Békés Megyei Népújság, 1986. március (41. évfolyam, 51-75. szám)

1986-03-05 / 54. szám

1986. március 5., szerda o Tea a szenátor úrnál Szlovák politikai szatfra a likai Színházban Elmúlt az első világhábo­rú, átrendeződtek a térkép színei Európában, különösen a középtájon, következett egy eléggé érdekes társadal­mi korszak a Magas-Tátra és a Duna között is, és fel­lépett Ivan Stodola, a szlo­vák színjátszás termékeny és sok vonatkozásban meghatá­rozó személyisége. Feltehető (sőt bizonyos), hogy nem minden célzat nélkül írta meg 1926-ban A mi minisz­ter urunk című bohózatát, majd három évre rá a maró gúnnyal fűszerezett társadal­mi szatírát, melynek Tea a szenátor úrnál címet adta. Később groteszket és törté­nelmi tragédiát is írt, de vá­laszthatott bármely műfajt, egyben azonos maradt: való­ságos társadalmi helyzetek izgatták, és még akkor is aktualizált, ha történetesen a múltba kalandozott. Az élet igazi konfliktusait ke­reste és tárta fel, a tézis és az antitézis között küzdő (küszködő?) embert vezette el a világot jelentő deszkák­ra, hogy a zsöllyék, páho­lyok és karzatok közönsége magára ismerjen. Mindebből (márpedig ez az igazság!) kiderül, hogy Stodola jó tanítómestert vá­lasztott Shakespeare szemé­lyében, már ami a tükröt il­leti, de hát választhatott volna-e mást, ha közlendő­jét (legtöbbször) az élet fo­nák felének felmutatására szánta? A szándék azonban kevés lenne ahhoz, hogy a tükröt a nézősereg el is fo­gadja és belenézzen. Stodola tudja a titkot, hogyan kell jó drámát írni; érti és érzi a helyzetek felrajzolásának és kibontakoztatásának drá­maírói mesterségét; dialógu­sai úgy kapcsolódnak össze, mint finom ívű láncszemek, melyeken alkalmasint (elég sűrűn) felvillan a fény: a nevetés. Legalábbis ami a Tea a szenátor úrnál című szatíráját illeti, melyet Mar­tin Peterich zólyomi ven­dégrendező állított színpad­ra a békéscsabai színházban. Peterich a szlovák dráma- irodalom, a szlovák színját­szási stílus és hagyomá­nyok, a szlovák lélek kitűnő ismerője, ez kétségtelen. A kérdés mégis az: közremű­ködésével mond-e valamit a Tea 1986-ban? Sikerül-e Stodola ötvenhat éve bemu­tatott szatírájával a mai színház mai zsöllyéiben, pá­holyaiban és karzatán ülő­ket nevető önvizsgálatra késztetni? Hogy egyáltalán: van-e úgy most (vagy ha­sonlóképpen), mint 1929-ben Sokan és sokszor elmond­ták és leírták már azt, hogy az ifjúság szóhasználatát egyfelől ötletesség, találé­konyság, szinonima-gazdag­ság, a játékos szóalkotás jel­lemzi, másfelől pedig a tol­vajnyelv szavainak nagy száma, az ízléstelenségek, a durvaságok, a túlzó jelzők és a mindenes szók uralma. Ez az ellentmondásosság, amely nemcsak az ifjúság nyelvére, hanem a magatar­tására is jellemző, nagyon jól megfigyelhető e nyelv- változat rokonértelmű sza­vaiban. Az olyan szavakat nevezi így a nyelvtudomány, ame­lyek ugyanarra a fogalomra vonatkoznak. Legtöbbször azonban mégsem cserélhe­tők fel egymással. Vagy azért nem, mert más a szók hangulata (az apa és atya fogalmi tartalma ugyanaz, de az apa a mindennapibb, a bizalmasabb megnevezés, az atya ünnepélyesebb és régi­es). vagy mert más a hasz­volt a Magas-Tátra és a Duna között? Persze, a ráis- merésnek nincsenek földraj­zi határai, mint ahogyan ezen a bemutatón sem erről van szó. Az ember (köze­lebbről: a közép-európai em­ber) némely dolgában