesz. Hazatérése utáni első bemutatkozása még felháborodást és elutasítást keltett — erre a modern festészetre még nem volt felkészülve a pesti kritika és közönség —, de 1906-os kiállítása már, s azóta valamennyi, tomboló sikert aratott. E kiállítások anyagi sikert is hoztak életében, első, kaposvári kis háza után megvásárolja a ma emlékmúzeumnak berendezett Róma-villát, és Pesten műtermet bérel. A nyarakat otthon, a teleket a fővárosban töltötte, ahol baráti ismeretséget kötött írókkal, költőkkel, festőkkel: Adyval, Móricz Zsigmonddal, Szabó Lő- rinccel, Szinyei Merse Pállal, a szobrász Medgyessy- vel, Babitsosai. Le is festette őket. legtöbbjüket pasztellkrétával. „.. .lefestem mindazokat, akik ezt a viszontagságos kis maradék országunkat naggyá, kultúrájukban elismertté teszik.” — írta egyik levelében. Máshol felsorolja, kiket kedvelt, s így kezdi: „Ady Bandi állt hozzám a legközelebb... és lássa, amire büszke vagyok: Ady engem becsült...” A gyulai kiállítás anyaga, 50 mű három múzeumból származik: a Magyar Nemzeti Galériából, a Kaposvári Rippl-Rónai Múzeumból és a Pécsi Janus Pannonius Múzeumból. A hatalmas Loeuvre-höz képest szűkén, de valamennyi korszaka képviselve van. Fekete korszakából négy mű, ebből az egyik az önarckép barna kalapban, dél-francia tájképek, néhány szecessziósán rajzos mű, pl. a Tavaszi kiállítás plakátja, a kaposvári enteriőrök közül a Szomorúság, a Flox és Filox, továbbá négy jellemző mű a kukoricás képekből. Gazdag sorozat mutatja be élete utolsó évtizedének portrétermését, pl. a kevéssé ismert Nagyatádi Szabó István- portré, a híres, nyugatos íróportrék közül Osváth Ernő arcképe, s a Zorka-portrék közül egy késői, halála előtt egy évvel, 1926-ban festett kép látható. Rippl-Rónai élete és művészete oly gazdag volt, hogy teljességében nem is, csak egy-egy fontos mozzanatot kiemelve idézhettük meg itt. Hazatérésekor korának legmodernebb magyar festője volt. Később könnyen téko- zolta pazar tehetségét, ontotta a képeket, mint írja, volt olyan nap, hogy kettőt- hármat is festett. Talán a könnyű kéz is oka volt annak, hogy élete utolsó egymásfél évtizedében a dolgok megkapó, de felszíni részénél megmaradt. De művészete — kivált korai szakasza — így is egyik legimpozánsabb része a magyar műtörténetnek. Ibos Éva Rippl-Rónai József: Rippl-Rónai Lajos (1913) Rippl-Rónai József: Szomorúság (1903) Hegyesi János: Békét szerető', békés emberek Ember a földön az értelmes lény, Tudományokkal csodákat művel: De közben újabb fegyvereket gyárt, S mint a rossz gyerek, játszik a tűzzel Egy emberöltő ideje alatt, Már két pusztító nagy tüzet csinált: Sok-sok millió életet megölt S remekműveket, mindent szétzilált Irtó pusztulás, vérözön után, Negyven év óta békében élünk: S mialatt épül, szépül a jelen. Remények mellett jövőtől félünk. Háború réme, e földi pokol, Ez az örökös emberi átok: Soha nem látott új fegyverekkel, Újból fenyeget, készülget rátok! Békét szerető, békés emberek, Egész világon fogjatok ősszel Háborút szító gyilkosok kezét. Erős békevágy kell hogy lekösseI (Megjelent az Országos Béketanács „Békemozgalmi Körkép” című havi kiadványának 198S. decemberi számában.) Mucsi József: Kék eres a szőlőlevél Kék eres a szőlőlevél, hírt hozott a keleti szél: — Azt suttogja a nemere, nem leszel az anyám menye. — Csipkés a szőlő levele, megjött a rózsám levele: — Hazudozik a nemere, én leszek az anyád menyei — Antalfy István: „Kötöttem lovamat...” Hol van már az az almafa; ezer fényévnyi, mint az ég. Belőle is csak töredék. De vissza-visszatér szava. Ha csak egy percig tartana, akkor is, mégis. Menedék. Ha elég, és ha nem elég. Idézzük fel, ha még lehet. Nem a múltbéli szellemet, hanem a szót, az emberit, s a tiszta forrásból szelíd furulyahangú verseket...
