Békés Megyei Népújság, 1986. április (41. évfolyam, 76-101. szám)
1986-04-12 / 86. szám
NÉPÚJSÁG 1986. április 12., szombat Főhajtás, költészet napján Emléktöredékek lézsef Attiláról Attila és Etel 1912-ben vall. A másik képen a fiatal Pőcze Borbála, hej, de szép ifiasszony volt még. Benn, a szobában levő képen már megtört, agyongyötört teremtés. „Anyám volt apró, korán• meghalt, mert a mosónők korán halnak.” Hamar kiszítta a sors az éltető nedveket. Mégis halhatatlan, hiszen világra szülte gyerekeit, Jolánt, Etelt, és a költőt, Attilát. Néhány beszédes dokumentum a tárlókból: az Ipar utcai elemi népiskola bizonyítványa a negyedik osztályú végzett József Attiláról. Hit- és erkölcstan jeles, írás jó, olvasás kitűnő. Magaviseleté dicséretes, szorgalma hanyag. A mulasztott órák száma 98. „A következő osztályba fölléphet.” Gondolta volna akkor valaki; hogy egész népét kívánja majd taní-tani? Másik üvegszekrényben „József Attila elvtárs” 1931. szeptember íl- én kelt párttagsági igazolványa. Mennyi minden történt a két irat kiállítása között! Talpam alatt ropog a friss parketta. Lemérem a távolságokat: három lépés széles, hat lépés hosszú a szoba. Rossz fényű, nedves hely. Innen indulva különös értékű lesz a ragyogás. Nézegetem a vendégkönyvet. Megható, milyen sok gyermeki aláírás, meg a nehéz kezű emberek fáradt betűi. Egyik reszketeg bejegyzés, Csontos Sándor keze vonása arról szól, hogy együtt Költészet napján virágdíszbe öltözik egy földszintes ferenovárosi bérház. Budapesten, a IX. kerületi Gát utca 3-ban emlékszobává alakították József Attila születésének helyét. — Április 11-én kell ide eljönni, akkor van igazi ünnepség — mondja Szabó lm- réné, a ház gondnoka. — Tessék nézni, ezek a színes felvételek azt mutatják, hogyan néz ki minálunk az udvar, amikor a sok virágtól mozdulni sem lehet. Tavaly is volt ünnepély, szavalat. Jöttek költők, politikusok és iskolások, nagyon sokan. Mi, lakók, büszkék vagyunk, hogy abban a házban élünk, ahol József Attila született. Betlehemben csillag jelölte, a Megváltó születésének helyét,, nálunk márványtábla hirdeti, hogy itt jött világra a költő. — Attila másfél éves koráig voltak ebben a lakásban — mondja Szabó néni. —Ezután még a környéken nagyon sokfelé laktak a mamával. A Gát utca 8-ban élt Mácsics néni, ő nemrég- halt meg. ‘Sokat mesélt arról, hogy együtt jártak mosni a mamával. Én két éve vagyok gondnok, előtte a sógornőm, Zsíros néni kalauzolta a látogatókat. Ö éppen annyi idős volt, mint Attila, de személyesen nem ismerte. Itt a házban már senki se él a régiek közül, aki találkozott volna a mamával. Hajdani proletárnyomor emlékét őrzi a pici szoba, a csöpp konyhácska. Ezt a parányi odút már nem utalják ki több családnak, ki sem lakoltatnak immár senkit, pedig gyakorta megesett errefelé, hogy az utcára került a vaságy, a szalmazsák, az agyonfoltozott lavór, ha lakbérre sem futotta. Körülállni a jászolt, leborulni á kisded előtt, kegye- letes gesztus. Ám megszületni, és életben maradni a barmok közt, bizony, nem könnyű cselekedet. Most, amikor zarándokjáró hely lett a kis szoba, áhítat szánja meg a látogatót. De itt szülni, szoptatni, szűkösköd- ni, rikoltó nyomorral perlekedni, jaj de nehéz lehetett. Szegényes berendezés emlékeztet a régi konyha hideg gőzeire. — Ezt csikósparheltnek nevezik — mondja Szabó néni. — Ilyenen főzött a mama. Az asztal, a hokkedli talán nem is az övék volt, de a hímzéseket a mama készítette. A falon levő kefetartó olyan fekete volt, mint a föld, én mostam ki, csinosítottam szépre. Balra a bejárattól két felnagyított fénykép: József Áron valamilyen uniformisban feszít. Kisuviszkolt, hetyke bajsza deli emberre Milyen szépek, fiatalok: Etel cs Attila a fotográfus lencséje előtt Szabadszállási nyár, Pőcze nagypapával gyerekeskedett József Attilával, vizet is együtt árultak. — Megkérdeztem a bácsit, hogyan történt a vízárusítás — meséli a gondnoknő. — Nos, a Világ mozi közönségének kannából kínálták az italt. Csuporba öntötték a vizet és kockás kendő volt a karjukon. Mindenki után kiöblítették a csuprot és kendővel megtörölték az edényt. Sok az idegen nyelvű bejegyzés. — Ezt egy finn újságírónő írta — mutat a sorokra Szabó néni. — Annyira meghatódott, hogy elsírta magát. Én is vele könnyeztem. Egyszer itt volt József Jolán, vele is együtt sírtam. Etellel ma is jó barátságban vagyok. Nem akarja meglátogatni őt? Elmondom, hol lakik. Ö, de ragyogó ötlet. Találkozhatok József Attila testvérével ! Torkomban dobog a szívem, amikor ajtaján csengetek. Fehér