Békés Megyei Népújság, 1986. február (41. évfolyam, 27-50. szám)
1986-02-08 / 33. szám
NÉPÚJSÁG 1986. február 8., szombat Varga Imre: íródeákságom emlékei Takáts Gyula: Mézöntő Jött a néma szó ... A könnyű dal. Acélt hozott és kötelet. Egy angyal hozta fényes szárnyain s megállt a szölöskert felett. A hamvashúsú, zöld magok gyökérig meghajoltak. Es átszóltak a körtefák a szomszéd asszonyoknak . . . Ezer tavacska nyílt a hegybe. A gálicos kutak vibráló párát permetezve fújták az égre dőlt utat és lett a hegyben nagy csuda: akár egy dallal gyöngyözött madár elindult fölfelé a mandula. A prés aljába bújt. Köréje szállt a kert s a kék szüret megcsordult odafent... Az öblök fényes, nagy sajtárjai az égi musttól kezdtek forrani s midőn csordult a sok edény, hajót hozott egy csónakos-legény. A szőlős táj, mint tág, lépes keret fölitta mind a mézöntő eget.. . S az angyal lábait megint a fölnyílt kék kutakba mosta s kinyitva könnyű szárnyait elszállt a felhős nádasokba. Fertelmes kézírású pa- rasztlegényke voltam a déltiszántúli református gimnázium diákhadában, amikor tantervi rendelkezés szerint meg kellett kezdenünk a fogalmazási gyorsírás tanulását. Olyasvalaki tanította, akinek ez többletmunkát jelentett csak, és magam is elég keservesen tettem eleget a kívánalmaknak. Hanem amikor az irodai fokot kezdtük tanulni, olyan tanár vette át az oktatást, aki valamikor a Gabelsberger—Markovits rendszerű gyorsírással kiválóan írt, sőt a Radnai-rendsze- rűt tanítván, titkos feljegyzéseit e régebbi írásmóddal készítette, megváltozott vélekedésem e tantárgyról. Ugyanis D. A. tanár úr — nagy regélő lévén — elmondta, hogy Püski Sándor, iskolánk hajdani diákja, gyorsírói tudására támaszkodva, egyetemi jegyzetkiadót teremtett, a gyorsírásból él meg az egyetemen, mindez nyiladozó elmémben felcsillantotta: nem is lehet ez a melléktantárgy afféle mellékes holmi. S az év végén már a százötvenes fokon néhány beszédírót is lepipálva első lettem. Szinte természetesnek látszik, hogy páran a nem kötelező beszédírói évet is végigtanultuk, egymással vetélkedve, s ekkor nemcsak a kétszázötvenes versenyt nyertem meg, de megírtam a gyorsírás történetét gimnáziumunkban a régi. nyomtatott értesítők adatai alapján. Hetedik gimnazista koromban főként padtársammal, Z. G. barátommal jártunk össze gyakorolni, rivalizáltunk a versenyeken, hiszen év végén már háromszáz. háromszázötvenes diktátumokat abszolváltunk. Ha édesanyám nem a tanyán volt, de piaci napokon hazajött a nagyszülei házhoz, ahol laktam, s aznap nem gyalogolt vissza, rendszeresen diktálnia kellett ket- tőnknek-hármónknak. Általában vezércikkeket osztottunk be háromszázas, háromszázötvenes diktátumokra. már kiválóan tudtuk, milyen szélességű cikk soronként hány szótagot tartalmaz, és édesanyám, a gyors- olvasáshoz nem szokott parasztasszony, a háromszázötvenes, ismeretlen és bizony bárgyú, sablonos politikai szólamokat is elolvasta nekünk. És legalább annyira kifáradt szegény, mint mi. Az év végén a kerületi versenyen azonban nem sikerült oklevelet szereznem, megelégedtem az otthoni háromszázas győzelemmel. Nyolcadikos koromban abbahagytam a gyakorlást, mert irodalmi, publicisztikai érdeklődés vette át az uralmat életemben, de egy bravúrt őrzök ekkorról is emlékezetemben. Valamelyik kormánypárti