na­gyon is hasonlít egymásra. Hiszékeny, ha úgy hozza a sors; bedől az ígéreteknek; szeretne többnek látszani, mint ami; és az sincs elle­nére, ha fifikával, alamuszi- sággal többre viheti, mint megérdemelné. Stodola, ha­csak teheti, ráüti a „Vigyá­zat, mázolva!” bélyegzőt ko­ra „nagypolitikájára”, holott világos, hogy a „kispolitika” korlátoltságait és butaságait is szívesen ülteti a szatíra célzótüskéjének hegyére. Hogy aztán biztos a dolgá­ban (mert olyan a világ kö­rülötte), biztosak a találatai is, miközben egy-egy kis robbanás valósággal lemez­teleníti hőseit, akikre ... mintha mostani világunkból is ráismernénk. nálati körük és módjuk (ku­tya-macska barátság he­lyett nem mondhatunk ilyet: eb-macska barátság). A kis és kicsi szók fogalmi tartal­ma is azonos, a kis azonban csak jelző lehet, állítmányi szerepben' csak a kicsi áll­hat. Sokszor az adja a rokon értelmű szók között a kü­lönbséget, hogy különböző nyelvváltozatokban élnek, vagy más és más vidéken használatosak. A társalgási nyelv házmestere a hivatali nyelvben házfelügyelő, a köznyelvi lopott holmi a tol­vajnyelvben szajré, a jó ba­rát a jassznyelvben haver. A Dunántúlon és a Duna-Ti- sza közén a kukorica elne­vezés használatos, a Tiszán­túlon a tengeri, egyes keleti vidékeken a törökbúza jár­ja. Egyik útszéli növényünk, a tudományos irodalomban taraxacum officinale, a köz­nyelvben pongyola pitypang, a nyelvjárásokban pedig gyermekláncfű, vagy pimpó. Az ér, csermely, patak, fo­Ettől is jó színpadi játék Ivan Stodola műve, és ^di­csérendő a vállalkozás, hogy elhozták Békéscsabára ne- vettetőnek, meg egy kicsit tükröttartónak, hogy ne bíz­zuk el magunkat túlságosan. Persze, mindig másokról van szó, rólunk soha, csak az egészben az a megkerülhe­tetlen, hogy amíg mi mások­ra mutogatunk, mások ugyanazt teszik, és netán rajtunk nevetnek. De hát ha színház, akkor már ez csak így van, és ez az a „fix pont”, amire Martin Pete­rich felépíthette a Tea 1986- os előadásának rendezői koncepcióját, A dialógusok, a konfliktusok, az egész alap­helyzet (lehet-e Kapuszták- ból szenátor?) és a békés­csabai társulat színészei se­gítették, hogy lehozza pár száz kilométert északról ezt a tipikusan vidéki történetet, és megtűzdelve itt-ott némi parabolisztikus beütéssel, feltálalja a Jókai Színház­ban. lyó, folyam szinonímasor tagjai nagyságban, a szalad, fut, rohan, vágtat, száguld sor tagjai pedig a helyvál­toztatás gyorsaságában tér­nek el egymástól. Az ifjúsági nyelv egyik nagy értéke a rokon értelmű szók nagy száma, ötletesek, humorosak, máskor ízléste­lenek és durvák. Az ifjúsá­got ugyanis nem igen érdek­li az, hogy a rokon értelmű szavak közti sokszor egé­szen világos, máskor csak finom árnyalati különbségek teszik nyelvünket pontossá, szabatossá. Meg akarják hökkenteni szóhasználatuk­kal a felnőtteket, és impo­nálni akarnak társaiknak. A köznyelvi régi szónak egyik szinonimája az avas szó. A köznyelvben azonban csak a szalonna, a zsír, a vaj lehet avas. Auas dumá­nak nevezi fiatalságunk azt a beszédet, amely régóta is­mert dolgokat taglal. „Avas vagy” — mondja annak, akit már régen ismer. A meghal érte, bolondul utá­na e nyelvváltozatban: dög- lik utána. Ez az ige a köz­nyelvben általában csak ál­latra vonatkozik. Tudják ezt a fiatalok is, hiszen az állat­tant dögtannak nevezik. A Szépen magyarul - szépen emberül Játékosan, mégse durván Idill a temetkezési vállalkozó fogadószobájában: Dénes Pi­roska, Csiszár Nándor és Dariday Róbert Fotó: Gál Edit Amikor az előadás végén lemegy a függöny és meg- tapsbljuk az írót, a rende­zőt, a színészeket, mégsem érzünk maradéktalan sikert. Nehéz rájönni, miért? Vala­hogy a színházi varázslat ke­rülte el ezt az előadást, pe­dig nemegyszer már majd­nem megérkezett, ott volt a díszletek mögött, ott terjen­gett, mint a teljesen érthe­tetlen és funkciótlan füst a színpadon a második rész­ben; aztán mégsem jött, to­vább állt. Ilyenkor mond­ják, hogy szép volt, jó volt, de nem az igazi. Az a meg­magyarázhatatlan csekély kis többlet hiányozott, hogy az udvarias tapsból fergete­ges legyen, és a szatíra tükre jótékonyan a szemünkbe tűzzön. Arról lehet szó, ami már az első jelenetekben érezhető: Peterich visszafog­ja a játék lendületesebb ré­szeit, a nézőnek pedig újra és újra koncentrálnia kell, figyelmét újra összeszedni. Ez az egyenetlenség erősen befolyásolja a színészi ala­kításokat is. Egy-egy megis­mételt gesztus, hangsúly, mozgáselem felerősödik, csak éppen fordítva hat: felis­merjük, hogy ezt már lát­niuk, hallottuk, minek kell még egyszer, még többször? Példának' a darab legjobb jelenete, a politikai illem­tanóra vehető. A kitűnő Jancsik Ferenc (Professzor Lopuskin) pompásan indít, aztán elveszik a ritmustalan egyhangúságban. Pedig arra számítunk, hogy brillíroz majd: nem is tudunk szívből nevetni. A Kapuszta házas­pár (Dénes Piroska és Csi­szár Nándor) még ebben a többszörösen lelassított és aprólékosan kijátszott elő­adásban is megragadja a fi­gurák lényegét: a felkapasz­kodni vágyó butaságot, melyre jó televény az a vi­lág, amelyben élnek. Külö­nösen Dénes Piroska' tet­szett, ritkán vonultat fel ennyi sikeres színészi esz­közt arra, hogy egy szerepet életre keltsen. Közben mér­téktartó, és nem bűvöli el a rutin. Csiszár Nándor is igen jó, nem átall a korlátoltság szobrává lenni, egyensúlyoz­va az unintelligencia és az ösztönös ravaszság borotva­élén. Szabó Zsuzsa (Elena, a lányuk) kiabálóan ellene játszik (játszatott) az írói szándéknak, ott ez a lány affekta és száraz, itt ravasz és bővérű. Ez utóbbi jobban tetszett. A többiek (Várday Zoltán, Dariday Róbert, Gé- czi József, Széplaky Endre és mások) jeleskedtek, egy- egy színpadi villanásra ka­raktert teremtve, és felraj­zolva a „kispolitika” némely alakjának tengert feltöltő bu­taságát. A díszleteket és a jelme­zeket is szlovák vendég, Pe­ter Canecky tervezte. Sass Ervin köznyelvben is nagyon dur­vának érezzük, ha ezt hall­juk valakitől: nem dolgozik, egész nap döglik az ágyon. A döglik szinonímatársai sem éppen jobbítóak: bele­esett, beleszédült, bepörgött valakibe. A csodálkozástól leesik az álla kifejezés helyett a le­szakad a pofája szókapcsola­tot használja. Ennek gyak­ran halljuk a „költőibb” vál­tozatát is: Orcám a porba hull. Az eltűnik, elmegy, el­távozik igéket a lerohad, le­kopik, apasztja a létszámot igékkel, illetve kifejezéssel helyettesíti. Sok szavuk pedig a helyettesített szóhoz ké­pest túlzásnak vagy leki­csinylésnek hat. A mosdás kosztalanítás, a logarléc lo- garlőcs, a függvénytábla függvénydeszka, a disznóság sertésség, a piszkosság sze- métség, az arcátlan képtelen, a bogaras hangyás, a nagy képű nagyképernyős, a ka­marakórus