hajú, pici madárka, kedves, csillogó szemű néni jön elém. József Etel. Most nem szabad hallgatni, bár nehezen bukkannak fel a szavak. Hiszen a mellettem lévő ember József Attilával egyazon anyaméhből született, együtt gyerekeskedtek, játszottak, örültek és éheztek is sokat. Valami olyasfélét mondok, hogy éppen a Gát utcából jövök, és nagyon örülök, mert láthatom. — Bizony én a Gát utca 3- ban már régen jártam — mondja, miközben betessékel a szobába. — Múltam fájó, jövőm meg ki tudja mennyi van? 83 éves vagyok, az egészségem se a legjobb. De ha még a száz évet is megérném, mi az egész élet az örökkévalósághoz képest? Egy pillanat. — Hogyan telnek a napjai? — Mint egy öregasszonynak. Nyugdíjban, elfáradva. Együtt élek a fiammal, aki az operaház díszlettervezője. Vannak unokáim, tulajdonképpen nem panaszkodhatok. Nézem a vonásait, és próbálom összevetni a Gát utcában látott régi fényképekkel. Alig változott, talán még szépült is. Amikor pedig féltve őrzött családi albumát nézegetjük, egyik-másik felvételnél elámulok: de szép volt! — Szép? Fiatal. A fiatalság önmagában szép. Balettán- cosnő szerettem volna lenni, de másként alakult. Mindenkiben van képesség valamire, csupán szerencse és szorgalom kérdése, hogyan sikerül. Attila zseni volt, költő lett belőle. Nagy árat fizetett érte. — Milyen gyerek volt Attila? — Vidám! Mindig ő akart lenni a központ. Nagyon jó testvér volt. Nézze, ezek a képek még sose voltak nyilvánosság előtt. Az egyiket Szabadszálláson készítette Makai Ödön, aki akkor még nem volt a férjem. Középen a „morgós” Pőcze nagynapa, aki ritkán szólt, de akkor bölcset mondott. Kiveheti az albumból, de visszahozza ám! Mert én olyan jóhiszemű vagyok, sokszor ráfizettem már. Pedig Attila mindig mondogatta, hogy harc az élet. Szegénykém, bele is pusztult az életébe ... Andódy Tibor Helységneveink nyomában: Dombiratos A helységnév Iratos utótagjának jelentése: festett, tarka, kicifrázott. E névelem ezért feltételezhetően olyan épülettel hozható összefüggésbe, amelynek fala festve volt. A Domb előtag a szomszédos Dombegyház nevével kapcsolatos. Dombiratost a múlt század végén 1331-en lakták, és a településen gőzmalom működött. A kisközségben 1984. január 1-én 1061- en éltek. Képünkön a község főterének egy részlete Fotó: Szőke Margit Külíinlenyomat a Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményeiből A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1984—1985. évi kötetében jelent meg dr. Tóth Lajos tanulmánya „Adalékok a dualizmuskori középfokú mező- gazdasági szakoktatás pedagógiai tartalmának történetéhez” címmel. A szerző műve különlenyomatként is megjelent, mintegy 15 oldalon át fejti ki véleményét a tárgykörből, teszi közzé kutatásainak eredményét. Már bevezető soraiban megjegyzi, hogy „a magyar mező- gazdasági szakoktatás gazdag története sok tanulsággal szolgál, jelentős irodalmi feldolgozásom ismertetik a koronként egyre gyarapodó intézmények történetét.” A továbbiakban megjegyzi, hogy a dualizmus korszakát tekinthetjük „a mezőgazda- sági szakoktatás egyik legdinamikusabban fejlődő szakaszának.”. A továbbiakban az agrárátalakulás meggyorsulásának tényeit ismerteti, majd azt az igen fontos megállapítást, hogy a mezőgazdasági szakoktatás és annak pedagógiai tartalma hogyan követte az igények alakulását, növekedését. Nem véletlen, hogy hosszasabban időz az általános műveltség és a szakműveltség akkor is vitatott viszonyánál, hivatkozva a korszak pedagógiai életének egyik meghatározó személyiségére, Kármán Mórra, aki azt hirdette, hogy helytelen az a felfogás, „amely értékbeli különbséget tesz általános és szakműveltség között.” A kiemelkedő értékű tanulmányban a szerző ezután részletesen bemutat több mezőgazdasági szakoktatással foglalkozó intézményt, azok belső oktatási rendjét, eredményeit. Tanulmányát a következőkkel zárja: „Megalapozottnak tekinthető tehát megállapításunk, miszerint a dualizmus kori mezőgazdasági középfokú szakképzés pedagógiai tartalma tanulságos és jellegzetes, folyamata a társadalmi-gazdasági fejlődés igényeinek alakulásával koncentrikusan bővül... Az ismertetett előírások, szabályzatok — a hozzájuk fűzött értelmezések — a fenti megállapítások meggyőző forrásai, egyben a magyar mezőgazdasági szakképzés Európa-szerte elismert színvonalát tükrözik. A keszthelyi, debreceni, kolozsmo- nostorj és a kassai gazdasági intézetek olyan eredményesen művelték a kor színvonalán álló mezőgazdasági szakképzést, hogy 1906-ban már mind a négy intézményt felsőfokúvá fejlesztették.”