képviselő, vagy államtitkár beszédet mondott a helybeli úgynevezett Bérház nagytermében, és a szolgabíróság, meg a községháza gépírói között nem akadt vállalkozó a beszéd lejegyzésére. Kisgazdapárti ügyvéd rokonom, aki ismerte gyorsírói tudományomat, beajánlott a főszolgabírónak, aki aztán elkért a gimnáziumtól. Azt hittem, nehezebb lesz a szónokot írni, de kiderült: nem.Elvégre miben különbözött a beszéde egy Függetlenség-beli, vagy mási kormánylap vezércikkének szóhasználatától?! Élhettem a beszédírás leleményével, a barokkos mondatokból elég volt egy jelzés, már könyv nélkül tudtam a mondatot. Jóformán ki sem fárasztott a beszéd egyedüli lejegyzése. Aztán, míg a bankett folyt, a főszolgabíró gépírónőjének lediktáltam a szöveget. Másnap borítékban ötven pengőt küldtek át nevemre az iskolába! Ez 1937-ben szép summa volt egy diáknak. És cseppet sem zavart, hogy kiktől kaptam, pedig akkor már más eszmevilágban éltem, mint a vezércikkek, a gyorsírói diktátumok. Egyszer Kovács Imre oldalán jártam körül főterünket, a földkérdésről beszélgettünk, illetve hallgattam tanítását. Sinka Istvánnal és Szabó Pállal személyes ismeretségbe kerültem az ügyvéd rokonnál. Bizonyos elégtétellel töltött el, hogy az urak milyen jól megfizettek. Mert nem volt más emberük erre. Érettségi után felvettek az Eötvös Kollégiumba, de mert a féldíjas hely 30 pengős fizetési kötelezettséggel járt, Révész Imre püspök hívására, s támogatásával a debreceni Református Kollégium tanárképző intézetének lettem lakója, ez ingyenes helyet jelentett. Hanem a harminc „zseninek”, ahogyan a kollégiumi szóhasználat nevezte a tanárjelölteket, heti két órában teológiai és két órában egyházi ideológiai tárgyakat kellett hallgatnia. P. Z. igazgató úr első féléves koromban a református világnézet alapjairól tartott előadást, s mivel a következő órán az előzőn hallotakat úgymond rekapitulálni kellett, kiderült, hogy nincs jegyzet, kézikönyv, márpedig az ingyenes helyért nagyon is illett produkálni, vállaltam, hogy gyorsírással jegyzem az előadást. így is történt. Az intézet rendelkezésünkre álló irodagépén minden héten öt példányban „levertem” a jegyzetet. A honorárium legfeljebb az volt, hogy nekem nem kellett külön bifláznom, mert a legépeléssel eléggé átvettem a szöveget. (És ekkor tanultam meg két ujjal gépelni, s azóta jó néhány könyv, s ezernyi. cikk kéziratát ekként vertem le!) A félév végén valamelyikünk aztán rálelt az igazgató előadásának tanulmány formájában már megjelent szövegére. A második félévben már nem is íródeákoskodtam világnézettanból ! Jó másfél évtized múltán lépett be ismét életembe a gyorsírás. A „Népművelés” című folyóirat olvasószerkesztője voltam, s mikor 1954 őszén takarékossági indokból átálltunk a mélynyomású megjelenésről a magasnyomásra, kelendőségünket fokozandó: neves írókat igyekeztünk megszerezni munkatársul. Már megkaptam, s közöltük Németh László történelmi egyfelvo- násosát, a nemsokára nagy vihart kiváltó „Petőfi Me- zőberényben”-t, s következett az az ötlet, hogy mivel régen ismerem Veres Pétert, aki akkor az írószövetség elnöke volt, következő lépésként interjúvoljam meg a népművelésről. Akkoriban magnóról szó sem volt, eszembe villant viszont: tudok én annyira gyorsírni, hogy ily módon rögzítsem gondolatait. Megegyeztünk az