Békés Megyei Népújság, 1986. április (41. évfolyam, 76-101. szám)
1986-04-23 / 95. szám
1986. április 23., szerda ttHiiDfcfíTd Csalás vagy prifétaság: ez itt a kérdés N. Richard Nash: Az esőcsináló Lizzie és Starbuck: Felkai Eszter Barbinek Péterrel Vannak élethelyzetek, amikor az egyetlen, hogy még hiszünk valamiben, csak az segít élni. Amikor ezt a hitet szinte magunkra kényszerítjük. Ebben az ember nem különbözik, legyen bár lakóhelye északon, délen, nyugaton vagy keleten. Régen sem különbözött, még régebben sem, és talán holnap sem fog különbözni. Csak hogy mennyi kell abból a hitből (amit reménynek is nevezhetnénk) az lehet más itt és ott, amott és emitt, és meghatározza a helyzet is, amiben él, amibe került, ahonnan kifelé igyekezne, ha tehetné. Az ember mindenütt ember. És minden helyzetekben is az, reakciói kísértetiesen ugyanazok a lényeget tekintve. Közben szeret álmodozni, lehetetlen dolgokról hinni azt, hogy valóságosak, hogy igazak; szeret arra gondolni, hogy úgy él (élhetne), ahogy különös hajnalokon, esti csendekben elképzeli. Szeret felépíteni egy másfajta világot, amelyben (számára) több az igazság, a megértés és az öröm, szeretné (néha bizony bármi áron) megváltoztatni azt, ami rossz, ami megérthetetlen, hogy annál inkább ne értse, miért nem teheti meg; szeretne elkerülni minden csapást, amit kikerülhe- tetlennek érez. Szeretne a vad aszályban esőt kapni, és hisz azoknak, akik esőt ígérnek. És itt az „eső” emelkedhet akár szimbólummá is, az ember a „tisztító eső eljövetelét” ugyanúgy elhiszi a szivével, mint ahogyan tudja az értelmével, hogy ilyen „tisztító eső” talán csak a mesék világában létezik ... És ilyenkor, amikor az emberben eluralkodik a „hit-éhség”, amikor az alig hihető, de mégis felderengő reményért mindenét (ami számára fontos) odaadná, csakhogy a szivárványos remény bűvöletében élhessen, és várhassa sorsa jobbra fordulását, nos, ilyenkor van hitelük a garabonciásoknak, a reményt hozóknak, a prófétáknak és a csalóknak szintúgy. Mondják, hogy N. Richard Nash amerikai drámaíró Az esőcsináló című színműve pontosan ilyen élethelyzetet hoz elénk, és hogy ez az élethelyzet tipikusan amerikai. Hát ameny- nyiben az esőcsinálót Star- bucknek nevezik, a farmercsaládot pedig Curryéknek, úgy igaz. De ez a Starbuck és Curryék, meg File, a helyettes sheriff, de a főnöke is; elsősorban emberek. Ugyanúgy kiszolgáltatottjai egyszeri életüknek, az éppen pusztító, éjszaka is 36 fokos hőséget hömpölygető aszálynak, mint bármely más társuk a világon, ahol történetesen éppen aszály pusztít, vagy mínusz negyven fokos hideg, vagy kolera annakidején, vagy az atompusztulás szörnyű lehetősége. Csoda-e, hogy keressük azt az egyetlen, lehetséges fogódzót, mely a reményhez vezet? Hogy elkezdünk hinni az értelemmel könnyedén megcáfolható dolgokban? Hogy megérkezik ez a Starbuck arra a farmra, és ki így, ki úgy, de elhiszi a hazugságait? A proféta-vol- tát? A természetfeletti erejét? Csoda-e, hogy magyar író is leírta már a garabonciást, ahogy elillog-villog az országúton, és nyomában dörög az ég, hull az eső?! Csoda-e, hogy Starbuck Cur- ryéknél a helyzet ura lesz, hogy „átveszi a hatalmat?” Csoda-e, hogy megszeretik, és még Noah, a legracionálisabb fivér is megkötözi parancsára az öszvért? Starbuck valójában olyan, amilyennek a reményt kereső kisember elképzeli. Csodát hoz, reményt oszt, a csúnya lánnyal elhiteti, hogy szép, a legkisebb fiúval, Jimmel, hogy nem is olyan bugyuta, és csak az érzéseire hallgasson; egyáltalán: elhiteti az emberekkel azt, amit elhinni szeretnének. Csalás ez vagy jótétemény? Starbuck semmi mást nem mond csak azt, amit várnak tőle? Hogy ebben az egész „starbuckságban” nincs is semmi kivetnivaló? Hogy Starbuckok nélkül iszonyatosan nehéz lenne az élet, nem lenne költészet, nem látnánk meg a szépet, nem tudnánk rácsodálkozni a jóra, a hozzánk méltóra? Starbuck tudja, hogy ez nem egészen igaz. Mert az ember attól emelheti egyre magasabbra a fejét, hogy a szívére hallgatva hisz, de tudja azt is, hogy hinnie kell. Az erejében, a céljaiban, az alkalmasságában arra, hogy napról napra, évről évre, évezredről évezredre tovább éljen. A Curry-farm vidékén dúl az aszály. Hullanak az állatok, haldoklik a vegetáció. Ebben a kritikus helyzetben jelenik meg a magyar garabonciások amerikai mása, és esőt ígér. Mi több: felvállalja 100 dollárért, hogy esőt csinál. Curryék elhiszik neki. Ki előbb, ki később. Közben azt is tudják, hogy ez a hit, ez a remény üres szó, csalás, hazugság. Mégis hisznek. Mert e roskatag hit nélkül nem tudnának tovább élni. A kör bezárul tehát: a magabiztos, az okos, az értelmes ember elismeri önmaga gyengeségeit. És ettől csak több lesz, igazabb, méltóbb arra, hogy ember. Nem is tudom, illik-e most azt írni, hogy a Jókai Színház darabválasztása telitalálat. Én úgy érzem, és szabad legyen „hinnem” (mert hinni akarom!), hogy ezt az előadás megálmodói és létrehozói ugyanúgy tudják. És úgy is játsszák, úgy hozzák elő a leírt szavakból színházzá, hogy minden mondatban, minden gesztusban, az előadás ritmusában és hangulatában ott érezni a harminc évvel ezelőtt először bemutatott darab tökéletes aktualitását. Még az olyan néző számára is, aki csak a történetet érzékeli, és nem lát (érez) túl a Curry-család és Starbuck esetén, az államokbeli nyugaton, egy irtózatos aszály idején. Mert Giricz Mátyás rendezése egyértelműen arra törekszik, hogy a (látszólag) egyszerű történet hátországát, belső, rejtett vonulatait is felmutassa, közölje velünk a színművészet sajátos eszközeivel. Kitűnően érzi, miféle ritmusban kell játszani Nash művét, mikor engedhet meg látszólagos lassulásokat (mert a megértést ez szolgálja), mikor kell lendületbe jönni, mikor kell felpörgetni az eseménysort, hogy azonosulásunk a megfelelő hőfokú lehessen. Feszesen, jól rendezett előadással lepi meg a színház e művészet kedvelőit, és (ebből adódóan) a lehetőség határáig tökéletesre kidolgozott alakításokkal. A darab szerkezete végig érzékelhető, hangsúlyai a szándék megérzése nélkül kijátszottak, világosak. Ha ugyanakkor a lehetőségek nincsenek is egyforma szín-: vonalon; érthetőbben fogalmazva: ha az alakítások értéke nem azonos, az összteljesítmény az évad kiemelkedő bemutatójává emeli Az esőcsináló április 18-i premierjét. A tét igen nagy volt: a darab hét szereplője közül senki sem lehet kisebb kvalitású. Nos, a legaprólékosabb kritika sem fedezhetne fel lényeges eltéréseket, Nash színművének bemutatására kétségkívül színvonalasan alkalmas az a hét színész, akiket Giricz kiválasztott. Ebből adódik, hogy nehéz a kiemelés: nagyjából és a lényeget tekintve mind a heten a mesterségbeli tudás számos jelével hívták életre a hét szereplőt, sorsuk világát, lelkűk tükrét, életük minőségét. Azt a hét embert, akik eljátszhatnak egy különös történetet a reményről, az önbecsülésről, a gyengeségről és az egyetlen, értelmes életről, mely nem lehet meg csodák nélkül, de hát hogyan is lehetne, amikor az „embernél semmi sem csodálatosabb”. Nash színművében Starbuck (Barbinek Péter) a központ, az erő, a reményt hozó, a csoda. Barbinek néhol lazán, kevésbé azonosulva is megtartja a belső egyensúly követelményéit. Dariday Róbert az idős Curry szerepében érzelemgazdag, mélységesen emberi, bölcs. Jeles alakítás. A két fiú, Noah Curry (Várday Zoltán) és Jim Curry (Hodu József) kitűnő. Más-más jellemet formálnak, Várday szkeptikus tónussal, Hodu egészen a bugyuta felhangokig is elmegy, de jól érzi, meddig mehet. Felkai Eszter Lizzie Curry átváltozását, önmagára ébredését gazdag és tiszta eszközökkel vezeti végig, a csendek és néma mozdulatok meglepetéseivel. Harkányi János (File) mindent tud erről a figuráról, tudja a magányát és szeretethiá- nyát, tudja félelmeit és külsőségeit, melyek mintha egészen más embert takarnának. Széplaky Endre she- riffje is azt hozza, amit Nash és Giricz elképzelt. Utoljára, de most sem utolsósorban: a nem mindennapi előadás díszletei (Gyar- mathy Agnes) sem mindennapiak, a jelmezek sem, melyeket egyszerűen nem is szabadna „jelmezeknek” mondani. Starbuck, Curry, Noah, Lizzie bőre a jelmez, amiben játszanak. Sass Ervin n magyar építészet századaiból O Rend, mérték, egyensúly Csokonai Vitéz Mihály 1805-ben hal meg, s ebben az esztendőben kezdik építeni a debreceni Nagytemplomot. 1802-ben leég a debreceni régi Kollégium, s 1804-ben megindul az új, a mai Református Kollégium építkezése. Mintha átköltözne architektúrájában a régi felvilágosodott elmék szelleme, Hatvani, Maróthy, Sár- váry professzoroké, a Csokonaiaké, s valami egészen különös, az építőművészeiben páratlan esemény történik. A Kollégiummal megszületik az első monumentális magyar klasszicista épület, valóban a klasszikus rend, mérték, egyensúly tiszta formájú, áttekinthető A Debreceni Református Kollégium (XIX. század) szerkesztés, a nyugodt tagoltság jegyében- Jóformán előzmények nélkül, s olyan közegben, melyben a művészi igénynek addig nem sok nyomát találjuk. Mondhatnánk azt is, hogy a Kollégium és a Nagytemplom éppen a kor művészeti értékeinek fel nem ismerése következtében, az igénytelenség következtében lett a magyar klasszicizmus két első, monumentális, városképet meghatározó alkotása. Ráadásul egy olyan építész képzeletéből és kitartásából, aki végül is hiába küzdött, hogy eredeti klasszikus pél- dájú kupolás tervét megvalósítsa, az egyház művészeti tájékozatlanságán, anyagi képességein, az új feladatokat vállalni nem tudó mesterek felkészületlenségén nem volt képes úrrá lenni. És erről az építészről. Péchy Mihályról egyebet sem tudunk abban a korban, amikor már építésznemzedékek (Hild, a Pollack család) történetét ismerjük, hogy mérnök, építész, tábornok: s a Kollégiumon és Nagytemplomon kívül más terve fenn sem maradt. Péchy első tervei merészek voltak építészeti hagyományainkhoz képest. De ha kupolás elképzelése valósul meg, a hangsúly a római Szt. Péter bazilikából és a londoni Szt. Pál katedrális- ból ismert megoldásra tolódik el. Mai formájában viszont a homlokzati kiterjedés, a