Békés Megyei Népújság, 1986. április (41. évfolyam, 76-101. szám)
1986-04-19 / 92. szám
1986. április 19., szombat KULTURÁLIS MELLÉKLET Remélhető, hogy a nehezebb utat választja Csuta György kiállítása a Békési Galéria kistermében A hatvanas években Supka Magdolna művészettörténész a képzőművészet költőiről írt cikket a Művészet című folyóiratba, s ebben Csohány Kálmán, Kondor Béla, Tóth Menyhért, Kohán György rajzairól írt. Jó húsz évvel később, a Békési Galéria épületében rendezett akvarellkiállítás megnyitásán (1986. április 1- én) Csuta Györgyöt is a festő-költők körébe vonta. Aligha kell ennél szebb elismerés olyan művészettörténésztől, akinek 60. születésnapjára ajándékként kiállítást rendez a legjobb magyar grafikusok egy csoportja. (Supka Magdolnától még azt is meg lehet tanulni, hogyan kell szeretni a művészt, s művészetét. Meglehet, sohasem ellenőrizhető, de az értő odafigyelés inspiráló is lehet az alkotó számára.) A négy festő-költő közül hárman valamiképpen a föld festői voltak, Csohány népdaltisztaságú, balladás drá- maiságú, Kohán tragikus vadsággal azonosuló, Tóth Menyhért szeizmográférzékenységű és filozofikus. Bénító lehet az összefüggéseket és kötéseket felismerni Csuta György számára — igaz, a vonzódás konkrétan is kimutatható az „In memóriám Tóth Menyhért” című képpel —, de vélhető, hogy egyben inspiráló és elkötelező. Természetesen nem a stílus irányába, hanem emberi-művészi vonatkozásban. Csuta György képei néhány éve már az amatőr csoportos kiállítások kiemelkedő művei voltak. 1985 őszén elnyerte a Képzőművészeti Alap tagságát, s így ez a mostani kiállítás egy újfajta megméretés első alkalma. Közel negyven kép, az utóbbi 2-3 év válogatott anyaga látható Békésen. A kiállítás az első átfogó pillantásra is harmonikus és egységesnek tűnő. Figyelmes áttekintés után azonban kitapintható az anyag belső differenciálódása. A finom különbözőségek Csuta festői egyéniségét sejtetik; lassan, szinte a felszín alatt, de állandó lüktetésben mozdul, alakul művészete. Az akvarell nagyon érzékeny festői eszköz, teljes szépségét és gazdagságát nem könnyen adja ki. De aki birtokba veszi, az áttetsző — lazúros — felületekkel a legárnyaltabb hatásokat érheti el. Csuta mesteréül Lóránt Jánost fogadta el, aki a békési alkotótábor művészeti vezetője 10 „éve, s Csuta is ebben a körben dolgozott, Lóránttól tanulva, és sokáig a hatása alatt. Aztán fokozatosan, alig észrevehetően alakította — és alakítja — saját festőiségét. A szellemi — mesterhez kötődőbb — eredethez tartoznak a Facsoport, Gát, Tél, Erdély című képek. Az utóbbi tán’ a legszebb közöttük. Ezek a képek valami statikus nyugalomban mutatják be a tájat, széles gesztusé ecset- sávokkal. Az erős atmoszférikus hatás Csuta mindegyik képén érzékelhető, ez egyik legfontosabb festői szándéka, de a különböző időszakokban készült képeken különféle módon valósul meg. A képek egy másik csoportjánál fellazulnak a nagy foltok, s apró, színesebb ecsetvonások töltik be a felületet. A V. S. les, Kis vizek, Baleset című műveken nem az egynemű levegőt, hanem a levegő mozgását, áramlását — mikrokozmosz^ láttatja. Megint más a Híd és a Csodaszarvas. Fölmerül az emberben, hogy talán nem is a címként meghatározott téma a fő mondanivaló, hanem az álomszerű, ködös, párás levegőburok, melyből előtűnnek. (Persze egyik a másiktól nyeri értelmét.) Supka Magdolna erről azt mondta megnyitójában: „A csodaszarvas: előttem köd, mögöttem köd. El vagyok tájolva, bolyongok, de tehetem, mert nem vagyok egyedül, velem van a múzsa.” Az egyik, nemrégi periódus képein érdekes, csak sejlő, látomásos figurák lépnek — valy inkább úsznak — a tájba, törékeny nőalakok, mesebeli állatok. Kárpáti Tamás víziós, melankólikus- tragikus művészete jut eszünkbe, bár ő „súlyosabb” anyaggal, olajjal dolgozik. Csuta lírája sem könnyed, inkább csak visszafogottabb. Van a kiállításon néhány egészen újonnan készült kép is, az In memóriám Tóth. Menyhért, a Pléhkrisztus és a Csendélet. Ezek talán még nem jelentenek új utat, de olyan felszabadultság érződik bennük, aminek az eredménye talán egy következő, új anyagból válogatott kiállításon látható lesz. Csuta fő témája egyelőre a saját, szubjektív világon átszűrt tájélmény, s egyben ez eddigi működésének legnagyobb eredménye. A megmegjelenő figurákban már érezhető egyfajta költői szimbólumteremtés igénye, s elvétve még, de nyomokban fellelhető az embert közvetlenebbül érintő, morális kérdések felvetése. Ami ugyan elmehetne egy könnyed, álmodozó, népszerű irányba is, de a kiállítás anyagának ismeretében remélhető, hogy Csuta György a nehezebb utat választja. Ibos Éva Szatíra a középnemzedékről Valerij Popov: Mégis összejött A humoros irodalom igényes válfajait kedvelő olvasó az Olcsó Könyvtár sorozat A négylábú tyúk című kötetében találkozhatott Valerij Popov nevével. A mai szovjet, szatírákat közreadó gyűjtemény két szellemes, csattanós írását is tartalmazta. A második, az Eset a tejüzemben ugyancsak különösen kezdődött: „Két hadnagy, Petrov és Broskin járta a tejüzemet. Csönd és nyugalom v.olt. Egyszer csak lövés dörrent. Petrov karjait szétvetve, holtan rogyott a földre...” Véres gyilkosság mindjárt a harmadik mondatban? Hogy fogunk mi ezen nevetni ? Aztán Valerij Popov villámgyorsan csavarint az alig kétoldalas történeten, kiderül, hogy a sötét alak — a „kém” — a négyes Számú üzemrészben tárolt száz tonna túróba menekült, s most „ki keli enni” őt onnan, mert csomagolóanyag persze nincs, s különben sem tudja senki, hol áll a fe-^ je... S ezzel még nincs is vége a poénok sorának. Az Európa Kiadónál a közelmúltban megjelentetett kisregény, a Mégis összejött nyitánya újfent komor; „Egyik este megszólalt a telefon, pedig majdnem megette a rozsda az utóbbi időben. Dzinya hívott; — Halló, te vagy az? Szólalj már meg! Baj van, nagy baj! Ljoha vízbe fulladt.. Felhőtlen derűvel a következő lapok sem szolgálnak, elgondolkodtatóan mosolyogtató, furán fordulatos, gro- teszküi szabálytalan, mesésen képtelen epizódokkal annál inkább. „Mi hárman, Ljoha^. Dzinya meg én” a főszereplői a könyvnek. Amolyan negyven körüli férfiemberek, hajdani jónevű fickók, akiket a család, a munka, a mindennapok sok kis küszködése mind mesz- szebb sodort álmaiktól és játékaiktól. A laza történet tükörcserepeit az elbeszélő én rakosgatja össze, s mintha egyre inkább azt kellene tapasztalnia: egyikük sem fúlt ugyan vízbe, de mindhárman — s körülöttük mennyien még a javakorabeliek nemzedékéből! — esztendők óta fuldokolnak. Ha egyik a másikának „földob” egy névnapi — „férfias, ám szívből jövő” — gratuláló táviratot, már a postáskisasszony szavait ismételgetve latolgatja; „Lám csak, nyolc kopeknyj érzés van a szívből jövő szavaimban .. Kicsoda Valerij Popov, a mérnökből lett, nálunk még csak mostanában bemutatkozó, de már számos felnőtt és gyermekkönyvet publikált író? Magunk sem tudjuk egész biztosan, mivelhogy a Négylábú tyúk jegyzetei óta pár évet öregedett — azaz míg ott 1943-as, itt az utószóban már 1939-es születésűnek tünteti fö] a jó szemű és jó stílusérzékű fordító, Bratka László. De nem il- lik-e ez js a különc alaknak tartott szatíraszerzőhöz, akit régebben még szülei, szű- kebb környezete is ütődött- nek véltek? (Legalábbis ezt vallja ő maga egy levelében, mely egyébként sokszor rrvegírt kedves kutyájának dicséretét is zengi.) Annyi bizonyos, hogy ■ a középgeneráció tagja. Mint az az újabb szovjet prózairodalomban nem ritka, ő sem egyenest az irodalom mezején vágott neki, s a másutt — a műszaki értelmiségiek, munkások között — szerzett tapasztalatokat kamatoztatja kisregényében. Furcsa fénytörésű mozaikokból, nehezen meghatározható műfajú kis fejezetekből poéti- kusan épülő műve a „negyvenesek” csöndesen szigorú, megbocsátásra is hajlamos kritikája. Ljoha egy alkalommal nagy vígan állít be cimboráihoz. Száz rubelt szorongat a markában. Hol szerezte? Hát az állatkertben kapta az elefánttól! — aki valószínűleg „a hasán spórolta meg” a pénzt, és ormányával nyújtotta át. Hát ilyen regény Valerij Popov nemzedéki szatírája. Minden szava igaz. Aki nem hiszi, járjon utána, főleg, ha maga is negyven körüli. Menjen ki az állatkertbe: vajon tartogat-e az elefánt egy — ezerforintost? Tarján Tamás Katona Judit: Elér a csontkezű idő Cinkékkel kelek, hű sereggel, feketedek sötét egekkel, világosodom kelő nappal, tusakodom szárnyas szavakkal. Viaskodom erős igékkel, harcolok sárkány-fényességgel, csontkezű idő nyúl utánam s beroppantja lét-csigaházam. Alatta hordozom halálom, cipelem fénylő mészkő-házam, gond horzsol, néha bánt a fény is, de lakom ház-hazám azért is. N. Csuta György: Erdély — Kántor Zsolt: Rezzenések zuhanok csillag hull velem elvetélt kegyelem habzó kő a béke sebet hagy homlokomon az éle lomb mögött szavak történelem dübörög a Galaxis alatt a Hold az éj virága hajnalra beleolvad az ég kék havába a szirom médium — körbeölelt porzók hintik be a korzót az ágban hangyák betűk építik a tavaszt a versek is rügyet bontanak Csuta György: Mátraalmás
