Békés Megyei Népújság, 1986. április (41. évfolyam, 76-101. szám)
1986-04-12 / 86. szám
KULTURÁLIS MELLÉKLET Szépség és küldetés A száz éve született Tóth Árpádra emlékezve „A mai magyar költők és kritikusok közvéleménye Tóth Árpádot tekinti a legtökéletesebb, leghibátlanabb modern magyar lírikusnak. S teljes joggal.” Szabó Lőrinc írta ezt 1942-ben. Hogyan lehetséges, hogy ez az életében és holtában is áldott, emberként és költőként egyaránt gáncstalan poéta pályája zenitjén, mikor művészete és élete értelmén tűnődik, ilyen fájdalmas kérdésekre kényszerül: „Pihenjünk. Takarómon pár papírlap. Elakadt sorok. Társtalan rímek. / Meg- símogatom őket halkan: írjak? I És kicsit fájón sóhajtom: minek? , Minek a lélek balga fényűzése? / Aludjunk. Másra kell ideg s velő. / Józan dologra. Friss tülekedésre, j É$ rossz robo- tos a későnkelő.” A közízlés ma messzebb van a „szelíd dal”-tól, mint 1924-ben lehetett. Nyersebb, keményebb, kíméletlenebb beszédre váltott költészetünk egésze. Nem könnyű megtalálni azokat a pontokat, melyeken Tóth Árpád szelíd és tiszta szomorúsága napjaink szépségeszményével találkozhat. A „hogyan lehetséges?” kérdésre a válasz termékenynek ígérkezik, mert a ma szinte lehetetlennek tetsző szelíd szomorúság emberi gyökereit, összetevőit derítheti fel. Babits Mihály nevezetes Beszélgetőfüzetei-ben azt írja erről: „ . . . a legkedvesebb ember, akit ismertem, Tóth Árpád volt. — Őt mindenki szerette. És mégsem tudott érvényesülni a világban! Talán mert nem is nagyon akart.” E feltevést vállalkozásainak sokasága cáfolja, de hogy nem tudott érvényesülni, az mélyen igaz, olyannyira, hogy ez a gyöngeség az élettel való viszonyát is meghatározta: a kiszolgáltatottság érzése létezésének alapélményévé állandósult. Már a szüleihez írott korai leveleiben Is annyira tisztelettudó és hálás, olyan aggályos részletességgel számol be kiadásairól, mint aki zsi- geretiben érzi a kiszolgáltatottságot. Azt hihetnők, hogy apja, a megkeseredett szobrász, a kudarcok árnyékában élő család oltotta fiúi tiszteletébe az alázatot. Ebből a helyzetből azonban haláláig nem tud kitörni: valakik pártfogására, kegyére mindig rászorult, ha nősülni akart; betegségét gyógyíttat- ni, csak mecénásai segítségével tehette. Betegsége, a tüdőbaj — akkor még szinte gyógyíthatatlan kór — ifjúkorától rémítő ómenekkel tartotta hatalmában életkedvét. Érvényesülése ellen dolgozott még az a háromévnyi késés is, mellyel utóbb indult és érkezett be, mint Babits, Juhász Gyula és Kosztolányi. Fölnéző tisztelet jellemzi az Adyhoz írott korai ódáját, később a Babitsot ünneplő köszöntőit. S az ünnepeltek, bár őszintén becsülték Tóth Árpádot, hódolatát elfogadták, még Oláh Gábor is így nevezi leveleiben: „a kis Tóth”. S természetesnek vette Kosztolányi is, hogy az Esztendőnél alájuk rendelt szerepben dolgozzon. Pedig akkor már — 1918-ban — vele egyenrangú költő volt. A pálya első szakaszában azonban mindezek az élmények és hajlamok a névtelen szomorúság monoton zenéjében oldódnak. S ahol hely, idő, közeg és kedély köznapibb elemeiből építkezik, be is szűkül a vers horizontja. A valóság iránti érzéke később majd termékeny hajlamnak bizonyul, most azonban csak parányi szigetet alkot a búsongás széles folyamában. Letörtsége mintha állandósulna. Már-már elmerül a magamegadó elégiák szomorúságában. A bú tónusmeghatározó hanggá erősödik verseiben. Leggyakrabban ismétlődő szava a „bús", és hangulati szinonimái: a „setét”, „fáradt”, „furcsa”, „beteg”, „kopott”, „csendes”, „bágyadt”, „hervadt”, „elborong”, „meghal”. A képzeletében feltűnő alakokat: a kopott diákot, a szomorú lányt, a béna öregembert ugyanaz a szándék idézi, amely a versszerkezetek vonalát lehorgadóvá alakítja, a higgadtabb epikusleíró kezdetet, a tárgyiasabb képekből szőtt részleteket végül a megsemmisítő bánat vagy a halál pátoszába tereli. A korai Tóth Árpád-verseket igen figyelmesen kell olvasni, hogy az ember észrevegye a fuvolazene bontatlan tónusa mögött a ver- selési bravúrok meglepetéseit, az égi áhítat által dédelgetett képekben az erotikus ábrándok profán irri- zálását, elborulásaiban az ünnepre hangolt természet csöndes tüntetéseit. Belső gazdaságnak a kibontakozása a kinti világ beavatkozása révén valósult meg. Másképpen szólva: Tóth Árpád úgy nőtt fel a modern líra nagyjaihoz, hogy világképe régi és új tartalmait, újságírói harcait, a Nyugat-mozgalomban betöltött szerepének élményeit, és a maga debreceni örökségének nemzeti értékeit verseibe vonta, versügyekké avatta. Ezzel a monoton bú zárt világa kinyílt, a versvilág áramló friss levegővel, mozgalmas eseményekkel töltődött fel. Azt a reményt, mely 1918 —1919-ben Tóth Árpád költészetében ódái és himnikus erőteret gerjeszthetett, a forradalmak bukása és a trianoni konzekvenciák kioltották. Az ellenforradalom őt is a megbélyegzettek között tartotta számon, lehetőségei beszűkültek, munkáját, helyét az Est-lapoknál egyszerre érezhette menedéknek és életfogytiglani robotnak. Súlyosodik betegsége is, és züllik, sorvad körülötte az ország. Rémület, zavar, megrendülés lesz úrrá társain, a Nyugat jobbjain is. E háromszoros romlás: a nemzeté, az irodalmi mozgalomé, és az, ami egészségét őrli, egyetlen súlyos élménnyé forr az érett Tóth Árpádban. A lehorgadás lehetne a kiszámítható gesztus: ráhangolódni a régi bánatra. Kipróbálta Tóth Árpád ezt a terápiát is (A bánat misztériuma), de a költői ösztön már nem érhette be vele, mert a letarolt felszín alatt egy gazdag múlt lélegzett, s kívánt napfényre jutni. Most derül ki, hogy a mozgalom, melyben felnőtt, már emberi kapcsolatok élő rendszere, önérzet forrása és a jelenlegi szerep erkölcsi-szellemi jogalapja. Ahogy a Nyugat költői egymást hajdan ün- nepelgették, azon néha ironizálni is lehet, de akkor, az elárvulás, a széthullás veszélyei közepette, az identitástudat újjáépülésének ünnepei voltak ezek az alkalmak. Melegükben a küldetés értelme éledhetett fel. Az élő társak, s a nagy elődök: Berzsenyi, Csokonai megidézése mellett -a költő személyes múltját is felszínre kényszeríti a jelen nyomása. A fölrémlő jobbágyelődök az ösztönökben készülő fegyverletételről tudósítanak, de erőt is adnak a belső vívódáshoz. A kétségbeesés és a remény küzdelméből a végső szó a reményé. Ha meg kellene neveznem azt az egyetlen szót, amely süket közegbe került áhítatának létküzdelmét, s a kimenetelt a leghívebben érzékeltetheti, az a „már". Nem gyakori, mégis jellegzetes: „kevély / Szájam körül már gyáva gödröt ás”, „De haj, ez már nem az az ifjú bánat”. Valami nagy fordulatról tudósít ez a réveteg szócska, még az irodalomtörténeti tegnapot is messzi múlttá távolítja. Nem azért, hogy a költő feladhassa, hanem azért, hogy ami bekövetkezett, abban — mint távoli pontok közt kifeszített huzalon — a veszteségek teljes súlya is jelen legyen, s az új helyzethez illő beszéd rejtelmes-csodás eseményként tudatosuljon, Ráesz- mélés ez. A tegnap mába billenése közé