háromszögű oromzat alatti féloszlopok harmonikus ritmusa a nagyság, egyszerűség és közvetlenség varázsával feloldja azt a hűvös és tartózkodó ünnepélyességet, amely az európai klasszicizmus jellemzője. Az antik eszményekhez forduló művészet józan mértéktartását, nyugalmát, egyszerűségét szívesen fogadta az önállóságáért küzdő rendi Magyarország, de a polgárság, vidéki nemesség és parasztság is- Főleg alföldi és tiszántúli mezővárosaink felgyorsult fejlődése. Pest fokozott szerepe, és Hild János klasszicizáló városrendezési terve Pest város számára (1805) új városképek kialakulását tette lehetővé. Az antik görög-római építészeti kultúra ismeretére alig támaszkodhattunk, építtető- ink sem ragaszkodtak ezért a részletkiképzések antikhoz hű újjászületéséhez. A reformkor szellemében inkább valami máshoz, az uralkodótól elütő nemzeti stílus kialakításához, melynek azonban a hazai népi építészetben elődjére nem találtak példát olyanformán, mint az irodalomban, zenében. Puritán egyszerűségével a nyugodt tagolású, sima felületű, nagyvonalúságával tekintélyt sugárzó ókori építészet kínálkozott követendőnek — szerény anyagi eszközeinket, az olcsóbb és meglévő építőanyagot, építőink készségét figyelembe véve. Azonban nem csupán az egyház s a rendi társadalom vezető rétegei építkeztek (Deák téri evangélikus templom, 1799— 1811; egri székesegyház, 1830 —37; esztergomi székesegyház, 1839—56; pannonhalmi könyvtár, 1824—32; az abo- nyi Vigyázó kastély, 1830; a bajnai Sándor Móricz-Met- ternich kastély — hogy csak a fontosabbakat említsük), hanem az önállósághoz jutott vármegyék, középületek, gazdasági érdekeltségek (szekszárdi megyeháza, 1828 —35; budapesti vármegyeháza, 1829—32; régi Nemzeti Színház, 1835—37; Valero textilgyár, 1839—40), s főleg a középbirtokos nemesség, nem is említve az alföldi és Tarpai lakóház (XIX. század) tiszántúli kúriák gazdag sorát. Számunkra fontos, hogy a klasszicizmust a magyar vidék is magáénak tudta, s azok az utcák, terek, melyeket ^a barokk illúzióitól mentesen a célszerű egyszerűség és harmónia jellemzett, vonzó jellemzői településeinknek. A kisnemesi kúriák és tehetősebb parasztházak között aligha tudnánk különbséget tenni, s egy-egy tarpai, gacsályi, penyigei oszlopos tornácú parasztház épp oly építészeti érték, a maga nemében tökéletes remekmű, mint Kunmadaras vagy Kunhegyes, Tiszaderzs, Tiszafüred, Abádszalók, Kenderes vagy Karcag polgárosodó gazdáinak kicsi vályog-, vagy módosabb téglaházai. Későn, s még mindig nem eléggé ismertük fel hazánk építészeti arculatában a klasszicizmus döntő szerepét. Nem véletlenül vált a múlt század elején a nemzeti öntudat, a polgárság és intézményei erősödésével éppen a klasszicizmus otthonossá nálunk, szinte ellenkezőjére formálva át az európai előzményeket. Ami a francia, német építészetben (Louvre, berlini Altes Museum) merev, zárt, sokszor riasztóan tartózkodó, az nálunk oldottabb és közvetlen. Van valami természetes tisztaság klasszicizmusunkban, s ez Pollack Mihály Nemzeti Múzeumának ünnepélyességét csakúgy nem csorbítja, mint ahogy ugyanúgy ott van az Ybl Miklós tervezte Kazinczy mauzóleumban, Széphalmon. Nem véletlen, hogy a XIX- század elejének érdeklődése az antikvitás iránt a görög humanitáseszményben, a minőség, érték, tökéletesség klasszicitá- sában találta meg célját. (Folytatjuk) Koczog Ákos