időpontban, s 1954 novemberének közepén bekopogtam szobájába. Veres Péter elém jött, s emlékszem: nyikorgós, új csizma volt a lábán. Restelkedve emlegette a csizmadiát, hogy olyan lábbelit fabrikált neki, még a hajdani nagygazda- legények is megirigyelhetnék, akik nyikorgót szoktak rakatni csizmájukba, aztán rátért, hogy hogyan is lesz ez az interjú. Mondtam neki, csak beszéljen szép nyugodtan, gyorsírással jegyzem, aztán átteszem, s végső formálásra átküldőm a gépiratot. Csodálkozott: — Te tudsz gyorsírni? Mondtam erre, hogy a gimnáziumban tanultam, s annak idején elég jól írtam. Szóba került Püski Sándor is, meg hogy anyám diktált, aki vele egyidős, s megszokta a gyorsolvasást. Fel-alá sétálva aztán elmélkedni kezdett, én meg jegyeztem. Időnként megállt, kérdezte, tudom-e írni. És amikor jó óra múltán kijelentette, hogy elmondott minden lényegest, odajött mellém, nézte a sztenogramot, és kicsit hitetlen- kedve mondta: kiváncsi lesz, mit hozok ki mindebből. — Legyen nyugodt, Péter bátyám, ha Szabó Lőrinc el tudja olvasni gyorsírással lejegyzett verseit, én is el tudom ... (Bátyámoztam egész életemben, nem bácsiztam, és sose jutott eszembe, hogy tegezzem. Vele paraszti ősvilágomban éltem, ahol az idősebbet nem volt szabad tegezni. Természetesen, ha nadrágos tegezett le, nyomban visszategeztem.) — Nem hittem volna rólad, hogy ilyesmit is tudsz — kísért ki. Másnap áttettem a sztenogramot. Általában aznap soha nem nyúltam valaminek a megírásához, mindig másnap, csak egy éjszaka távolságadó józansága után. A következő nap már cikk formájában lediktáltam titkárnőnknek, s átküldtem Veres Péternek. Negyedik nap kevéske változtatással vissza is kaptuk. Sajnos — jóllehet, Veres Péter keze írásával tucatnyi levelezőlapot, blokklapot, cédulát őrzök — az a cetli, amivel a kéziratot visszaküldte, nem maradt meg. Emlékszem, megköszönte szakmai javításaimat, a példákat, miket beillesztettem gondolatmenetébe, „elvégre te vagy a szakember”, írta. Hogy megnyerhette tetszését az interjú, mutatja, nemcsak a „Népművelés” 1954. decemberi számában látott napvilágot, hanem az első mondatok átalakításával a Magvetőnél 1955-ben kiadott „Közös gondjainkról” című kötetének 133—138. oldalain is. Kicsöppenvén a Népművelés szerkesztőségéből, a SZOT folyóiratának, a MUNKÁ-nak 1957-es újraindulásától kezdve jó négy éven át havonkénti rendszeres külső munkatársa voltam. Mindent írtam oda: cikket, riportot, nyelvészeti jegyzetet, interjút, névvel, álnévvel, monogrammal. Az egyik szerkesztő emlékezett, hogy műszaki emberek népművelési tevékenységéről is írtam évekkel előbb, így nyakamba akasztottak nem egy, az iparral, termeléssel kapcsolatos témát. Készítettem gyorsírásos beszélgetést Dombai Tiborral a geofizikai műszerekről, Rajkai Pállal, a gabonaszeletelő gép feltalálójával, legemlékezetesebb azonban a Heller—Forgó-féle légkondenzációs rendszer lényegét bemutató cikkem létrehozása volt. Találkozót kértem dr. Heller László Kossuth-díjastól, aki a Hőenergia-gazdasági és Tervező Vállalat főmérnöke volt professzorsága mellett. 1959 februárjában kerestem fel a Szent István körúti irodájában, s őszinte vallomással kezdtem: — Professzor úr, nekem halvány sejtelmem sincs a légkondenzációs rendszerről, ám erről kell írnom. Kérem, nyugodt előadásban magyarázza el a lényeget, gyorsírással jegyzem.-.. Rövid óráig magyarázott, ábrákat mutatott, majd megköszönve távoztam. Két nap múltán találkoztunk, vittem a két és fél ílekkes cikket. Nyomban elolvasta, szignálta, s azt mondta: — Doktor úr, jöjjön el hozzám személyi titkárnak. Végre egy ember, aki gyorsírni, gépelni tud, hozzá még írni is ... Nevetve tiltakoztam, és megköszöntem dicséretét. A szabadúszó létbizonytalanságot ennyiért nem adom fel, mondtam, hiszen csak alkalmi, érdekes kirándulás az ilyesmi, s nem mindennapos penzum. Akadt izgalmasabb gyorsírói feladatom is. A hatvanas évek derekán nagyon égető gondjaik támadtak a színészeknek. Ezért a Művészeti Szakszervezetek Szövetségének kezdeményezésére a Fészek Művészklub gobelintermében találkozóra gyűltek össze a vezető színészek, a SZOT főtitkára és a művelődésügyi miniszter. Mint a művészeti szakszervezetek lapjának felelős szerkesztője jelen voltam, és a kerekasztal amaz oldalán ültem a legsarokban, ahol a miniszter. Az alacsony, kényelmetlen asztalkára helyeztem vaskos, vonalas határidőnaplómat, melybe jegyezni szoktam, s mikor kezdetét vette az eszmecsere, tömören írtam, ki mit mond. Egyszer a miniszter odanézett, s . élesen rám szólt: — Hagyja abba, kérem, a jegyzetelést... Főtitkárom mentegetőzve szólt: — A lapunk szerkesztője, és jó, ha ... Nem folytathatta, a miniszter lezárta az ügyet: — Akkor se jegyzeteljen, ez nem olyan beszélgetés, hogy ... Becsuktam a naplót, tüntetőén az asztalkán hagytam, s hátradőltem. Mindig volt akkoriban nálam egy kis vonalas jegyzetblokk, előszedtem, s térdemen, golyóstollal mindazt lejegyeztem, amit a miniszter mondott. Másnap reggel rögtön úgynevezett emlékeztetőben lediktáltam kijelentéseit. Csak később tudtam meg, érdemes volt kockáztatni, hogy esetleg a miniszter kiküld a teremből. A szabadúszó tollforgató élete igen izgalmas tud lenni. Hol van pénze, s akkor megnyugszik, elégedett, hol meg nincs, s akkor legalább öt-hat szerkesztőséggel kell jóban lenni, hogy előkaparja a létfenntartásához szükséges pénzmagot. 1959 őszén valahogyan jobban rám mosolygott Pecunia istenasz- szonya, s úgy tűnt, két hétig nem kell riportot írnom, glosszáznom, felajánlkoznom egyetlen szerkesztőségnek sem. Belevágtam egy rég eltervezett regénybe. Tollal, rendes írással, tempósan nap mint nap lekör- möltem egy-egy fejezetet. Egyszer azonban felriadtam, nincs mór egyheti megélhetésre elegendő pénzem. A kisregényből viszont terveim szerint hátra van még két lényeges fejezet. Határozott időpontra ígértem a regényt a Magvető egyik felelős vezetőjének, gépelve viszont egy sor se volt belőle. így a 11. és a 12. fejezetet jó ihletben, egy munkanap alatt tollal, fogalmazási füzetbe, gyorsírással jegyeztem le. Az írás így gyorsan ment, hanem a kézirat meglehetősen áttekinthetetlen volt. Másnap azért megnyugodva mentem el a SZOT-ba, kértem valami testhez álló üzemi témát. Kérdezték: meg merem-é nézni a Pestre ingázó nagyüzemi munkások körülményeit? Miért ne?! Elkísértek a Szakszervezetek Budapesti Tanácsának illetékes politikai munkatársához, aki jó ismerője volt az ingázásnak, és egyórás beszélgetésben felvázolta az általános helyzetet. Azt is elintézte telefonon, hogy másnap reggel hét órakor az Ikarus gyár szb-titkára vár a kapuban, s azt a napot egy bejáró munkáscsoporttal tölthetem. így is lett. Délután velük utaztam Gyálra, ott egy bizalmi elvitt pár magán-tömegszállásra, a korcsmába, több tucat emberrel beszéltem, természetesen minden jegyzetelés nélkül. S az utolsó busz- szal visszajöttem Pestre. Másnap agyam gyűjtőkamrájából lejegyzeteltem az emlékképeket, harmadnap megírtam a riportot, s vittem az írásaimat akkor szívesen fogadó Elet és Irodalom szerkesztőségébe. Az 1959. november 6-i számban jelent meg a „Mindennap százezer” című, két oldalra átnyúló riportom. Valaki még meg is előlegezte a cikk honoráriumát. Nem egészen egy hét alatt legépeltem a kisregényt, mely aztán „Bicegő próféta” címmel indította a Magvető „Űj termés" című kiadványsorozatát. Legalább fél tucat gyorsírófüzetet őrzök holmim közt. Több száz cikk, riport, könyvrecenzió anyaga hever a tintával és hegyes tollal (!) gyorsírt oldalakon. Szerettem a nem szépírói szándékkal írtakat gyorsírásban megfogalmazni, s a szteno- gramból gépelve véglegesíteni szövegüket. Ö, mór a pontosan 60 soros recenzióknál is tudtám, hány gyorsírt sort kell szülnöm! Azért is szerettem gyorsírással fogalmazni, mert ha fejemben egy dolgozat gondolatmenete, felépítése kialakult, ily módon lejegyezve semmi nem akasztotta meg a folyamatos és lendületes írást. Á kézírással alkotott szép- irodalmi szövegnél az ember tudja — Németh László szavaival élve — „szőrözni a szavakat, válogatni, ízlelgetni, tömöríteni a kifejezést. A gépírásban mindig megtorpanást jelent a sorváltós, a visszázás, az emelés. A beszédírás viszont az elme szabad röptének ad lehetőséget, ugyanakkor iz- mosítja a kombinatív készséget. Tudom, memóriám mekkorát erősbödött beszédírói ténykedésem során. Nagyszerű benne a gyorsaság, felbecsülhetetlen jelentősége van a gondolkodás állandó ébren tartásában. Természetesen sajátos, egyéni rövidítések tucatjait alakítottam ki, s az erre való hajlandóság ma is él bennem. A mostansógban gyorsírásra kényszerített titkárnők nemegyszer hozzám fordulnak, mikor elakadnak sztenogramjuk elolvasásában, segítsek nekik. Legtöbbször kitalálom rövidítéseiket. Nem titkolom, ágyam mellett ma is jegyzettömb és puha ceruza található, s ha éjjel novellafordulat, találó cím, feljegyezni való gondolat születik az álmatlanság óráiban, nemritkán sötétben jegyzem fel. És gyorsírással is. Reggel pedig el tudom ezeket olvasni. Bónus István: Kemence Ami régi, elavult, ócska: Dobom én a fészkes-fenébe! Veszek valami újat, cifrát, Szemrevaló szépet helyébe. S a vén kemence mégis itt áll: Haszontalanul, régen tétlen; Ormótlan a tiszta szobában. Hogy tűrhettem? magam sem értem. Pedig kényes vendégek előtt Perzselődtem szégyent lángban: Restelltem az öreg kemencét Ebben az úrhatnám-világban! S mit ád Isten!... forgandó a sors!... Szűkös a szén, olaj, az áram . .. S íme az energiaválság Nem aggaszt e rozzant tanyában. Gizzel-gazzal, gezmicével Füstös kemencém megetetem, És semmilyen farkasordító, Zimankós tél nem bír meg velem. Jó melegről nézem a havat, Táncát: vad, kóborló szeleknek. S verset írok, üzenetet küldök, Derűt a fázó embereknek ... Simái Mihály: Premier plan hárs voltam arany zümmögés vagyok sudár ezüstfenyő örökzöld füllel fülelek növekvő hósipkám alól kölyökzöld szemem lekacsint — rajcsúrozzatok gyerekek gyantáinak holdi hegedűt fűrész-ütötte sebeim
