Békés Megyei Népújság, 1986. április (41. évfolyam, 76-101. szám)
1986-04-12 / 86. szám
1986. április 12„ szombat o izniiUKfitgVilágképformálás két megyében Egy tudományos kutatás első tanulságai Simái Mihály: Szívverések Meg kéne már békítened a szívedet, a szívedet. Le kéne csöndesítened, ( amíg lehet; amíg lehet. Meg kéne már állítanod a vonatot, a vonatot. Kiszállhatsz . . . majd a mozdonyok de vontatod, csak vontatod. Míg a szíved ver, vontatod, mert a szíveddel vontatod. — Le kéne csöndesítened, de nem tudod, de nem tudod. Hegyesi János: Grófi kastélyban — parasztágyak 1981—1985 között a Művelődéskutató Intézet (mai nevén : Országos Közművelődési Központ Országos Művelődéskutató Intézete) két megyében (Békésben és Győr- Sopronban) átfogó vizsgálatsorozatot folytatott a kultu- i'ális intézmények helyzetéről, problémáiról. Négy kutatási irányban folytak a vizsgálatok. Andor Mihály és csoportja az egyes települések intézményekkel való ellátottságát vizsgálta; Kuti Éva és Marschall Miklós a kultúra finanszírozásának kérdéseit; Hidy Péter az egyes döntések végigfutását, illetve a döntéskialakítás feltételeit, mi pedig a kulturális intézmények világképformáló és értéksugárzó hatóeszközeit kutattuk. Alapelvünk az volt, hogy a kulturális életet elsősorban nem intézményekre bontva, hanem a település egészében kell vizsgálni, a kulturális élet ugyanis a különböző intézmények összhatásában, közös erőterében bontakozik ki. A kultúrá intézményeinek fogalmát tágan értelmeztük, beletartozónak ítéltük nemcsak az egyértelműen kulturális funkciójú intézményeket (művelődési ház, könyvtár, mozi, klub. illetve iskola, óvoda), hanem a hagyományos kultúraszervezés olyan egységeit is, mint például az egyházak, a helyi kultúra alakulásában döntő szerepet játszó, s az értékek sugárzásában meghatározó jellegű tanácsok és pártszervezetek, vagy az életmódkultúra alakulásában szintén nagy jelentőségű vendéglátóipari egysegek. Az alábbiakban a világképformálás és értéksugárzás hatóeszközeit vizsgáló kutatás első eredményeit, azokat az általános következtetéseket ismertetjük, amelyek már az anyag első megközelítéséből, a számító- gépes adatok nélkül is levonhatók. A vizsgálatot Békés és Győr-Sopron megye valamennyi felsorolt intézményében elvégeztük (ez 250 település 2945 intézményét jelenti). Abból indultunk ki. .hogy a világképformálás, értéksugárzás hatóeszközeként mindazt figyelembe kell venni, amivel az egyes intézményekbe lépő ember találkozhat. Ennek jegyében vizsgáltuk az intézmények külső és belső látványát; az intézményekben zajló programokat (programon értve például az iskolában a tanórát, a tananyagot, a templomban a prédikációt, a szertartásokat stb. is); az intézményekben dolgozók munka- és érintkezési stílusát. Minden szinten érzékelhető, s a természetesnél nagyobb eltérésekre és az ebből fakadó feszültségekre utal a centrumok és perifériák viszonya. Ezek az eltérések a kulturális élet szinte minden összetevőjében megfigyelhetők a megyeszékhely és a megye, a városok és falvak, a városközpontok és peremkerületek között. Különbségek érvényesülnek az intézmények állapotában, jellegében, állagában, urbanizáltságában. A kultúrának ez az erős centralizáltsága jelentkezik az értelmiség viszonyaiban, mobilitásában, helyváltoztatásában is. Igen nagyfokú az állandó áramlás a centrumok felé, a perifériákon pedig az értelmiség jelentős részének gyökérte- lensége és elvágyódása figyelhető meg. Ez a jelenség egyszerre következménye, de oka is az egyes települések kulturális ellátottságában mutatkozó jelentős különbségeknek. Az egyes települések kulturális életében még a vártnál is jelentősebb az egyes személyek meghatározó szerepe. Ma nagyon kevés helyen találkozunk a művelődés olyan munkásaival, akik eleven kulturális életet tudnak maguk köré szervezni. Ahol azonban igen, az meghatározóbbnak