Békés Megyei Népújság, 1986. március (41. évfolyam, 51-75. szám)
1986-03-29 / 75. szám
a 1986. március 29., szombat NÉPÚJSÁG KÖRÖSTÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Új monumentalitás felé Meglepetésekben gazdag kiállítás a Galériában A festészet kétezer éves tradícióit tűzzel-vassal kiirtani szándékozó avantgarde- mozgalmak, melyek a századelő óta egymást követő hullámokban rengették meg a képzőművészet világát, a hetvenes évekre elerőtlened- tek, tartalékaik kimerültek, a viharok elültével csendesen átadták helyüket a régi stílusok felújításának, az eklektikának. A múlt század második felében hasonló folyamat zajlott le, míg meg nem született az új korstílus. A magyar festészet derékhada és fiatal nemzedékei e zászló alatt tömörültek a Magyar Nemzeti Galéria napokban nyílt, már címében is az eklektika nevét viselő kiállításának tanúsága szerint. A kép meglepő, de nem váratlan. Születését több program és kiállítás, köztük a Műcsarnok decemberi, „Magyar festők három nemzedéke — Pillanatkép —” című tárlata jelezte már. A Nemzeti Galéria bemutatója lényegében ugyanennek a festői körnek munkáiból szerveződött — lévén ők a fiatalabb kortársnemzedé- kek között a hangadók. Ha más csoportok műveit hozzászámíthatnánk, a kép valószínűleg színesedne — elsősorban a hazai tradíciók művelőivel — amivel a rendezők most adósak maradtak. A kiállítás így is nagyszabású és meglepetésekben gazdag. A hazai eklektika jellemző vonása, hogy élharcosai közt az a Nádler István, Keserű Ilona és a többiek találhatók, akik a hatvanas években az újkonstruktivizmus fő képviselői voltak. A hatvanas évek európai stílusirányzatainak hazai követőiként képeiken eljutottak az autonóm jelekig. Mások, főleg az ifjabb nemzedék tagjai a színek intenzitását fokozták, a műalkotást mint műtárgyat elvetették, rögtönzésekkel, installációkkal léptek fel, eszköztárukat fejlesztették új médiumokkal, mint a kép körébe vont fényképpel, nyomdatechnikai eljárásokkal vagy a videóval- A régi konstruktivisták példáján okulva kutató. kísérletező szenvedélyükben az ecsetnek is búcsút mondtak, szórópisztoly- lyal, csorgatással és más eszközökkel dolgoztak. A Nemzeti Galéria kiállításának másik meglepetése, hogy eltűntek a „kócos”, kísérleti munkák, a kiállított művek esztétikai színvonala magas, előttünk áll egy nagyra hivatott, tehetséges, fiatal nemzedék, bár még sokak számára szokatlan, de figyelemre méltó mondanivalóval, kicsiszolt eszköztárral. A festők újra festenek, és milyen kifejezőkészséggel! Hangjuk nem dadogó, tisztán és erősen szól. Közülük a leghivatottabbaknak magánmitológiája is meg tudja fogni a nézőt, induljanak bár a gesztusfestészetből, mint Klimó Károly Feketearany labirintján, közelítsenek a kalligráfiához, mint Komlódi István Jelek című művén, vagy a metróállomások irkafirkáiból. Sokféle hatás, és sokféle indíttatás keveredik a művekben, de a döntő szerepet az újra feléledt expresszionizmus játssza. Festőink tudatosan vállalják a világ minden tájáról rájuk zúduló információáradatot, azokkal együtt is tudnak élni. Nyoma sincs már a honunkban annyira megszokott, gyakran felpanaszolt évtizedes elkésettségnek. A brutálisabb formanyelvű német expresszionizmus kifejezései rendszeréhez állnak közelebb, akkor is, ha élményanyagukat szinte idé- zetszerűen az olasz mani- eristák vagy Michelangelo inspirálja, mint Koncz András Érintés című művén, vagy Soós Tamás Caravaggio parafrázisán. Mindkét művész egyébként monumentális elhivatottságú, akik tudatosan élnek az új-mexikóiak eredményeivel is, mint Molnár Sándor Metamorfózisán. A pécsi iskola tagja közül Pincehelyi Sándor hű maradt a pop-art kezdeményeihez, míg a hi- perrealista képek komoly rutinját őrzik Barabás Márton képei szürrealista képzettársítással, vagy a konstruktív anyagstruktúrákkal, mint a Kocsihajtó vagy a Kettős elmozdulás. Az anyagkollázs játssza a főszerepet Záborszky Gábor A föld meséi című sorozatán. A fényképet mint dokumentumot szubjektív környezetbe, felszabadult képtérbe helyezi a hangulat éreztetésére Kaszás I—II. című sorozatán Kocsis Imre- Erdély Miklós, aki a koncept art pápája volt nemrég, dialógust folytat a színnel és formával Rembrandt önarckép parafrázisán. Hangsúlyosak Birkás Ákos művei is, akinek nyers, nagy lendületű ecsetvonásai a gyermekrajzok egyszerűségével felvázolt tájképi asszociációkat keltenek. A kiállítás erősségei közé tartoznak a diszkóhatásokat kedvelő Mazzag István a horrorfilmek képanyagából is merítő alkotásai (Macbeth). Az olasz transzavantgard hatását őrzik a fiatal, nagyra hivatott Mulasics László szuggesztív, drámai erejű, figurális alkotásai, például a Vízkúra. A geometria eltűnőben van, a kubizmus legtisztábban Gulyás Gyula Scheiber Hugóról mintázott portréján érhető nyomon, szinte idézőjelbe téve, Nadler István még képcímeiben is Male- vicset idézi. A kiállított művek erőt és szakmai készenlétet bizonyítanak. A monumentalitás igénye, a kétségtelen visszatérés az elhanyagolt figurális ábrázoláshoz, a sugárzó, gyakran az agresz- szivitásig felfokozott színvilág, a festői eszközök modern, szuverén kezelése, az egyéni hangnyelvre törekvés az előismeretek nélküli nézőnek még szokatlan, de hangsúlyos élménnyé teszik a jól rendezett kiállítást. Brestyánszky Ilona Szentmihályi Szabó Péter: Kívülállók Az utóbbi időben több hivatalos dokumentum is megfogalmazott bizonyos aggályokat az ifjúsággal kapcsolatban. Természetesen nem általánosítottak, mert minden nemzedéki általánosítás veszedelmes tévedés — mégis: a kívülállás, a kiábrándultság, a felelőtlen kísérletezés jelenségei túl szembeszökők ahhoz, hogy udvariasan látatlanná és hallatlanná tegyük őket. Jómagam mint gyakorló családapa és egyetemi oktató szintén nem általánosíthatok, s eszemben sincs kijátszani a jól ismert adut: „Ezek a mai fiatalok!... bezzeg a mi időnkben!” De tény, hogy sokat változott a világ, s benne a mi Magyarországunk, s az is vitathatatlan, hogy jócskán csökkent a közösségi eszmények értéke a köztudatban. A fogyasztói gondolkodás, a magánvállalkozások, ügyeskedések szembeszökő (s néha arcpirító) sikere új életformát hirdetett meg az utóbbi években, még akikor is, ha az új életforma legsikeresebb vámszedőivei (vagy áldozataival) esetleg a Kék fény adásaiban ismerkedhetünk meg közelebbről. Évtizedünk mindenesetre a közgazdaságé, nem az irodalomé: értékről csak forintban szólnak többnyire a tömegkommunikációban a hivatalos nyilatkozók, s feltételezem, hogy ezerszám akadnak fiatalok, akik képtelenek jennének helyesen meghatározni az erkölcs fogalmát. Olvasom egyik folyóiratunk tesztkérdéseit a nemi szokásokról, s majdnem elpirulok: tíz évvel ezelőtt ezek a dolgok íeírha- tatlanok voltak. Félreértés ne essék: én örülök, hogy ma már minden leírható és kinyomtatható, ami a nemi élet terén néhány éve még tabu volt, de vajon hol van ez a felszabadult aktivitás a közélet, a demokrácia, a napi politika terén? A sajtóból mindenesetre olyan fiatalok fantomképe bontakozik ki, akik popsztárokért élnek- halnak. aggódnak nemi szervük mérete miatt, s a technikai vívmányok közül legfeljebb a gépkocsik és vi- deokészülékek típusai keltenek némi érdeklődést. Néhány évvel ezelőtt, amikor egyetemi órámon megpróbáltam vitára bírni tanítványaimat, kifakadtam: „Önök annyira közömbösek, hogy ha azt mondanám, önök mind ostobák, akkor önök mosolyogva bólogatnának: igen, tanár úr, mi ostobák vagyunk.” Természetesen ez így nem igaz, ez igazságtalanság. Emlékszem, amikor húsz évvel ezelőtt egy nagy hatalmú közember találkozott az akkori egyetemi hallgatókkal, bennünket arctalan nemzedéknek bélyegzett. Akkor én felpattantam, s vállalva az ellentmondás nem csekély kockázatát, kijelentettem, hogy legfeljebb azért vagyunk arctalanok, mert a nagy hatalmú közember nemzedéke így kívánja, így a legkényelmesebb nekik. Később ezzel az emberrel közeli munkakapcsolatba kerültem, s be kellett látnom, nem ilyen egyszerű a dolog, ö sokkal nehezebb politikai körülmények között vitte vásárra a bőrét fiatalon, s joggal hihette, hogy mi — a hatvanas évek ifjai — elké- nyelmesedtíink, cinikusak, esetleg, komformisták lettünk. Az ő szemében mindenképpen. Kívülállók, kiábrándultak lennének a mai fiatalok? Nem hiszem. Nem akarom hinni. Inkább arról van szó, hogy a közösségi eszmények „napfogyatkozása” idején nem találják a helyüket, a hangjukat. Az ő jövőjük csak egy jobban működő demokrácia lehet, amelyben minden őket is érintő kérdésben azonnal véleményt nyilváníthatnak, mégpedig súlyos, állampolgári véleményt, nem ifjúsági parlamentek visszhangtalan „panasznapján”. Mert ha ennek az országnak nehézségei vannak, az ifjúságnak kétszeresen is: őket sújtja leginkább a lakáshiány, a pályakezdés ezer problémája. s az a nemzedéki eltolódás, mely ama bizonyos stafétabotot már-már csak a nyugdíjazás előtt hajlandó átadni... de vajon kinek? Lehet, hogy a külső körülmények, a felnőttek nem mindig vonzó személyes példája kívülállásra sarkall, kiábrándultságot kelt — de ha nem adnak a közösség szervezetei megfelelő munkát, felelősséget, döntési jogot, akkor mit róhatunk fei a mai fiataloknak? De a történelem sosem a felülről juttatott, hanem a megszerzett jogokat igazolta vissza. A magyar történelem nagy példái, példaképei is azt tanítják, hogy minden új nemzedék annyit ér, amennyit ki tud kényszeríteni magának tehetséggel, felelősségtudattal, összefogással. S itt nincsen, nem lehet egyéni út, kívülállás, kiábrándulás! Küzdjenek, szólaljanak fel, vitatkozzanak velünk, olyan hazáért, olyan világért, amelyben ők fognak élni tovább! Ne hagyják, hogy „leírjuk őket”, ne hagyják, hogy arctalan nemzedéknek nevezzék őket! És ne hozzánk akarjanak hasonlítani, hanem legbensőbb, legtisztább önmagukhoz. Barabás Márton: Kocsihajtó Madár János: Fekete sirályok Mondatok, szóhordalékok közt sodródik gyermekkorom. Meg-megvillanó kavicsait hiába próbálom összerakni, nem fénylik vissza Anyám szegénység-álmos tekintete. A törött gerendák szétúsztak mind az agyban. S a létra legalsó fokáról Nagyapám világgá feketült. örvénylik egyre a temető. Fejfák merülnek homlokomba. Szétvet a tenger. Fekete sirályok szállnak. Feleselnek a végtelennel. Verasztó Antal: Petőfihez „Még holta után Is Kedvét keresem én,” A sokágú fák levél nélkül hallgatnak, de már víz-, föld-, felhőszaga van a tavasznak mint hajdan március idusán a seregnyi nemzetiszín kokárdán most is hűvöske szél babrál utcahosszan ásít az ég, egy felhő épp hogy esőt nem csorgat így ünnepeljük a csak egyszérvolt ezernyolcszáznegyvennyolcat Pest, 1986. március 15. Fehér László: Napimádó