Békés Megyei Népújság, 1986. április (41. évfolyam, 76-101. szám)

1986-04-24 / 96. szám

1986. április 24., csütörtök Bizakodhatunk? Egy KISZ-bizottság időszakos lapjában olvastam a minap az ifjúsági szervezet gondjait és megújulási törekvéseit tük­röző hozzászólást: „A tizenéves fiatalok életmódjukban a nyugati életforma legértéktelenebb formáit próbálják utá­nozni. Szabad idejüket legfeljebb az ismert beategyüttesek hallgatása tölti ki. Mindennapi munkánkban ezt a válság- jelenséget látjuk. A megoldás útját nem találjuk, ezért kér­jük a szövetség hatékony segítségét.” Az ifjú propagandista gondolatai jutottak eszembe a Bé­kési Galériában, ahol április 18-án délután a helybeli Sze­gedi Kis István Gimnázium tartotta hagyományos középis­kolai dalos találkozóját. A rendező szerv a leánykarával és a vegyes karával vett részt a találkozón, vendégül látva a szegedi JATE Ságvári Gyakorló Gimnázium vegyes ka­rát, valamint a békési mezőgazdasági szakközépiskola kó­rusát. Mintegy háromszáz, ünneplőbe öltözött fiatal hallgat­ta figyelemmel Varga Sándor, a Hazafias Népfront városi titkárának bevezetőjét, aki az éneklés, az értékes zene em­berformáló szerepéről beszélt. A rendezvény rangját emel­te, hogy a város politikai és tanácsi vezetői mellett a kö­zönség soraiban helyet foglalt Gulyás György karnagy, a Békés-tarhosi Zenei Napok művészeti vezetője is. Aztán a közös nyitószámmal kezdődött meg a műsor. Énekkarok követtek egymást, csengő hangú lányok, félig kamasz, félig felnőtt fiúk daloltak fegyelmezetten, megil- letődve vagy éppen jókedvű felszabadultsággal. A zeneiro­dalom szebbnél szebb kórusműveiből adtak válogatást, éne­keltek madrigálokat, Bartók-művet, kortárs szerzők alkotá­sait és népdalcsokrokat. Hallgatásuk közben a zeneszerető és -értő közönség elfelejtette, hogy szakmai kritikával hall­gassa műsorukat, hisz az önfeledten éneklő diákok láttán egyre inkább hatalmába kerítette a résztvevőket a talál­kozó hangulata. Élveztük a békési vegyes kar szopránszóla­mának ízesen megszólaló, tiszta hangjait, a leánykar ki­csiny, ám kulturált hangzását, a szegediek oldottságát, akik citerazenekaruk kíséretével még a közönséget is megéne­keltették. Együtt daloltunk volna a mezőgazdasági szakis­kola fiaival is, akiknek az ügyes pedagógiai ötlet nyomán a békéscsabaiak rézfúvós kvartettje adott hangszeres támaszt. És aztán igazi csemegeként, mindannyiunk okulására a ze­neművészeti szakközépiskola leánykara következett. Közel­gő, walesi versenyműsorukból adtak ízelítőt pedáns igé­nyességgel, érzékeny zeneiséggel. Az összesített zárószám­ban Kodály kórusművét visszhangozták a galéria falai. Szívet melengető érzés volt látni a kórusok soraiba be­álló karnagyokat, akik lelkesen, örökfiatalon énekeltek együtt tanítványaikkal. Ez a három vérbeli pedagógus, Szé- csi József, Rázga József és a találkozó szervezője, három kórus irányítója, Sebestyénné Farkas Ilona, minden elis­merést megérdemel. Hivatás-, zene- és gyermekszeretetük éppen a legérzékenyebb korban levő, középiskolás korosz­tály számára jelent fogódzkodót. Tartalmat ad egy olyan időszaknak, amikor Kodály szellemével ellentétben (sajnos) egyre inkább háttérbe szorul a középiskolai énekoktatás. Tartalmat, hogy ezek a diákok, a majdani felnőttek bátran merjék és tudják énekelni ünnepeinken a Himnuszt, hogy a Modern Talking mellett azt is értsék, ki volt Monteverdi, és baráti körben újra méltó helyet kapjon a feledésbe me­rülő magyar népdal is. A békési dalostalálkozó résztvevőinek arcát látva, hang­jukat hallva (talán) nincs okunk aggodalomra. F. P. Zs. fl magyar építészet századaiból O Szecesszió, eklektika A klasszicizmust a szabad­ságharc után a múlt építé­szetében — a román korban, gótikában, reneszánszban — példát kereső romantika kö­vette, együtt a történettudo­mányok kibontakozásával, a múlt értékeinek felismerésé­vel. Az 1867-es kiegyezést vi­szont a stílusok egyeztetése: az eklektika. Bár művészi el­ismerésük napjainkig igen vitatott, gyakran nevetség tárgya, ki vonná kétségbe, hogy a Pesti Vigadó (1859— 64), a Tudományos Akadé­mia (1862—65), az Operaház (1873—1882), a Parlament (1884—1903), a Halászbástya (1901—1903), a budavári Nemzeti Galéria (1896—1903), a Szépművészeti Múzeum (1900—1905), az egykori tőzs­depalota (1902—1905), a vá­rosligeti Vajdahunyadvára (1896—1902) nem tartozik szervesen városképünkhöz, s hogy joggal részesülnek mű­emléki védelemben? A vé­delem kiterjesztése folyama­tos, s elérte már a század eleji szecessziót. Ha az ek­lektika az Ady-megfogalmaz- ta „Valahol utat vesztettünk” alapérzés kárpótlására szü­letett, megtalálni szándékoz­ván ezt az utat minden épí­tészeti előzményben együt­tesen vagy külön-külön — a szecesszió (kivonulás, elkü­lönülés) határozott szándék­kal fordít hátat a történelmi stílusoknak, közös nevükön: a historizmusnak. A historizmus kőtömegei (gondoljunk a Szabadság térre) ráültek az emberre, is­métlődései terhessé váltak. A rohamos technicizálódás, a tőzsdék, nagybankok korában az ember ismét a természet, a fény felé fordult (nem csu­pán az építészetben), igényel­te a szabadabb mozgást, ott­honában a napot, levegőjá­rást, azt az emberibb lépté­ket, amit elveszített. Fel­használva az építéstudomány lehetőségeit (üveg, vas, be­ton), hazánkban az angolok és még inkább a finnek pél­dáján a népművészet forma­világából is merített, főleg a növényi ornamentikát illető­en. Számunkra most elgon­dolkodtató, hogy míg a püs­pöki székhelyek (Eger, Szé­kesfehérvár, Veszprém) vá­rosképét oly jellemzően ala­kította a feudális barokk, gyors ütemben polgárosodó alföldi mezővárosaink máról- holnapra a szecessziót tették magukévá. Szecesszió? Az Iparművészeti Múzeumot (Lechner—Pártos), a Posta­takarékpénztárt (Lechner), a Vas utcai iskolát (Lajta Bé­la), a Gresham-palotát (Quittner Zsigmond), a Gor­kij fasori református templo­mot (Árkay Aladár), Nagy­váradot, Marosvásárhelyt, Szabadkát, Szegedet, Kecske­métet iskolapéldának tekint­jük, de észrevétlen megyünk el a kispesti Petőfi tér kör­nyékén (Kós Károly tervei), a Városliget, Pasarét, Rózsa­domb, Gellérthegy remekbe formált lakóházai, s még in­kább a vidékiek mellett. A napokban százhúsz sze­cessziós épületet fényképez­tem le Nagykőrösön, épség­ben maradt és gondosan fel­újított kúriákat, s földbe süllyedt kicsi házak ablak­Továbbtanulási helyzetkép Március 20-szal lezárult az általános iskolák nyolcadikos tanulóinak továbbtanulásra jelentkezése- Ebben a tanév­ben a végzősök létszáma 5420, 230-cal több, mint az előző évben, s jövőre továb­bi 300 emelkedés várható. Azok a nyolcadik osztályo­sok, akik tanulmányaikat félévkor eredményesen zár­ták, két, esetleg három is­kolát, szakot, szakmát, szak­csoportot is választhattak, s jelentkezési lapjukat az első­sorban megjelölt középfokú iskolákhoz továbbították. A félévkor egy vagy több tan­tárgyból elégtelen osztályza­tot kapott, de továbbtanulni szándékozó 103 tanuló lap­ját a Pedagógiai Intézet pá­lyaválasztási csoportjához küldték, mert ők csak a 8. osztály eredményes befejezé­se után vehetők fel azon szakmára, ahol még a felvé­teli keretszámok ezt lehetővé teszik. Megyénk középfokú isko­lái az 1986/87-es tanévre 5470 tanulót vesznek fel, eb­ből a szakmunkásképzők 200 középiskolai végzettségű fia­tal szakmatanulását is biz­tosítják. A gimnáziumokban 1270, a szakközépiskolákban 1300, a szakmunkásképzőkben 2600, a szakiskolákban pedig 100 fiatal tanulhat. A szakirány­ban továbbtanulni szándéko­zóknak ebben az évben is bővült a választási lehetősé­ge. A nappali tagozatos, szakcsoportos technikuskép­zésben a Kemény Gábor és a Vásárhelyi Pál Szakközép- iskola mellett a békési és az orosházi mezőgazdasági, va­lamint a Békéscsabai Alfre­do Lima Szakközépiskola is bekapcsolódik az 1986/87-es tanévtől. Az öt szakközépis­kola a mechanikai, az építé­si és a biológiai szakcsoport­ba 303 tanulót tud felvenni. A Sebes György Szakközép- iskolában külkereskedel­mi ügyintéző ágazaton indul képzés. A könnyűszerkezet­lakatos, a bőrruhakészítő és a padlóburkoló szakmákkal bővült a szakmunkásképző­ben továbbtanulni szándéko­zók szakmaválasztási lehető­sége­A gimnáziumi továbbtanu­lást 753-an választották, 70 százalékuk leány. Túljelent­kezés egyedül a Rózsa Fe­renc Gimnázium speciális angol nyelvi osztályába volt. A szakközépiskolákba 1456 tanuló szeretett volna bejut­ni, 156-tal több, mint a fel­vehető létszám. Az iskolák és a szakok eltérő kedvelt- ségűek, ezért néhol erős túl­jelentkezés, máshol alulje- lentkezés volt. A Sebes György Szakközépiskola közgazdasági ágazataira és kereskedelmi szakjára 403- an jelentkeztek, a felvehető létszám azonban csak 180. Tizenötöt meghaladó túlje­lentkezés a következő sza­kokra volt: egészségügyi Békéscsaba (31), Gyula (20), mechanikai (gépjárműtech­nikai és gépjárműüzemi), Békéscsaba (62), biológiai (állattenyésztő, állategészség­ügyi). Orosháza (29), posta- forgalmi, Sarkad (18), elekt­roműszerész, Békéscsaba(42). Az első helyen választott szakokra a túljelentkezés mi­att mintegy 400 tanuló nem nyerhet felvételt. A szakkö­zépiskolákba jelentkezettek­ből a lányok aránya: 56%. A szakmunkásképzőkben a növénytermesztő gépész, au­tószerelő, karosszérialakatos, bútorasztalos, könyvkötő, női­ruha-készítő, ruházati eladó és a cukrász szakmákra, a szakiskolák közül a gyulai egészségügyi, valamint a bé­késcsabai gép- és gyorsíró- iskolában volt számottevő túljelentkezés. E két iskola­típusba jelentkezettek 39 százaléka lány­Az első helyen jelölt isko­lába vagy szakra jelentke­zett tanulóknak várhatóan 80—83 százaléka nyer felvé­telt. A felvételi esélysorrend helyes kialakulása esetén (pl. a lépcsőzetes felvételi­elbírálás és a jelentkezés mértékének figyelembe vé­tele) a tanulók újabb 10—13 százaléka nyerhet felvételt a 2. helyen megjelölt oktatási intézménybe. Akiknek ez a lehetőség nem sikerül, azok a Békés Megyei Pedagógiai Intézet pályaválasztási cso­portjánál (Békéscsaba, Irá­nyi u. 4—6. II. 15—16. Tel.: 28-808) kaphatnak segítséget. Lengyel István Békés Megyei Pedagógiai Intézet Kós Károly: óbudai reformá­tus parókia (1908—1909) kereteinek formálásaiban is felismerhető szecessziós je­gyeket. A szecessziós középü­letek Debrecenben (megyei tanács, püspöki palota, rend­őrség), Kiskunfélegyházán, Halason és Kecskeméten a Men de Valér tervezte új kol­légium, Szegeden a Magyar Ede tervezte Reök-palota — valóban kiválnak a klasszi- cizáló és eklektikus környe­zetből, de nem a teljes vá­roskép meghatározói. Ha ki­lépünk varázsukból, inkább a szerény és harmonikus ek­lektikus lakóházak utcáinak vonzásába kerülünk. Kecskemét, Debrecen, Sze­ged, s általában mezőváro­saink polgárai élvezték a fellendülő mezőgazdaság ja­vait. A század végén már álltak a városközpontba tö­mörülő tehetős gazdaházak az eklektika jegyében, mikor az első világháborút közvet­lenül megelőző évek