bizonyul, mint az anyagi-intézményi feltételek. Az egyes centrumok egyébként olyan szempontból is központoknak bizonyulnak, hogy a perifériákról, illetve kisebb településekről a helyben lebonyolított rendezvények helyett inkább ide járnak. Ez szinte minden esetben összefonódik a központok infrastrukturális szerepével: a kulturális rendezvények látogatása többnyire összekapcsolódik a városokban lebonyolított nagyobb bevásárlásokkal. A hagyományok szerepe inkább az áttételes formákban, a nem is mindig tudatos cselekvések, választások szintjén érvényesül. A megyei hagyományok különbségei például jelentős eltéréseket okoznak a munka-, illetve az érintkezési stílus formáiban; az*egyes települések hagyományos vallási struktúrájának különbségei pedig még olyan területeken is jelentkeznek, mint a különböző állami intézmények képekkel való díszítése. (Ez a református hagyományú településeken érzékelhetően kisebb.) A lakáskultúra mindkét megyében igen , jelentős fejlődésen ment át az utóbbi években. Ezt azonban nem követte az intézményeké, melyek jelentős része vagy sivárságával, vagy otthontalan, bürokratikus berendezettségével élesen eltér az otthonok meleg jellegétől, s bár nem'állítjuk, hogy ennek jelentős szerepe van az intézmények látogatottságának alakulásában, de nyilván ez sem elhanyagolható tényező. Érzékelhető a különbség a lakás- és a munkakultúra között is. Ha az egyes intézményeknek a településeken játszott szerepét hasonlítjuk össze, úgy tűnik, jelentős különbségek vannak a vizsgált intézmények állapota, s ebből következően presztízse között is. Ennek alapján az intézmények három, jól elkülönülő csoportba sorolhatók. Egyértelműen jó állapotúnknak tekinthetők az óvodák, a templomok, s leginkább a vendéglátóipar intézményei. Az utóbbiak jó helyzete nyilvánvalóan összefügg azzal is, hogy nekik van a legnagyobb anyagi bázisuk. Mindenesetre úgy tetszik: a mai magyar faluban jelentős szerepet töltenek be az életmódkultúra fejlesztésében, s helyenként szoros értelemben vett kultúra terjesztésében is (videofilm-vetítések, irodalmi műsorok)- A templomok jó állapota az utóbbi évek fejleménye, s nyilván állam közti viszony rendezésével. Az óvodák, láthatólag országosan a pedagógia legjobban működő intézményei, s ez (bár ezek az intézmények sem probléma- mentesek) nemcsak felszereltségükre, de tevékenységük egészére is vonatkozik. Másik csoportot képeznek azok az intézmények, amelyekből nagyjából egyenlő arányban találunk igen magas színvonalúakat és mesz- sze az átlag alatt maradókat. Ide tartoznak a tanács- és a pártházak, illetve a könyvtárak. Az, hogy az egyes települések tanácsi, illetve pártépületei milyen presztízsre utalnak, nagymértékben összefügg a község önállóságával is. A legrosszabb állapotban egyértelműen a mozik, az iskolák és a művelődési házak vannak. Különösen feltűnő az iskolák többnyire alacsony presztízsre utaló épületi elhelyezése és felszereltsége, infrastruktúrája, valamint az óvodák hasonló ellátottsági mutatói közötti különbség. Az iskolák külseje hűen tükrözi azt a tényt, hogy az általános iskola ma nem igazán mozgató tényező, ugrást csak a középiskola elvégzése jelent. Az óvodák és az iskolák közötti nagy színvonalkülönbség megint összefügghet a finanszírozási kérdésekkel is. Az óvodák támogatásában néhol egyenesen verseny folyik a tanácsi és a gazdálkodási intézmények között, de jelentős különbség van abban is, hogy a szülők milyen részben vesznek, vehét- nek részt az egyes intézmények támogatásában. A különbségeket csak fokozza az iskolának mint szervezet- rendszernek jóval nagyobb fokú bürokratizáltsága is. A mozihálózat leromlottsága összefügg ismeretes funkció- vesztésével is, a művelődési házaknál a korábbi funkciók megszűnése hasonló helyzetre utal. Néhány kezdeményezés azonban arra enged következtetni, hogy a művelődési házak újra magukra