Békés Megyei Népújság, 1986. április (41. évfolyam, 76-101. szám)
1986-04-02 / 77. szám
1986. április 2., szerda Könyvek, szerzők sorsa Beszélgetés Tarnócz Mártonnal, a Kiadói Főigazgatóság vezetőjével — A magyar könyvkiadás 'irányítója a Kiadói Főigazgatóság. De mi is a konkrét munkája és feladata? — A Kiadói Főigazgatóság a Művelődési Minisztérium keretén belül működik. Hozzánk tartoznak a hivatásos kiadók, vannak olyanok, melyek közvetlenül az irányításunk alá tartoznak, és vannak olyanok, melyek közvetve, csupán ágazati szempontból. — Ez alatt mit értsünk? — Például, hogy az illető kiadó közvetlenül más minisztériumhoz, vagy egy másik ágazathoz tartozik. Például a Képzőművészeti Kiadó csak közvetve tartozik a Kiadqi Főigazgatósághoz, mert a Képzőművészeti Alap a gazdája. Vagy ilyen a Magyar Tudományos Akadémia kiadója és nyomdája is, ami az Akadémiáé, de ágazati szempontból a mi irányításunk alá tartozik. — Hány könyv jelenik meg általában évente Magyarországon? — Körülbelül hét-nyolcezer, és ezeknek túlnyomó többsége a hivatalos kiadóknál, de nagyon nagy számban adnak ki könyveket múzeumok, könyvtárak, kutató- intézetek, és egyéb olyan tudományos műhelyek is, amelyek a saját tevékenységük körében publikálnak. Különösen helytörténeti munkák jelennek meg így a megyei múzeumok kiadásában. — Ezek a munkák szintén az önök fennhatósága alá tartoznak? — Mi adjuk az engedélyt, de azok a megyei tanácsok, ahová az egyes intézmények tartoznak, végzik g könyvek kiadását, illetve gondozását. — Milyen tendenciát mutat ön szerint a magyar könyvkiadásban a műszám és a példányszám? — Sajnos, mindkét esetben csökkenő tendenciáról beszelhetünk, de erőteljesebben csökken a példányszám, mint a műszám. Ennek, az az oka, hogy a vásárlóképes kereslet is csökken a könyvpiacon, és be kell vallanunk, hogy drágábbak a könyvek. A papíros- és a nyomdai árak növekedése, és hétköznapi életünkben az áremelkedések olyan szerepet játszanak, amelyek nem kedveznek a könyvkiadásnak. Elsőrendű kötelességünk bizonyos egyensúly megőrzése, nem termelhetünk raktárra. Szerencsére most már abban a helyzetben vagyunk, hogy sokkal kevesebb könyv van raktáron, mint amennyit egyéves forgalomban el tudunk adni. Ha azonban a jövőt nézzük, meg kell állapítani, hogy továbbra is a mű- és a példányszám csökkenése várható. Reálisan gondolkodva körülbelül nyolc-tíz százalékos példányszámeséssel számolhatunk. — Ez természetesen az írók és költők — és egyéb szerzők — számára nem éppen biztató hír, de leginkább talán azok számára okoz gondöt, akik mostanság pályakezdők. Mi az ő reális lehetőségük a megjelenést illetően? — A könyvkiadásban hosz- szú évek óta különös gondot fordítunk arra, hogy a fiatalabb írók, költők művei megjelenjenek. Erre egyébként a nyomdákkal megállapodásunk is van; a mai magyar írók műveit, különösen a fiatalokét számítógépre visszük, úgyhogy pontosan figyelemmel tudjuk kísérni, mennyi idő alatt érkeznek ki a nyoiíídából. — Nos, mennyi idő alatt? — A fiatalok könyvei hétnyolc hónap alatt jelennek meg. — Számomra úgy tűnik, mintha a gyakorlatban ez egy-két esztendő lenne. — Sajnos, van egy gátló tényező, ugyanis Magyarországon ma túl sok fiatal pályakezdő van, és anyagi lehetőségeink miatt, hosszabb- rövidebb várakozásra kényszerülnek egyesek. — Az utóbbi években, mint tudjuk, elszaporodtak a magánkiadások. Ez az össz- könyvkiadásnak hány százalékát teszi ki? — Roppant elenyésző szám. 1985-ben körülbelül ötvenhatvan könyv volt, a korábbi években még ennyi sem. De a kifejezést helytelenül használják a köztudatban, mert magánkiadás, magánkiadó nincs Magyarországon. A szerzők s aját kiadásban adhatják ki műveiket, de ez nem kiadói tevékenység abban a klasszikus értelemben, ahogy mi a könyvkiadást értjük. — Bizonyára ellenőrzik a szerzői kiadásokat is. — Igen, ez természetes, mi engedélyezzük, aztán a szerző fizeti a nyomdai és egyéb költségeket. — És mi van akkor, ha az író, a szerző visszakap egy kéziratot egy állami kiadótól, mondjuk a Szépirodalmitól, vagy a Magvetőtől? Ezek után az Önök jóváhagyásával saját kiadásban megjelentetheti? — Ennek nincs semmi akadálya. Előfordult már többször, hogy a hivatásos kiadó nem vállalta, és saját . kiadásban megjelent a mű. — Van valami különleges oka annak, esetleg a színvo- naltalanság, ha valaki nem hivatásos kiadónál, hanem végül is saját kiadásában jelenteti meg, a könyvét? — Ennek semmi különleges oka nem volt és nincs, csupán a szerző azért nem szerződött a hivatásos kiadóval, mert az csak két-három év múlva tudta volna kihozni a könyvét, ő pedig nem volt hajlandó eddig várni. — Tehát könyvkiadásunkban gyakori a két-három éves várakozás, ami — mint tudjuk — egy költő, de egy prózaíró életében is nem-, csak művészi, de gyakorlati életszemléletében, életvitelében is döntő befolyással bír. A szerzői kiadás pedig talán mégsem olyan egyszerű, hiszen sok pénzbe kerül. — Igen, ez kétségtelen, de a jelenlegi helyzetben többen vannak, akik megengedhetik maguknak, és gyakorta nem is fizetnek rá. .— Befejezésül, ha néhány mondatot szólna a könyvkiadásban is létrejött, és egyre szaporodó gazdasági munkaközösségekről. ■— Gazdasági munkaközösségek életünk számos területén működnek, egyebek között a könyvkiadásban is. Vannak olyan gmk-k, melyek hivatalos kiadók keretében működnek, és vannak olyanok, amelyek nem. Természetesen ezek nem kiadók, feladatuk csupán annyi, hogy a kéziratokat kiadásra előkészítsék. Egyéb önálló joguk nincs. Ezek a gmk-k színesítik a képet, megvan a maguk funkciója, noha helyüket megtalálni, tényleges hatókörüket meghatározni majd csak a későbbi években lehet. Győrffy László Fotó: Gál Edit Visszatérni az indulás színhelyére — húsz év után! — bizony ez okozhat némi megrendülést, érzelmi megrázkódtatást. Annak a kilenc költőnek is, aki a hatvanas évek közepén „össze- tanakodék”, hogy ők pedig nem adják alább: maguk szerkesztette antológiával lépnek be az irodalomba. Másként nem érdemes. A költők akkoriban egyetemi hallgatók voltak az Eötvös Loránd Tudomány- egyetem bölcsészkarán, s néhányuknak már , itt-ott verse is megjelent. Szorgosan jártak az alkotókör ösz- szejöveteleire, s vitáztak sokszor hajnalig — reformról és szocializmusról, Weöres Sándorról és Juhász Ferencről, a költészet megújításáról. Ezeken a vitákon kezdett kirajzolódni antológiájuk terve — s lassan ösz- szeállt a névsor is. Rózsa Endre, Utassy József, Kiss Benedek, Győri László, Oláh János, Mezey Katalin, Molnár (Péntek) Imre, Konczek József és Kovács István kívántak együtt, egymást vállalva fellépni, ahogy később Nagy László írta az antológia előszavában: „rajban felrepülni”. Hittek tehetségükben, hittek a korban: hogy fontos dolgokat tudnak kimondani. Emberségről, magyarságról, szocializmusról. Az antológiának a barati körben hamarosan szerkesztője is akadt Angyal János személyében, aki akkor — végzés után 67-től — az Űj írás szerkesztőségében a fiatal, pályakezdő költők kézirataival foglalatoskodott. A kéziratokat elbíráló „szerkesztőségi ülések” többnyire az egyetem Károlyi Mihály utcai klubjában zajlottak. Nyilván ebben közrejátszott az is, hogy Rózsa Endre volt a klub vezetője. A kötet összeállt, címe — Oláh János verse nyomán — Elérhetetlen föld lett. 67-re megíródott Nagy László szívmelengető előszava is. Egyszóval minden készen állt az induláshoz... Csak éppen kiadó nem vakadt. Végül 69 végén az írószövetség KISZ-bizottsága égisze alatt, Darvas József atyai támogatásával megjelent a kis könyv, a kilenc költő fényképével, verseivel. Viharos fogadtatásban részesült. Akadtak rajongó hívei, s fanyalgó elutasítói. Mégis — valamiképpen a „fiatal irodalom” áttörését jelentette az Elérhetetlen föld „felbukkanása”. Egy új nemzedék adta le vele névjegyét, akit többé már nem lehetett a kapun „kívül” tudni. A „kilencek” azóta „fogalommá” váltak, irodalomtörténeti „kategóriává”. Köteteik jelentek meg, többen más — prózai — műfajokban is nevet szereztek. És tavaly ősszel az Egyetemi Klub sorozatot indított, meghívta az egykori hallgatókat, hogy antológiájuk szerkesztésének színhelyén lépjenek föl, mutatkozzanak be. A házigazda, a program összeállítója és szervezője Vasy Géza kritikus. Föllépett már Rózsa Endre, Mezey Katalin, Oláh János, Kovács István. Legutóbb, március 19-én Győri Lászlót Monostori Imre, a tatabányai Üj Forrás fő- szerkesztője mutatta be, a költő verseit Győrffy László, Szilvássy Annamária és Tóth Zsóka mondták el. Áprilisban Utassy József lép a közönség elé. Az ősz folyamán még Péntek Imre, Kiss Benedek és Konczek József adhat számot az elmúlt tíz -tizenöt év terméséről. Akik összejönnek az esteken, a régi Hordóban, egy kissé emlékezni is jönnek, visszafiatalodni. Felidézni irodalmunk egy „heroikus” pillanatát. Fiatalok és régi barátok. Tisztelők és olvasók. Mai költészetünk barátai. S talán ők is érzik: a „kilencek” félidőben vannak... Nemcsak abban az értelemben, hogy többségük már bemutatkozott. Azért is, mert alkotói pályájuk felét már biztosan maguk mögött hagyták. S a kérdés óhatatlanul felmerül: mit hoz a „második félidő”? Makai Tóth Mária KÉPERNYŐ Híradó Mondják, hogy negyedszázada olyan a híradó, amilyen egészen a legutóbbi időkig volt. Persze formájában, megjelenésében. *A bevezető képsor, a díszletek, a szerkezet. Azt is mondják, éppen ideje érkezett, hogy megújítsák, hogy felhasználják az elektronikus technika vívmányait abban a bizonyos „bevezető képsorban”, amíg eljut a néző odáig, hogy megjelenik a képernyőn az éppen soros híradóvezető, aki (az új koncepció szerint) nagyobb szerepet kap, mint eddig volt szerepe annak, aki beköszönt, hogy jó estét kívánok. Már kedden a premiert árgus szemekkel figyeltem. Nem hiszem, hogy akadna kivetnivaló az új „felvezetésben”, az elektronikus képjáték érdekes, figyelemkeltő, habár a megjelenő Sándor István mögött az a mozdulatlan, Híradó feliratú földgömb sokszor a futball-labda képzetét keltette bennem ... Bizonyos, hogy ez a képzet csak annak a terméke, hogy még nem szoktam meg a híradó új ruháját, és az sem jelent semmit, hogy a kedd óta eltelt napok sem hoztak ebben lényeges változást. A továbbiakban azt éreztem, hogy a híradó a Hétre hasonlít, de az is lehet, hogy a Hét hasonlít a híradóra, ami nem is meglepő, hiszen Sándor István a Hét nevezetes egyénisége, nem bújhat ki a saját bőréből. A „hírolvasó kolléga” felkérése viszont nem ide való, és az sem, hogy (legalábbis szerdán) nem döntötték el, milyen távolságból lássam én, a néző, ezt a kollégát. Kicsit messzire vitték tőlem, és sok volt körülötte az indifferens tér, az egész kissé szürkére és szegényesre sikerült. A híradó anyagának felosztása, tehát a híradó szerkezete, belső ritmusa, azt hiszem, megfelel a követelményeknek. Világosan egy célt szolgál: eljuttatni a nézőhöz a világ és hazánk legfrissebb híreit. A gyors és pontos tájékoztatás (sajtótörvény!) a televízió híradójára is vonatkozik, több millió néző várja (és igényli!) ezt. A régit pedig szépen temessük. Nagy korszakokat élt meg, ismert zeneszignálja este fél 8-kor felerősödve hallatszott a városi lépcsőházakban, falusi utcákon. Az új zeneszignál, az új Presser-mű? Majd huszonöt év múlva kiderül. Egyelőre eléggé jellegtelen. Végül pedig: minden jót az új híradónak, főleg sok igazán jó hírt, közös örömünkre. Rutinmunka Bűnügyi történet magyarul elbeszélve. Jobban mondva, magyar filmen. S ami a meglepő: nemcsak nézhető, hanem egyre jobban leköti a nézőt, fordulatai nem mindig és nem is pontosan kiszámíthatók, a történet, a cselekményvezetés hihető, nem kevernek bele deus ex machinákat, nincs szükség túlcsavarásra, és a nézőtől sem kívánják azt, hogy nyugodjon bele abba, amit lát, annak így kell lennie. Egy szó mint száz: épkézláb történet, könnyed (de korántsem felszínes) megírás, képi megjelenítés, és a legnagyobb titok talán: kitűnő szereposztás. Ami nem attól kitűnő, hogy a színészi élvonal legjobbjait vonultatja fel, hanem attól, hogy Bácskai Lauró István, a rendező ezúttal megvalósította minden filmek alapkövetelményét: olyan J színészeket keresett, akiket látva azt mondhatjuk: ezt a szerepet nekik írták. Így van aztán, hogy a két tengerész- álruhás nyomozó, Cserhalmi György és Dózsa László alakítása annyira igaz és valóságos, hogy egyből szimpatikusak és azonnal értük szurkolunk; így van az, hogy a legkisebb szerepek is „ülnek”, szervesen épülnek be a film egészébe. A történet pedig? Érdekes, izgalmas, és az sem hihetetlen. A népszerű fürdőhelyen (mindenki látja, hogy Hévízről van szó) titokzatos körülmények között halnak meg emberek, és tűnnek el nagy pénzek. A két tengerészálruhás nyomózó nem sajnálja a fáradságot, hogy kibogozza: kik rejtőznek a különös halálesetek és rablások mögött? A gyanú a masszőrre terelődik, de közben a masszőrt is elintézik ... És így tovább, amíg kiderül, hogy az a gyilkos, akire nem is gondoltunk. Mindez a bűnügyi történetek , szent és sérthetetlen szabályai szerint, és magyar módra is izgalmasan. Ennyi lenne tehát a siker titka? Ügy sejtem, ennyi. Persze, éppen elég ez ahhoz, hogy megnehezítse a forgatókönyvírók (Császár István, Gulyás Péterpál és Polgár András) dolgát, de ők mindhárman bírják tehetséggel és ötletekkel. Tetszetős és néhol jelképszerű zenét írt a filmhez Nagy Tibor és Németh Zoltán, a díszleteket és jelmezeket a nálunk is jól ismert Gyarmathy Ágnes tervezte. A rendező pedig nem erőszakolta a „művészi” allűröket, csupán arra törekedett, hogy a film minden jelenete „feszültség alatt legyen”, ne csak az ominózus tus-csap, a gyilkosságok kivitelezésének (itt) nélkülözhetetlen kelléke... Ha sok ilyen mozi lenne a moziban és a tévében is, nem biztos, hogy meg kellene vennünk ötödrangú nyugati krimiket és sorozatokat. így is összefüggnek, íme a dolgok. Sass Ervin Folkzenei tábor és pályázat Miskolcon Amatőr nép-, illetve folkzenei együttesek és szólisták részére pályázatot hirdetett a Népművelési Intézet, a Kórusok Országos Tanácsa, a Miskolc Városi Művelődési Központ, a KISZ Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Bizottsága és a Magyar Rádió szórakoztató zenei osztálya. A szólisták és a legfeljebb nyolctagú együttesek jelentkezési lapját és a 20— 30 perces versenyprogramot tartalmazó műsoros kazettát május 15-ig várják a Miskolc Városi Művelődési Központ címére (3530 Miskolc, Széchenyi utca 30.). Pályázni öt kategóriában lehet: eredeti népzenével, népdallal, népdalfeldolgozással; versmegzenésítéssel; f olkdzsessz és folk-rock kompozícióval; történeti zenével, valamint folk jellegű mai dallal. A műsorokat szakmai zsűri bírálja el, s a legjobbak meghívást kapnak a Kaláka Nemzetközi Folkfesztiválra, amelyet 1986. július 12—13- án rendeznek meg Miskolc- Diósgyőrött. A találkozóra meghívott együttesek versenghetnek a Kaláka nagydíjért, és a pályázatot kiíró intézmények díjaiért is. A fesztiválhoz kapcsolódóan július 8—13. között hatnapos folkzenei tábort szerveznek a Bükk hegységben levő rejtek! kutató- és szabadidő-központban. Erre a versmegzenésítési kategóriába tartozó együttesek és szólisták jelentkezését várják ugyancsak bemutatkozó műsoros kazettával — 1986. április -30-ig, a Miskolci Városi Művelődési Központ címén. „Kilencek” — félidőben