kon­junktúrájában felépül a deb­receni megyeháza (1912), az Arany Bika Szálló (1913—15), a kecskeméti református gimnázium (1911—1918), vagy a híres, de kevésbé példás Cifra-palota (1902), betöltvén a főterek foghíjas telkeit. A nagykőrösi Jakabházy, Jal- soviczky, Pesti család kúriái mellett gomba módra nőnek a szecesszió értékeiben bő­velkedő lakóépületek, és ala­kulnak át zsupfedeles pa­rasztházak a korszerű stílust követve. Ne feledjük, Barce­lonával és Párizzsal egy idő­ben! A kapukat akkorára mérik, hogy a szénásszekér beférjen rajtuk (s ezek a kapuk jó­részt ma is állnak, hetven év viszontagságai után), és Sza­bó Ferenc lakatosmester el­készíti portájára az ország legszebb szecessziós ková­csoltvas kapuját, az Encsi utca és Kecskeméti út sar­kán. A házakra nagy, vilá­gos ablakok kerülnek, Zsol- nay csempéből virágok, fo­lyondárok, odabent tágas szo­bák, komfort. Az építészet- történet egyik páratlan és rendkívül érdekes fejezete ez, amikor az alapjában kon­zervatív parasztság felnőve magáévá teszi kora építésze­tét, 1910—16 között. A szecesszió az eklektika fölé emelkedik, s nem te­remt két egyforma épületet, két azonos ornamentikát. Al­földi mezővárosaink, közsé­geink szívesen vállalták a szecessziót, mert egyezett a világosságra, tágas térformá­lásra hajló igényeikkel, s örömmel fogadták a népmű­vészettel rokon organikus dí­szítés természetközelséget sugalló szépségeit. A nap­jainkig idegenkedve szem­lélt szecesszió valójában igen rövid idő alatt —■ külföldi párhuzamait sokszor meg­előzve — otthont talált ha­zánkban, s többségében nem reprezentatív épületekben. (Folytatjuk) Koczogh Ákos HANGSZÓRÓ Varázskörben Szégyen, nem szégyen, mindig is nagyon szerettem a meséket, s az ifjúsági irodalmat. Örömmel nyugtáztam, mikor gyermekeim elértek abba a korba, hogy ilyen tör­téneteket olvashattam nekik. Jól jött alibinek, hogy csak miattuk, nekik ütöm fel a mutatós (kevésbé mutatós) me­sekönyvek lapjait... Már csak ezért is mentem el nagy ér­deklődéssel nemrég egy Hazafias Népfront által szerve­zett vitára, melyen mai gyermek- és ifjúsági irodalmunk helyzetéről volt szó. Ott hallottam — nem először —, hogy egyre kevesebben vannak, akik ezt az irodalmat gyara­pítják, mi több, kisebb rangjuk van azoknak az íróknak, akik a legifjabbakhoz, a gyermekekhez szólnak. Azért van­nak mégis néhányan, akik mit sem törődve mindezzel, e kis irodalomkedvelőkhöz szólnak. Egyik reprezentáns kép­viselőjük Janikovszky Éva, akiről vasárnap délelőtt hall­hattunk műsort a rádió Kossuth adóján. Az életéről me­sélt, családjáról, gyermekéről; s nem utolsósorban mun­kásságáról, alkotásairól, amelyeket mi, akik aznap meg­hallgattuk, máig is szívesen előveszünk, olvasgatunk. Az érzést nem felejtette el soha: gyermeknek lenni. „Ezért rólatok igyekszek írni, nem a saját emlékeimről.” Persze, nem hozzánk, a rádió hallgatóihoz szólt ilyen köz­vetlen hangon, hanem azokhoz a gyerekekhez, akik részt vettek ezen az 1985-ös felvételen, akik kedves, olykor gyermekien naiv kérdéseikkel fordulhattak az írónőhöz. Mert hogy is készülhetne műsor Janikovszky Éváról, ha nem a gyerekek között? A szerkesztő-műsorvezetőnek — Asperján Györgynek — alig kellett szólni, hiszen a gyer­meki kíváncsiságnál nincs őszintébb, nincs szerteága­zóbb. S hogy teljes legyen az élmény, néhány részletet is meghallgathattunk az írónő legsikeresebb alkotásaiból. Teli szájjal Az imént a Gyermekrádió műsorát méltattuk, ám az „idősebb” korosztály sem kapcsolta be hiába a készüléket ezen a délelőttön. Az Ifjúsági Rádió kabaréműsorral ked­veskedett, Avanesian Alex rendezésében. A budapesti Ma­dách