iktatott már az új beszédet kiérlelő történelem külső és belső eseményeit tömöríti. Az új beszéd megváltozott egybekben is. A korai versekben — monoton monológként — jobbára maga elé beszélt a költő. Aztán a forradalmak lázában az elemekhez, s az emberekhez, a nagybetűvel írott Emberhez. Például a Hegyi beszédek felé című versében hozzánk, meghitt közelségből, révete- gen. tűnődéseiből át-átszól- va: „De ne bánd, ha már nem tudod a régit”: megkérdezve, észleljük-e a csodát, ami történik: ,,De — érzed? — mélyebb; s — érzed? — több a titka . . Tapasztalatai a jelenről, a közegről, melyben élnie kellett, egyre lehangolóbbak. Hűsége ahhoz a „makacs, égi, tiszta fény”-hez, mely a benne felnőtt emberség jelképe, konoksággá is merevedhetne, gépies kontrasztokra kapathatná. Tehetségének angyali képességei révén azonban ezekből a kontrasztokból is a világkezdet .színjátékát tudja kibontani. A Körúti hajnal-ban például. ahol a körút szürke, élettelen valósága, s aztán a meginduló sivár tülekedés szélső pontjai fölött, mint létlapály felett, néhány pillanatra szivárványként bontja ki a „Végtelen Fény” csodáját. S hogy ez a „Fény” a hajdani politikus ódák áhítatát is átmenti ebbe az áhítatellenes világba, a fény és a munkáslány viszonyára utaló felejthetetlen kép beszédesen tanúsítja. A napfelkelte, ez a köznapi esemény. váratlan csodaként bontakozik ki. „Bűvölten állt az utca” is. Külsőre merőben impresszionista módszer ez: a váratlan pillanat benyomásának mohó rögzítése. Valójában stílusvívmány, az új helyzetben a maga jobbik részét őrző tehetség az impresszionizmus üde eseményessége révé valósítja meg azt, melyben maradandó ügyei kifejeződhetnek. A régi hajlam, a szürke, köznapi dolgok iránti érzék tehát most válik igazán beszédes versképző erővé. Legszebb példája ennek az Esti sugárkoszorú. Ég és föld, pillanat és örökkévalóság, angyali és emberi kozmikus és intim, megfoghatatlan és tapintható végleteinek ilyen csöndes és természetes összevarázsolása a legnagyobbaknak is csak ritkán sikerül. A költészet kegyelmi pillanataiban. Ez a költemény maga is — és a szó szoros értelmében kegyelmi pillanat, csodája az alkonyati park köznapi pillanatában valósul meg. s eseményeiben a létezés értelme ölt formát. Kiss Ferenc NÉPÚJSÁG Kalcsó József: Falun Bódi Tóth Elemér: Birkaáldozat Azúrkék mennybolt tüzel, hevében rozsdásra ég a fal, mintha most porladna el, a pátriárkák sírkövét nyilas sugár hasítja szét. Homokba tűzött gyertya serceg, terjeng a viaszillat, világot beborítja, a tarka tufafal alatt a néma rémület szalad, Alászáll lágyan a dal, komor Ararát, víg Aragac lopakszik s idehasal, vonul, akár egy hadsereg a nyárfasor, a föld lebeg. Ecsmiadzinban a fák szoborrá válnak holtuk után, fájdalmuk húsomba vág, egy cinktálat súrolnak ott, a múlt betellvén jóllakott? • Nagy István Attila: Kopjafa-arcú sámán ősöm Kopjafa-arcú sámán ősöm lovad merre abrakot? Felrugtattál az őrhalmokra, tüzet raktál valahol? Elhullt harcosokban megfulladt az áldozati ének, mondák, hitek forró hamuját odaadtad a szélnek. Asszonyok szeméből cseppkövek raknak köréd hegyeket, kormos kezedre eső esik: megaláz a szeretet. A torkod döglött madár torka. Nem volt igaz a jóslat, kár volt az élőkből kiválni, bűvölni bűvös szókat. Nem menekülnél habos lovon, békéinél a halállal, nem kísérne alkonyi égbolt, nem lidérces madárdal. Kopjafa-arcú sámán ősöm utánad mondogatom: Tisza-partján kihajt az ének, sámán csontom felragyog.
