Békés Megyei Népújság, 1986. április (41. évfolyam, 76-101. szám)
1986-04-26 / 98. szám
1986. április 26., szombat KÖRÖSTÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Jubiláns memoár A leghűségesebb és legemberségesebb városra, Sopron lakóira elképesztően embertelen szenvedések árán virradt fel — kerek 41 esztendeje — a béke napja. Áprilisra merő üszők és rom lett diákkorom ékszerszép városkája. Üszők és rom lakozott az emberi lelkekben is, ám többen — sok száz soproni diák ' reménykedett abban, hogy fölvirrad végre-valahára a béke napja. S azt is bizonyosan tudtuk páran, hogy reánk szerep vár akkor, nem is akármilyen. Néhányunknak — bánya-, kohó- és erdőmérnököknek, prepáknak, líceumi gimnazistáknak, evangélikus teológusoknak — egy Csaba József nevű líceumi tanár volt a szellemi vezére. Csaba Jóska 35 év körüli, szép szál fiatalember volt akkoriban, tüzes szavú, és a népi írók mozgalmát szívvel- lélekkel támogató, példás életű tanárember. Magam 1941 őszén ismerkedtem meg vele, amikor Sopronba kerültem első éves egyetemi hallgatónak, s amikor néhá- nyad-magammal — többek között Győrffy Sándor ma- turandusszal és Varga Domokos erdőmérnök-hallga- tóval — összeültünk a Nyugati őrszem című haladó diáklap 1941. október 31-i és decemberi számárnak összeállítására. E lapot — olykor már csak röplapot — a Soproni Fiatalok Szervezete szerkesztette, Csaba József irányításával. Magam tán addigra kezdtem tudatos antifasisztává érlelődni; főként Székely Lajos barátomnak, békéscsabai kenyeres pajtásomnak a frontra és Hitlerékre vonatkozó, logikus fejtegetései, nyomán, s Komlósi Sándor békéscsabai, debreceni bentanuló bölcsész- hallgató könyvgyűjteménye hatására. Komlósi Sacinál elolvashattam — még gimnazistaként — nem csupán Veres Péter, Darvas József, Erdei Ferenc, Féja Géza megjelent műveit, hanem a Márciusi Front lapja, a Tovább gondosan őrzött, 1938- as évfolyamát, s a Kelet Népe jó néhány példányát. Nyilván nagyon megörültem hát ennek a Soproni Fiatalok nevű csoportosulásnak ’41 őszén; hisz épp •ilyen vágású fiatalok közé vágytam szerfelett. Akkor, ’41 őszén nagy múltja volt már a Nyugati őrszemnek. Előző számait végiglapozva, nyilvánvalóvá lett számomra a „német expanzióval szemben vállalt őrszem-jelleg”, s a falukutatás fókuszba-állítása; „Az ifjúsági sajtó kaput nyit a világtalan magyar falu számára .. . mely a történelem mostohája volt” — írta Csaba József az egyik régebbi számban. Igen-igen, az én szájamíze szerint! Ezért aztán hasztalan ugrattak egyes fölsőbb évfolyamosok: „Ne menj oda, ez a Csaba egy fantaszta!” Híven kitartottam Csaba József tiszta zászlaja alatt; hiszen emlékkönyvünkbe a minket meglátogató írópéldaképek ilyenféle sorokat írtak: „Nemcsak képzett gazdák hiányoznak a magyar parasztságból, hanem a művelt faluvezetők is!” (Veres Péter). Móricz Zsigmond ezt üzente a Soproni Márciusi Fiataloknak: „Jobb a puszta földön építkezni, mintha előbb le kell rombolni, s eltakarítani az átmeneti építményeket... Magyarország újjáépítésénél minden energiát felemésztene a fennálló, de a mában hasznavehetetlen dolgok eltakarítása. Azt tanácsolom, ha házat építesz, a város utcáján, a pincék fenekén kezdd az építést. A bontási anyagok még építőanyagnak sem jók.” (A Soproni Fiatalok emlékkönyvéből.) Máig vallom hát: Csaba József nem volt fantaszta; s a soproni fiatalság más vezetői sem. Hiszen nélkülük nem mutatta volna meg a soproni diáksák aktivitását, egységét, erejét — mely jó néhány Volksbund-ellenes tüntetésben is megnyilvánult, nem csupán a diáklap hasábjain. Az 1942. március 15-i nagy németellenes megmozduláson például több száz diák tüntetett a színház előtti Petőfi téren, s követelte, hogy az ünnepséget megzavaró volksbundisták szolgáljanak elégtétellel. Persze, ennél sokkal sü- tősebb akcióink is voltak. Az 1944-es német megszállást követő nagygyűlésen, a bánya-, kohó- és erdőmérnöki kar alagsorában például fegyveres ellenállásra szervezkedtünk, s tán nem is annyira a kari dékán, a derék Tárczy-Hornoch . Antal csillapító szavai mentettek meg bennünket a demonstratív, önáldozó pusztulástól, sokkal inkább az, hogy a számunkra ócska Manlichereket kiosztani kész vezérkari — németellenes — magyar tisztet „időben” lekapcsolták ... Erről részletesen írtam már. (Vallomások egy városról. Bp., Akadémiai K., 1978.) Arról azonban nem, hogy Borszéken és Gyer- gyótölgyesen, a főiskolás munkatáborokban hogyan lázadtak föl a diákok, több százan. Elsősorban a Győrffy-kollégisták: Győrffy Sándor, Pál Jóska, és mások agitációja nyomán, 1944 nyarán. A diáklázadás eszmei előkészítésébe magam is belekeveredtem. Édesapám „protekciója” révén (akit ott, az „erődépítésnél” ácsmesterként alkalmaztak) afféle irnoki teendőket láttunk el az ott dolgozó faragó ácsok között. Tessék-lássék elfoglaltság volt ez, persze, de a kényszerű behívástól azért mentesített bennünket, Székely Lajos barátomat, Laci öcsémet, s jómagámat. A főiskolások számára a borszéki iskola termében vasárnaponként megrendezett, protestáns tábori istentisztelet adta nékünk azt a „bolond” ötletet, hogy ezeket az alkalmakat há- borúellenes,. antifasiszta agitációra is föl lehetne használni... Én végzős ev. telógiai hallgató voltam akkor. Jelentkeztem a hivatalos tábori lelkésznél — egy olajbarna bőrű, fekete bajuszos, negyvenes férfiúnál, hogy ellátom én a borszéki részleg fiataljait vasárnaponként „epistolai szentleckével”. Nagyon megörült ajánlatomnak, mert így nem kellett Gyergyótölgyes és Borszék között pendliznie ünnepnaponként. Nem is sejtette, hogy olyan prédikációkat állítga- tunk majd össze — viribus unitis —, hogy attól kétfelé áll a füle a hallgatóságnak ... Székely Lajos, az öcsém, s egy Vadkerti nevű, kommunista képzőművészhallgató buzgón biztatott a vállalkozásra; Györffy Sa- nyiék sem bánták, hogy ily módon a segítségükre vagyok (az ő feladatuk amúgy- is a munkatábor szétrobban- tása volt), így aztán — a „Te benned bíztunk” elének- lése után — egy vasárnap délelőttön belevágtam ... A Biblia mellett Ady is velem volt Borszéken, az Athenaeum-kiadású. A borszéki iskolateremben — néhány száz főiskolás füle- hallatára — előbb szordinó- san kezdtem, az „Istenkere- ső-lármá”-val. Aztán rákanyarodtam a „Két kuruc beszélget” címűre: .......Lehet, h ogy az Isten nem engedi vesztünk, De már ne rohanjunk és ne lelkendezzünk!" S mivel a magyarázandó textust Hóseás próféta könyvéből olvastam föl („annak okáért olyanok lesztek, mint a reggeli köd, amelyet a szél elhajt”), mindjárt a „Hóseás átka” című Ady-verset is hozzá- toldottam: „Hiába jönnek vérebekkel, gyáva a zsoldos, s azé, ki fizeti. / Veszett zsiványoknak éj a sátruk, / De tiszta bátraké a reggel!" A légy zümmögését is hallani lehetett az osztályteremben. Különösen, amikor Juhász Gyulát is belekevertem beszédembe: „Megyek meghalni, párom, jer velem, / A német Isten nem lesz Istenem!...” A következő vasárnapon én is elbúcsúztam végleg a katedrától, mert alighogy belekezdtem a magyarázandó textusba, Ézsiás szavainak („akik lakoznak a halál árnyékának földében: fény ragyog fel fölöttünk”) idézésébe, azonnal ott termett a hátsó sorokban rejtőzködő „principálisom”, az általam nem látott tábori pap, s mosolyt erőltetve arcára, farkastekintettel sziszegte: „Takarodj!”. Én csak a leghátsó sorig takarodtam, onnan hallgattam, hogy őrizkedjünk a hamis prófétáktól, s hogy ő hajdan kazánkovács volt, munkás, s egy munkásnak ki kell tartania a végső lehelletig, mert esetleg az ő csákánycsapásán múlhat a végső győzelem ... Amikor meglátott az istentisztelet végén, odaszúrt még halkan: „Tűnj el, mert tábori csendőrökkel vitetlek el.” Én, persze — noha se gyávább, se bátrabb nem vagyok másoknál — nem ijedtem meg már ettől. Tudtam, nem ura már a helyzetnek. S csakugyan, pár nap múltán a maroshévízi állomásra áradt-zúdult a fölbolydított, föllázított diáklégió... Désig a vonatlépcsőn szorongtam, egy fantasztikus, ágyúdörgésekkel fűszerezett zakatolás után — azután már a kupéba is beülhettem. Kolozsvárott szálltam le, bombakrátereket kerülgetve botladoztam a Méhes utcáig. Székely Lajosék védelme alá... Aztán még sok minden történt, főként Sopronban, ahol — negyedéves egyetemistaként — lidérces álmokban vissza-visszatérő évet éltem át — mesteremmel, s példaképemmel: Csaba Józseffel együtt. Ö épp nyolcvan esztendős — ez év áprilisában. Mi, egykori Soproni Márciusi Fiatalok tele vagyunk mindenféle plecsnivel: Györffy Sanyi hírneves történész, a Nemzeti Ellenállás Diák- mozgalmának, s a legendás Nékosznak egyik vezetője lett — Jánosy Pista és Varga Domokos József Attila- díjat kapott, Kónya Lajos Kossuth-díjat, Iliás Ferkó az MDP országos, falusi szekciója vezető titkára lett 1945-ben, Káldy Zoli ev. püspök és a Lutheránus Világszövetség elnöke... De mi van Csaba Jóskával, mindannyiunk tanítómesterével, Pesten, a Damjanich utcában?! Megköszönte-e néki valaki — hogy élt és lobogva vezetett minket?! Dér Endre Polner Zoltán: Algyő, 1968 Fölfelé iramló füstben állok: ömlik az olaj, süvít a gáz. Karácsony este van. Virraszt velem az útszéli bádogkrisztus, a rögök mélyére szakadt dobogás. Harmatos, hűvös hajnalokon csaléd-faluk jártak erre. Itt vonult fel a szolga-Alföld: szétázott lábnyomuk még látszik. Dong, dördül a gáz-jegenyéje, hullnak lombjából salak-szelek. Parázslik a sár. A megkínzott föld követeli szegényeinek kitaszított igazát. A föld: a tövis szegénységgel koronázott bánat, a hetedíziglen rettenet. Hiába fent a csillagok kék tündöklése, ha ami él, van, embertelen. De halottaim nem halottak! A puszták alól is magasra emelik a kigöngyölt zászlót: a csattogó, hatalmas lángot. Arcuk gyökéren, sáron, füstön átsüt. Szavuk történelem, így élünk együtt. Őket nem tehet megváltani. Értük tégy hasznossá engem sorsukat szülő értelem. Verasztóné Ádász Katalin: Fiatal pár Rostás-Farka* György: Anyám hagyatéka Ólomízü évekkel született hagyatékod reszkető éjszakák borospoharába botorkáló nappalok: temetőhangú világ. Éhes gyomromra nem ügyelve a jólakottság érzését keltetted agyamban, mikor tízéves koromban elhoztad nekem Petőfi összes verseit. Nem lehettem méltatlan világomban összeomló, mert nekem nem volt szabad örülnöm, mert a megváltásunkért még nem esett áldozat, mert bénán vonultam át az üdvözítő holnapba, vállalva magamat. Mezítlábas sóhajok kiszáradt szemembe tüzet hordoznak, s tömjénillattal csillagot szórnak megdermedt utamra: pupillám szűk világot enged szemedbe. Verasztóné Ádász Katalin: Teregető