Gimnázium díszterméből sugárzott Teli szájjal című műsort hallgatva, olyan érzésem támadt, mintha a szer- kestőségünkbe — sajnos némi rendszertelenséggel — beér­kezett diáklapok egyikének lapjait ütötték volna fel, s most azokból olvasnának fel részleteket. Azt a fiatalos, üde humort véltem felfedezni a hallottakban, melyet fel­nőttek csak ritkán tudnak produkálni. Hogy örömünk még teljesebb legyen, a közreműködő színészek mellett szót kaptak nemcsak a Madách és a József Attila Gimnázium diákjai, de még egy pedagógusnő is. Nem vallottak szé­gyent az általuk írt és előadott műsorszámokkal a „pro­fik” között. S ha már gimnáziumból közvetítették a műsort, ha már a hallgatóság soraiban diákok ültek ... természetes, hogy a szellemesebbnél szellemesebb- paródiák, monológok, aranyköpések (mert egykoron így hívtuk a diáktársaink által elmondott, leírt bakikat) a diákéletből merítették öt­leteiket. Vita a trágárságról Eddig két korosztály műsorkínálatát vettük számba, s rólunk, felnőttekről nem esett szó. Pedig az április 21-én, este 23 óra után kezdődött műsor, a „Mit bír el a nyomda- festék?” már felnőtteknek szólt a javából. A műsor szer­kesztője, Bölcs István így fogalmazott bevezetőjében: ha volna ilyen kategória a magyar rádióban, akkor azt Ír­nánk e műsor címe alá: csak 18 éven felülieknek. Mivel azonban ilyen kategóriát itt nem ismerünk, azt bocsátom összeállításunk elé, amit egyes óvatos külföldi mozisok ír­nak ki bizonyos filmekhez: „Lehet, hogy ez a műsor sérti az ön ízlését, érzékenységét, jól gondolja meg, hogy való­ban meg óhajtja-e hallgatni.” A műsor alapanyagát képező nyílt vita, melyet a Ha­zafias Népfront Művelődéspolitikai Bizottsága minden hó­nap utolsó szerdáján rendez, a „Párbeszéd a kultúráról” alcímet viseli. E műsor inkább a nyelvi kulturálatlansá- got pellengérezte ki, roppant érdekfeszítően. Vitát hall­hattunk, igazi, vérpezsdítő vitát, érvekkel és ellenérvekkel, a/ irodalmi művekben, a sajtóban és egyéb tömegkom­munikációs eszközökben, s nem utolsósorban a hétköz­napi nyelvben elterjedőben lévő alpáriságról. Igen, olykor nevén nevezték a gyereket, olykor meg­hökkentünk mi hallgatók, mikor elhangzott az, amitől „elpirul a papíros.” De ízlésünkben korántsem sértett a műsor, hiszen épp most, a nyelv hetének idején időszerű végre fellépni e jelenség ellen. Akár így, akár más for­mában. Nemcsak nekünk, felnőtteknek, de minden kor­osztálynak! N. A. Határidő: július 15. Számftágépes pályázat diákoknak A Szervezési és Vezetési Tudományos Társaság me­gyei szervezetének ifjúsági bizottsága, a KISZ megyei bizottsága és a megyei út­törőelnökség Számítógépes programok az oktatásban címmel országos jeligés pá­lyázatot hirdetett általános és középiskolás fiataloknak. A pályázat célja olyan já­tékos módszerek kidolgozá­sa, amelyek az iskolai szá­mítógépeken (Commodore 16 és 64, HT—1080 Z 32 és 64, valamint ZX Spectrum típusokra) alkalmazva le­hetővé teszik bizonyos tan­anyagok egyszerű, gyors el­sajátítását. Az oktató prog­ramok mélyebb számítás­technikai ismeret nélkül is használhatók, alkalmazha­tók legyenek. Pályázni csak eredeti, eddig a nyilvános­ság előtt még nem szerepelt programokkal lehet. A pályamunkákat (a ka­zettákat) július 15-ig lehet beküldeni a Békés Megyei KISZÖV címére (5600 Bé­késcsaba, Szabadság tér 16— 18., Bagyinszki Zoltán ov.-h.), és ugyanitt adnak felvilágosítást is az érdeklő­dőknek. A pályázat ered­ményhirdetésére, az értékes díjak átadására szeptember 18-án Szarvason, az Orszá­gos Számítástechnikai Aka­démia rendezvénysorozatán kerül sor.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents