Békés Megyei Népújság, 1986. április (41. évfolyam, 76-101. szám)
1986-04-26 / 98. szám
NÉPÚJSÁG 1986. április 26., szombat Dékány Kálmán: Inferno Megérezte az ágy puha melegét, elcsigázott, csontig aszalódon testét befogadó simogatását: nem kiszolgáltatott többé! Álom és íél- álom hullámzó zsibbadtságában lebegett. Behunyt szemhéja mögött az önkívület örvényén forgó emlékfoszlányokkal. Talán nem is vele történt- S nem itt, ezen a planétán. Azt hitte, örökre megszabadult a tegnap árnyaitól. * .. .Test test mellett prése- lődik a szalmán. G. egy hát és egy mellkas között szorong az oldalán, mert csak így fér el ott, „élére” fordultán. Kétfelől csontok nyomják, borda, lapocka. Valamikor úgy tanulták: a lapocka voltaképpen csonk, szárnycsökevény. Röhej. Repült valaha ember a tulajdon szárnyával? Persze, a máslét, a madármáslét, ha igaz- Ez itt akkor most miféle máslét? Hajszás hajnali sorakozó. Fűrész, ásó, fejsze a vállon. Tántorgó munkaosztag. A kurta éjszakai pihenő sem hoz már frissülést. A fáradtság inaikba száradt. Húznák magukat, a sorokat egyenesre a szögletes, fekete állú SS parancsára. Rémült igyekezetük hiábavaló, hogy kedvére tegyenek, nincs velük megelégedve. Föl-alá rohangál, ordítozik, hadonászó kezében pisztoly. Térdük beroggyan, talpuk csúszkái a jéggé dermedt sáron. A sorok görbék. Horpadások, dudorok hajlítják. Az SS rángatózik az üvöltözéstől: A harmadik birodalom csődje, hogy néhány száz kimustrált zsidót nem képes katonás rendbe állítani ! Egyszerre elhallgat- Arca megmerevedik. A fagyos szürkület homályában csak a tekintete villog. Végső próbálkozásra szánja el magát. Egy-kettő-három-négy. Szabályos katonaléptek, tízig. Akkor feszesen megáll. Éles hátraarc, mint egy gép. Szemével beméri az arcvonalat. Karja alulról fölfelé célra- tartóan emelkedik, pisztolycsőben végződik. Ujja a ravaszon. Az irány hajszálpontosan fedi a képzeletbeli egyenest. Aki azon áll, baj nélkül megúszhatja- Az SS mesterlövész. Énje idegnyul- ványa a fegyver. A célzás magasztos pillanat. A ragadozók ösztönös bűvölése és a tanult számítás egysége. A célzó kitépi magát az időből, visszatartott lélegzetében összesűrűsödik a múlt és a jelen, eszme és törvény. Az akarat elektronja vibrál. A lövés eldördül. Valaki följajdul. Az SS a zártrendi alakzatok geometriáját magyarázza. — Nővér, nővérke. — G. szája mozgott, hangját azonban mégsem hallotta- Ez hogy lehet? Határozottan tudta, hogy beszél. A szavakat hallania kellene. Mindenki hallja, amit beszél, aki nem süket. Saját hangját talán még a süket is hallja. — Nővérke, ugye azt még a süketek is hallják? Súlytalan zuhanás hűtötte ki újra az ágy melegét. G. öntudata vacog, didereg. * .. .A behavazott, hideg erdőben megzúzmarásodik a leheletük a levegőben, s megroppannak a iák. Hár- fázik az orosz tél, pengeti az erdőt- A fejsze visszapattan a fagyos fatörzsről. G. újra meg újra nekiveselkedik, mert a parancs űzi, de kezéből kiesik a szerszám. Föléje borulnak a fák, az erdő a levegőben táncol, összekoccanó jégcsapok csendülnek a szélben. Az SS állán ráncot vet a fekete ragtapasz: fegyelmezetlenség miatt kikötteti „a lazsálót”. G. csak eleinte fázik a gúzsban, aztán fokozatosan áttüzesedik. Később minden érzés elhal, eltompul az agya. Külső szemzugai lassan elhomályosodnak. Az oldalról vetülő síkok és körvonalak leszakadoznak. G- világa megreped — csupán előre lát. Kezek motoznak, a kötél lazul. Ö tovább áll ott mereven, az oszlophoz ragadva, noha mozdulhatna már, hisz engedélyezték. De ő csak áll tovább — emberré fagyva. Nyöszörgő hangok a földerengő fehérségben. A szürkére kopott ég helyén boltozatos mennyezet. A fásult érzéketlenség fölolvadt- Itt G. biztonságban van. A kórházi ágy menedék. Szempillái résén át leselkedett. A szomszédos ágyból nézték. Furcsa, könyörgő tekintet az ott. Az áll szögletes, rajta fekete folt. G. megpróbált fölülni. Nem sikerült. Csak a mellkasa dörömbölt őrületes, vad uj- jongással: A fekete állú! ö az, biztosan ő. Maguk közt becézték így a ragtapaszáról- Szinte nem hisz a szemének. A hatalmától megfosztott SS itt már tehetetlen. Foglyok mind a ketten. G. azonban hiába erőlködött, képtelen volt mozdulni, vagy bármit cselekedni. Hát csak nézett arrafelé, merőn, a könnyezésig. Csorba látómezején megnyúlt, hegyeseden az áll. Nincs arc, csak ez a könyörtelen szirtű csontszikla. Csúszott, billent, de G. már nem félt tőle, Hóhér és áldozat közt eltűnt a választóvonal. Kínzójuk ágyhoz láncolva. Sose láthatták ágyban. Milyen, amikor éppen nem kínoz. Tud aludni egyáltalán? Áldozatai, a meggyötörtek, bezzeg tudnak! A fekete állú tekintetét szorongás fakította. — Fölad? — szólalt meg ugráló ádámcsutkával az álla alatt. Egyetlen erős rop- pantás a nyakon örökre elnémítaná. G.-ben megrögződött a kép és a gondolat. Hirtelen nevethetnékje támadt, ahogy rávágta: — Nem én! — De közben ökölbe rándult a keze a takaró alatt. — Köszönöm — suttogta a fekete állú. — Nem tehettem másként. Így volt parancsban. Maga ezt megérti. Különb, mint a többi. Erősebb: túlélte a többieket. Az erős ember megboqsájtó. G. megvetően nézte az SS-t. — Hallgasson! — kiáltotta undorral és gyűlölettel. Hányinger gyötörte. De tovább faggatódzott. — Megsebesült? — Bár úgy lenne. Tífusz. Lehet, hogy nem élem túl — tette hozzá érzelegve a fekete állú. G. most a legfontosabbat akarta megtudni, ami az ítélkezéshez szükséges. Be- szél-e az SS oroszul? — Csak anyanyelvemen — felelte amaz. Így akartatok hát hódítani ! — gondolta G. A válasz azonban kedvező. Meglepte, hogy milyen tiszta az agya. Jó, hogy ilyen világosan fog. Nem, ezt a kínzót csakugyan nem adja föl. Ha soha máskor, most helye van az önbíráskodásnak. Egész nap készült, terveit. Várta az éjszakát. Árra sem akart gondolni, hogy gyűlöli a fekete állút. Hideg fejjel kell ítélkezni, s hideg szívvel. Az indulat beszennyezi az elszántságot. Forró nyomást érzett a halántékán. — Szégyellem, Andi. — A múltból szól a hang. Irma arca fölmerül, tekintete szétszórt, tétova. Meghurcolták, pedig' Irma keresztény. Igaz, kabátjára fölvarrta a sárga csillagot, azzal járt az utcán. Valaki besúghatta, hogy csak tüntet. Irma mit szól. ha megtudja, hogy kétfelől a külső szemzuga hályogos? Hányszor mondta akkoriban; szégyellj, hogy keresztény! G. fölajánlotta neki a válást. Könnyen elintézhették volna, akár egyetlen óra leforgása alatt fölbontották az efféle házasságokat. Irma válaszul fölvarrta a sárga csillagot. Nem — határozta el G. Most még nem szabad megtudnia, mi történt a szemével. Nem írja meg neki. Majd később, odahaza, amikor egy kissé talán már felejteni is tudnak. A kórterem besölétedett. Az álomba készülők sóhajától meglebbent a csend. Aludt a fekete állú. G. fölkelt, erősnek érezte magát, A fekete áll fölé hajolt, kezét a nyakára fonta. Feszülő ujjakkal, minden izomzatúval átmarkolta az alvó nyakát. A kifulladásig szorította. A fekete állú szabályosan tovább szuszogott, mint minden alvó. G. kimerültén megpihent, aztán újra kezdte a fojto- gatást. Hüvelykjét a hegyes gégére nyomta. Semmi hatás. G.-t elöntötte a veríték. Lihegve hátrált az idegen ágytól. Úristen! Miféle nyak ez? Mintha szobrot fojtogatott volna. G. szeme ebben a pillanatban becsukódott. Mire fölnyitotta, megint nappal volt. Az ágy melletti szekrényke tetején gőzölgő csésze és keksz. Ágyszomszédja fölült. Ügy mosolygott rá, mint aki most látja őt először. — Beszél németül ? — kérdezte. G. megzavarodott. A káp- rázat játszik vele? Az az áll ott csupasz, semmi tapasz rajta. Német és mégsem ugyanaz. Az ápolónő lépett az ágyhoz. Mindkettőjüket megitatta. G. kérdéseket tett föl a nővérnek, hogy miért van ő itt tulajdonképpen. Az annak rendje-módja szerint megnyugtatta: nem komoly a baj, csupán súlyosan leromlott a szervezete, hát fölerősiítik. G. fagymajásos, püffedt kezére meredt. Ám alighogy fölemelte, azonnal visszahullt a takaróra. Nem bírta tartani a saját kezét. Feje a párnára hanyatlott. Lehet, hogy csakugyan szobrot fojtogatott? Közösségi ház, olvasókör, művelődési egyesület Részlet egy egyesületi alapszabályból: Az egyesület célja a város köz- művelődési életének gazdagítása. önfenntartói módon lehetőséget teremteni a helyi szellemi élet még szélesebb körű kibontakozásának úgy, hogy rendszeres kapcsolatot tartva a településpolitika képviseletével hozzájárul annak fejlesztéséhez. Tagjai részére érdek- képviseletet teremt a közélet alkotó módon történő alakításához. Segíti a település jövőjének biztonságát, az állampolgári közérzet és öntudat fejlesztését.” A művelődő közösségek alkalmasak-e valójában arra , hogy egy lakóhelyen közreínűködjenek a település gondjainak megoldásában, terveinek, reményeinek kibontásában? Manapság országszerte számtalan példával találkozni /ennek bizonyítékaival. Az idézett tervek a Hatvani Közművelődési Egyesület működését szabályozó dokumentumban olvashatók, a vállalkozás legfőbb patrónusa, irányítója, szervezője a városi könyvtár. Éz az intézmény az évek során nemcsak az olvasási kultúra gyarapítását segíti, hanem egyúttal olyan szellemi műhelyt is teremtett, ahol pedagógusok, mérnökök, orvosok, a cukorgyár szakmunkásai, a MÁV helyi dolgozói érdeklődésüknek és művelődési igényeiknek megfelelően gyarapíthatják művészeti, politikai, irodalmi ismereteiket, foglalkozhatnak a nyelv embert és magatartást formáló eszközeivel. Az egyesület — természetszerűleg — a közéleti demokratizmus erősödését is szolgálja. A kisközösség igényli, hogy a városfejlesztés gondjait megismerhesse, és szükség esetén részt és felelősséget vállalhasson azok megoldásában. A helyi állami és társadalmi vezetés partnerra talált ebben a munkában, számít ezekre a javaslatokra, elősegítve ezáltal a lakossági érdekvédelem fejlődését, az egészséges vitakultúra gyakorlását. Egy könyvtár munkájában ez az új jellegzetesség nem jelent eltérést alapvető feladataitól, sőt erősíti, tartalmasabbá teszi a könyvtárlátogatókkal való lehetséges kapcsolatainak formáját. Hasonlóképp gondolkodtak a Hajdú-Bihar megyei Álmosdon, vagy a Somogy megyei Tab és Vörs községekben is, ahöl a könyvtár támogatásával létrejöhettek a közösségi lét különféle formái. Itt a közös akarat alkalmas arra, hogy gondolati ösztönzést, ötletet w kezdeményezést adjon a település lakosságának, a községek ön- kormányzati szerveinek. A legújabb tanácstörvényben hangsúlyt kapott nép- képviseleti, önkormányzati jelleg, az új választási törvény, a megalakult elöljáróságok, a közigazgatás korábbi reformja következtében bármely nagyságrendű településen (lakótelepeken is!) szükség van -ezekre az ösztönzésekre, mert a jogalkotásban megnyilvánuló demokratikus tendenciák élettelen közösségi szellem esetén, vagy annak mesterséges elfojtása következtében halva született javaslatok maradnak. A 12,1980—1985. számú országgyűlési határozat többek között felszólította az illetékes társadalmi szervezeteket, hogy tegyék közügy- gyé a terület- és település- fejlesztést, vegyenek részt a konkrét helyi célok meghatározásában, a döntések előkészítésében. végrehajtásában, ellenőrzésében. Különösképp a kistelepüléseken a ma elmulasztott intézkedések holnap mér esetleg későn születnek meg. Ahol a lakossági közös gondolkodás helyett a hivatali presztízs még a szunnyadó, lassan formálódó közösségi vágyakat is szétzúzza, ott a lakóhely jövője súlyos veszélybe kerülhet. Az olvasókörök, az egyesületek jelentős múltra tekinthetnek vissza. A kulturális autonómia eredményeként bontakoztak ki a múlt század második felétől erősödő szociális mozgalmak, miközben otthont adtak a szűkebb kultúraértelmezésen túlmutató érdekeknek és érdeklődésnek is. Hagyományaikat, gazdag tapasztalataikat természetesen a jelen történelmi, politikai, gazdasági körülményeihez érdemes igazítani. Legfőbb feladatuk az lehet, hogy vállalják *a település fejlődésének meggyorsítását, a magá- rahagyatottság érzésének megszüntetését, a közhangulat. a lakóhelyi közérzet, a helyi tettrekészség javítását. Mindez nem attól függ, hogy ezen társulások neve olvasókör, egyesület, faluház. közösségi ház vagy könyvesház, hanem attól, hogy programjukat menynyire tudják világosan megfogalmazni, és munkájukkal mennyiben sikerül bizonyítani a közösségi lét, a közösségi művelődés érvényesítésének társadalmi szükségességét. Maróti István Verasztané Ádász Katalin: Nézelődő Verasztó Antalné Adász Katalin szobrait láthatják e hasábokon az olvasók. A fotográfiák már közlésre vártak, amikor megszólalt egy telefon, és elmondta a képtelen hírt: a szobrok alkotója nincs többé. Hirtelenül, tragikusan távozott, a véső, a faragókés soha többé nem simul kezébe, szobrokat rejtő fahasábokból soha többé nem köszöntenek rá újabb arcok, öregséget cipelő görnyedt hátak, fiatalságnak örvendő, magasba lendülő karok. Kiállításra készült, hogy bemutassa újabb szobrait, melyekben a mindennapok emberének lelkét kereste és találta meg; most már, így utólag, a lesújtó szomorúság után kimondhatjuk: ritka tehetség volt, aki csak az utóbbi fél évtizedben talált rá gondolatainak, érzelmeinek ilyen kifejezésére. Verasztóné Ádász Katalin alig egy hete pihen az orosházi temetőben. Szobrai — az itt láthatók is — így lettek búcsúzások. Búcsúzás a világtól, melyet híven szeretett és értett. Búcsúzás az övéitől, a barátoktól, akik szerették és értették őt. (s. e.) __________________________________________________ V erasztané Ádász Katalin: Egyedül