találhatnának, ha „faluházakká”, az egyes települések nemcsak kulturális, hanem elsődlegesen közéleti centrumaivá is válnának- Az ismertetett színvonalkülönbségeket egyelőre a látványok sugallta presztízskülönbségekből ítéltük meg, de nyilvánvaló, hogy leromlott épületben is lehet magas színvonalú program. (Az esetek többségében azonban a külső állapot az intézmény valós szerepére, illetve szerephiányára utal.) Megjegyzendő az is, hogy a jelzett három kategória persze csak nagy átlagban érvényes, hiszen kitűnő helyzetű iskolákkal, elhanyagolt óvodákkal is találkoztunk. Az egyes intézmények funkciója, tekintélye összefügg a helyi értelmiségen belül megállapítható különbségekkel. A helyi értelmiségen belül jelentős eltérések vannak foglalkozási ágak szerint mind a helyi közügyekbe való beleszólás lehetőségében, mind pedig abban, hogy az adott értelmiségi csoport számára menynyire tisztázott saját szerepe. Ebben a tekintetben a legbizonytalanabb a pedagógusok és népművelők csoportja, saját funkciói, úgy tűnik, legtisztázottabbak az orvosok és az agrárszakemberek számára. Általában ők az egyes települések legnagyobb önbizalommái rendelkező értelmiségi csoportjai. Még egy igen fontos jelenségről szeretnénk az első adatok birtokában szólni. Az általunk vizsgált szférákban szembetűnő az ideológiaközvetítés zavara, eszközeinek elégtelensége. Mind az ideológiahordozó eszközökben (díszítések, feliratok, faliújságok stb.), mind az ideológiaközvetítés olyan közvetlen csatornáiban, mint például az ünnepélyek, előadások, a hangsúlyozottan ideologikus témák oktatása stb. — igen nagyfokú kiüre- sedettség, uniformizáltság és voluntarisztikus jelleg tapasztalható. Mindezek az eszközök nagyon kis mértékben támaszkodnak a megcélzott befogadó közeg pszichológiai, szociológiai sajátosságaira- Az ideológiai megnyilatkozások és a mindennapi élet problémái között sok esetben túlságosan nagy a távolság. Mindehhez hozzájárul az az elbizonytalanodás is, ami a szocialista ideológia és a fogyasztói ideológia értékeinek eklektikus keveredésében kifejeződik. Az ismertetett következtetések persze csak első eredmények, s a feltárni kívánt jelenségeknek csak igen kis hányadát képezik, a későbbiek még igen sok új szempontot vethetnek fel, s módosíthatják is az itt felvázolt képet. Ezzel az ismertetéssel elsődleges célunk csak az, hogy a jelentős erőket megmozgató vizsgálat tényé- ről beszámoljunk. A végleges eredmények remélhetőleg hozzájárulnak majd egyrészt a kultúraalakítás ösz- szetevőinek általános újragondolásához, másrészt segítséget nyújthatnak az egyes települések kulturális életének irányítói számára is. Kapitány Ágnes— Kapitány Gábor Pár héttel ezelőtt — életemben másodszor — Ókígyóson jártam, ahoi gyönyörű szép park közepén emeletes, tornyos kastély áll, mint a régi nagybirtokos úri rendszer itt maradt szimbóluma. Először 1939-ben katonai behívó szólított oda. Természetesen akkor még a magamfajta szegény ember be sem léphetett az urak birodalmába. Még az ott székelő bevonulási központ tisztjei is csak a kisebb falunak is beillő majorság mellett levő régi kastélyban laktak. Mi, közkatonák pedig, akiket az úri világ szolgálatára és védelmére állítottak fegyverbe, csak a tisztes távolban épített ököristállók szalmáján tétlenkedtünk. Emlékezetes nekem az a bevonulás több okból, de emlékezetes az az ököristálló is, ahol az akkori időkben még elég vakmerőén fejtegettem néhány rongyos, szegény magyar előtt, hogy a határok revízióját nem a határokon túl, nem a Kárpátalján kellene kezdenünk, hanem elsősorban itt, bent az országban kellene honfoglalást csinálni, és a Wenck- heimek< Blankensteinek, Pallaviciniek és a többiek kezéből kivenni a magyar földet, s a magyar parasztság között felosztani, hogy végre ne legyen koldus és szolga a saját hazájában. Azóta nagyot fordult a világ sorja. Az urak által felidézett háború végigsöpört az országon. Rengeteg bajt és szerencsétlenséget, bánatot zúdított reánk, de nem kímélte a grófok kastélyait sem. ök be sem várták a vihart, elmenekültek. Kastélyaikból pedig ez a nagy vihar nemcsak a megrögzött, áporodott arisztokrata levegőt szórta ki, hanem a századok alatt felhalmozott értékeket, kincseket is. Amit a harc el nem pusztított, vagy a harcoló katonák el nem vittek, azt széthordta a nép. Majd jött a nagybirtokrendszer megszüntetésére a rendelet és igazságot szolgáltatott. S a magyar parasztság a rendelet alapján, a vér és a verejtékes munka jogán a grófok földjét is szétosztotta maga között. És így van ez jól, hogy ma már az ókígyósi nagybirtokon is sok kicsiny karó jelzi az új honfoglalást, kivéve 300 holdat, amelyet a parkkal és a kastéllyal együtt a békéscsabai mezőgazdasági iskola részére juttatott az Országos Földbirtokrendező Tanács, így történt, hogy most, amikor másodízben jártam Ó- kígyóson — már nem mint közkatona, hanem mint nemzetgyűlési képviselő —, S. Szabó Ferenc földművelésügyi államtitkárral együtt megtekintettük ezt a híres kastélyt. A mezőgazdasági iskola tanárai és növendékei éppen akkor költözködtek, rendezkedtek ott befelé, s a tanárok vezetésével jó pár órába telt, amíg szobáról szobára járva, átnéztük azt a volt főúri fészket. Nem sok szépet láttunk, az igaz. A harcoló katonák és a nekiszabadult rongyoskodó nép dühe, bosszúja csak a csupasz falakat hagyta meg. Szó szerint, mert még a tapétákat is leszaggatták és a könyvtárból a polcok deszkáit is elvitték- Van ebben valami tragikus, elszomorító jelenség. Egy-egy ilyen nagyúri kényelemmel berendezett kastély szépségeit, drágaságait eddig a nép nem is láthatta, hasznát nem érezte. Oda legfeljebb csak úgy léphetett be, mint szolga, vagy szolgálólány. S most, amikor végre ezt a sok értéket a nép kulturális felemelkedésének szolgálatába lehetett volna állítani, már nem volt türelmük együtt megtartani, hanem elpusztítottak, széthúzgáltak mindent. Nagyon helytelen, ostoba és csúnya dolognak tartom, hogy ez így történt és mégsem tudnám elítélni érte ezt a népet, mert ebben is nagy történelmi igazságszolgáltatást látok. De megláttam én Ökígyó- son abban a kastélyban még valamit, ami felejthetetlen élmény számomra, és éppen azért írok róla, hogy ’ lássák meg azok is, akik mindig ott vannak. A gazdasági iskola tanulói részére a kastély néhány nagyobb termében internátust rendeztek be. Hogy lehetett ezt megcsinálni a mai helyzetben? Csakis úgy, hogy minden tanuló hazulról hozott magának ágyat. Ki milyet tudott, olyat, de ebben van az érdekesség. Azoknak a hálótermeknek mindegyike valóságos antik gyűjtemény. A legkülönbözőbb formájú és színű, legtöbb esetben már színehagyott, szúette régi parasztégyak sorakoznak egymás mellett. Padlásról, színből, lomtárból előkerült öreg parasztágyak, melyeken valamikor a nagyapák vagy ükapák pihenték ki a fáradalmaikat és lehet, hogy olykor álmodoztak is rajta egy igazságosabb, szebb világról, de azt még álmukban sem gondolták soha, hogy az ágyuk valamikor a grófi kastély szobájába kerül. Szinte látni vélem az anyákat, amint letörölgették és egy kicsit aggodalmaskodva, egy kicsit szégyenkezve, ideiglenes megoldásként elküldték fiaik után- Szeretném külön-külön megszorítani a kezüket, és megmondani nekik, hogy ne szégyelljék ezeket az öreg holmikat. Az ókígyósi iskola tanulóinak pedig azt üzenem, hogy becsüljék meg azokat az öreg bútorokat, és a tanulás mellett lássák meg azt is, hogy mire kötelezi őket a nagyapáik ágya. Minden lefekvéskor, minden felkeléskor jusson eszükbe, hogy honnan jöttek és hogy nem azért tanulnak, hogy urak legyenek, hanem azért, hogy mint művelt, szakképzett, tanult parasztok az egész magyar parasztság felemelkedését szolgálják. (Szabad Szó, 1945. november 27.) összefügg az egyházak és az Kalcsó József: Biharugrai kapu