spájzkórxa pa­radicsomleves sulikoktél, a sárgaborsó-főzelék guánó- mártás, az aprópénz szecska, az autó szekér, valaminek a vége pedig" omega. Bachát László Szellemi erőforrásaink Első idézet: „Társadalmunk számára mindinkább nélkü­lözhetetlen, hogy olyan légkör alakuljon ki, amelyben tá- gabb tér nyílik a spontán kezdeményezéseknek, az egyén­nek, az állampolgárnak, az egyesületeknek ahhoz, hogy hoz­zájáruljanak szocialista társadalmunk fejlődéséhez.” Má­sodik idézet: „Népünkben, munkásosztályunkban, paraszt­ságunkban és értelmiségünkben olyan tehetségek, olyan ké­pességek rejlenek, amelyeket mind ez idáig nem merítet­tünk ki, amelyek nagyobb teljesítményekre képesek, és ne­künk, akik a vezetésben dolgozunk, szól a figyelmeztetés, hogy tegyünk többet a képességek jobb kamatoztatása ér­dekében.” Harmadik idézet: .......az iparnak hatékonyab­b an kell hasznosítania szellemi és anyagi erőforrásait, gyorsítania kell a tudományos kutatást és a műszaki fej­lesztés hazai, valamint nemzetközi eredményeinek hasz­nosítását . ..” Valószínű, hogy nem sokat kellene lapozgatni az újsá­gokban, folyóiratokban, különböző kiadványokban, hogy azonos csengésű megállapításokat találjunk. Az iménti idé­zetek — Pozsgay Imrétől, Lázár Györgytől és Havasi Fe- renctől — egytől egyig azt sugallják, hogy fejlődésünk zá­loga az emberek alkotókészségének mind intenzívebb hasz­nosítása. Vajon többről van-e szó, mint kinyilatkoztatások­ról? Mindenképpen. Ha másért nem, hát már csak azért is, mert többi erőforrásunk — anyagi és természeti például — igen szűkén áll rendelkezésünkre. De az emberi tényezővel való jobb — és emberibb! — gazdálkodás akkor sem lehet­ne másodlagos, ha bőven lenne olajunk, szenünk, ha nem lennének adósságaink, törlesztési gondjaink. Lám, az egyik oldal, a politikai-gazdasági vezetés szán­déka, elhatározása szerint alapvető a tehetség, a képesség felkarolása. Vajon a másik tényező, a vállalati szféra, a végrehajtás intézményrendszere is ilyeténképp vélekedik? Szavakban, megfogalmazásokban feltétlenül. Tettekben már kevésbé... Az MTESZ-tagegyesületekben például mérnökök, fizikusok, matematikusok, számítástechnikusok, vegyészek, mezőgazdák keresnek és találnak ambícióiknak, szakmai fejlődésüknek teret, lehetőséget. Sokszor azonban — és ez a baj — csak itt az egyesületben, és nem a mun­kahelyükön. Az MTESZ-ben nagyon - pontosan jellemző műszerként mutatja, hogy a műszaki értelmiséget mind­inkább az idegesség, a szorongás jellemzi. Mert ez a népes had óhatatlanul is észreveszi azokat a buktatókat, amelye­ket magunk elé állítottunk. Mert nem^inámítás, ha kije­lentjük, hogy Magyarország szellemi nagyhatalom. Volt pél­dául olyan tanácskozás az Egyesült Államokban, ahol szóba került: a golyóstoll, amivel valamennyi résztvevő jegyze­telt, magyar ember találmánya. A stressz, amellyel jó né­hány résztvevő előadónak meg kellett küzdenie, Selye pro­fesszor tudományos munkásságának nyomán vált ismertté. Márkás név Szentgyörgyié, Neumanné és még másoké. El­ismerik tőlük függetlenül is külföldön, hogy szellemi tudo­mányos nagyhatalom vagyunk,- de meg is kérdezik rögtön: vajon miért nem tartunk ott, vagy akár előbbre, mint pél­dául Svájc. Valóban; miért? Mert sokszor nem ismerjük fel szellemi értékeinket. Ha mégis kiderült a magunk számára is, hogy ez vagy az a produktum igenis sokat ér, akkor még min­dig hiányzik a kellő kereskedői mentalitás, az anyagi-gaz­dasági menedzselés, a felelősségvállalás. De a legfőbb baj az érdekeltség hiánya .. . Vegyünk egy sajátos példát, a közkedvelt tévéműsort, a Felkínálom címűt. Dehogy bánt­juk a kiváló produkciót, inkább csodálkozunk: nini, meg­szólal a telefon, s már jelentkezik a gyártó, a forgalmazó — olykor ebből is, abból is. Ám — nem sértve a tévé jó szándékú és hatékony műsorának alkotóit — vajon megél­nének-e akkor is, ha nem a gyártók piacának sugároznák műsorukat? Ha az új eljárásokért, találmányokért, szellemi alkotásokért versenyeznének — képernyőtől függetlenül is — a cégek? Ma már mintegy 90 innovációval foglalkozó bank, fejlesztő cég, közvetítő vállalkozás működik az or­szágban. Örömmel fogadjuk őket, ez természetes. De létü­ket, biztos piacukat annak is köszönhetik, hogy ma még igazán nem ivódott bele a vállalatok többségébe a'külső — és belső — szellemi alkotások figyelése, megismerése, ki­próbálása, menedzselése. Ma már alig-alig ismert státusz az anyagbeszerző mintájára dolgozó információ beszerzése. Aki több nyelven értő mérnök, akinek egyetlen dolga a helyi kis újításoktól kezdve a külföldi tudományos publikációkig valamennyi szakmába vágó adat gyűjtése, feldolgozása, s a műszaki-fejlesztési apparátus tájékoztatása. Nem újdonság a világban az ilyen figyelőmérnök. Na­gyon sok hazai nemzetközi tanácskozásra éppenséggel nem a híres magyar koszt, a jó bor megkóstolása, a szép tájak megszemlélése reményében jönnek el százszámra a külföl­diek. Olykor be is vallják, hogy szakmai-tudományos in­formációkért érkeznek: a magyar előadók mindig monda­nak valamit, amit aztán érdemes nekik hazavinniük. Te­gyük hozzá: továbbgondolniuk, megtervezniük, s mielőbb gyártaniuk. Olykor azt is megsúgják a vendégek, hogy más országokban is hallanak, látnak tudományos eredményeket, de ott az előadók jól tudják, szakmai érvényesülésüknek a munkahelyük a fő színtere, nem úgy, mint Magyarorszá­gon. így aztán az ellesnivaló végül is sokkal kevesebb. A múltkor egy tévéantennát kifejlesztő feltaláló mesélte: nyolc-tíz helyről tessékelték ki alkotásával, lényegében úgy, hogy meg sem hallgatták őt, be sem mutathatta ter­mékét. Szabadalmi leírása természetesen pontos, részletes, és műszaki paraméterek, számítások tömegével alátámasz­tott okirat. Az Országos Találmányi Hivatal elvégezte hoz­zá a szokásos újdonságvizsgálatot is. Az alkotót a külön­böző gyártó cégek mégis zárt ajtókkal fogadták. Az az üzem is, amelyik megvett egy külföldi szabadalmú anten­nát. A „legjobbkor”, akkor, amikor a gyártási jog tulajdo­nosa kénytelen volt áttérni egy másfajta konstrukcióra... Az antennakészítő példája kirívó eset lenne? Sajnos, ma még nem. Beleillik a képbe — az érdekeltség festette kép­be. Szerencsére éppen ez a gyakorlat és mentalitás az, ami ma a legkeményebb bírálatot kapja, és tegyük hozzá, a legjobb helyről. A cikkünk elején idézett politikusoktól pél­dául. Nem árt felidézni ismét: „...az iparnak hatéko­nyabban kell hasznosítania szellemi és anyagi erőforrása­it ...” Enélkül hovatovább nem jutunk egyről a kettőre — e forrásokból, ha nem merítünk, bizony kiszáradunk”. Amiért, alighanem, magunkon kívül senkit sem okolha­tunk. Gergely László

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents