Békés Megyei Népújság, 1986. február (41. évfolyam, 27-50. szám)
1986-02-08 / 33. szám
1986. február 8., szombat Tízéves a szeghalmi általános iskolai diákotthon „Itt kényelmesebb, de otthon jobb” A sakkozók nem zavartatták magukat A hatvanas évek végén meginduló körzetesítések eredményei a köznyelvben tanyaiként emlegetett diákotthonok. A tanyai iskolák felszámolása azóta is vita tárgyát képezi, bár kétségtelen tény. hogy közülük sok már akkor felszámolta önmagát, mikor a rendelkezés még meg sem született. Ezúttal azonban nem elsősorban a káros utóhatásokkal járó körzetesítésekről lesz szó, hanem az ily módon kollégiumba kényszerült gyerekekről. Vajon hogyan élnek a szülői háztól oly hamar elszakadt kisgyermekek, milyen a közérzetük, s hogyan lehet számukra — ezen a mindenképpen megrázkódtatással járó távolléten — érzelmileg valamit is enyhíteni. A tíz esztendeje megépült szeghalmi diákotthonnak jó híre van, s talán ezért nincs gond a benépesítésével. Pedig a sárréti tanyavilág, ahonnan jönnek a gyerekek, egyre inkább szűkül. — De még mennyire zsugorodik! — emlékezik a diákotthon igazgatója, Márton Mihály. — Az első években még 19 nagy tanyai körzetből jöttek a gyerekeink, ma már csak kilencből. S a régi, jó gazdák helyett egyre többen azért választják a tanyai életet, mert a családfő másutt nem találta meg a boldogulás útját. Ez érződik itt benn, nálunk is. Az első években annyi tehetséges. úgy mondják, józan paraszti ésszel megáldott, gyerekünk volt, hogy csudájára lehetett járni. Azért most sem panaszkodhatunk, mert az öt tanuló- csoportból senki sem bukott meg, s a tanulmányi átlagunk meghaladta a Sebes György iskola átlagát. Ám ezért az eredményért most keményebben meg kellett dolgoznia pedagógusainknak. Ha kicsit nagyzolni akarunk, akkor az iskolával, ifjúsági házzal egybekötött épületegyüttesre a nevelési központ címet is ráaggathatnánk. Kétségkívül, szerencsés megoldás ez, bár a diákotthonban bonyolítják le még 400 iskolás étkeztetését, meg már indulásuk óta négy alsó tagozatos osztály is helyet kapott itt. A többféle hasznosítás ellenére igen otthonias légkör uralkodik az épületben, különösen így. ebéd után. A gyerekek többsége sétálni indult, de az egyik osztályteremben még együtt a csoport. Vannak, akik a földön ülve sakkoznak, mások a krumplinyomással készült füzetborítók körül szorgoskodnak, de akad, aki birkózik társával. Az idegenek láttán sem zavartatják magukat, nem rémülnek meg, de amikor beszélgetésre invitáljuk őket. csillogó szemmel - körénk gyülekeznek. Márton Miáhlyné, Marika néni csemetéi ötödik és hatodik osztályosok. Vidám, jó kis közösség, amire büszkék is. Lelkesen hozzák elénk a Legjobb csoport című zászlót, amit ők birtoA kisegítő iskolások a bevásárláson törik a fejüket Nagy Erzsikét mindenki becsüli az istentisztelet helye, a kaszinó, a szórakoztató központ. Még a hirdetéseket is az iskola ajtajára függesztették fel. De az is tény, hogy a diákotthon indulásakor kiszámítottuk; négy élet- képtelen tanyai iskola költségvetése nagyobb volt, mint az új diákotthoné. S bár a gyerekek nagyon vágynak haza, igazán semmi bajunk velük. A végzett diákjaink is visszajárnak, a Télapó-ünnepségünkön most is hatan voltak itt. Az igaz, hogy a szakmát, hivatást választott tanítványaink nem mennek vissza a tanyára. A mezőgazdaságba igen. de lakni már nem, VMorognak is időnként a szülők. Hogy flancolnak a gyerekek. Az egyik kést. villát rak ki, s mondja az apjának; versenyezzünk, ki eszik szebben. Az apa forgatja az evőeszközt, aztán káromkodik egyet és előkapja a bicskát. Hiába, ő másként nevelkedett. Az egyik anyuka meg azt mondja nekem: nem jól van ez így, igazgató bácsi! Mióta maguknál van a gyerek, duplán kell tányért tenni... A gyerekek sokmindent megtanulnak nálunk. Jó dolguk van itt. De tudom én is, a legjobb diákotthon sem pótolhatja a családot. S mi ennek tudatában, ezt elismerve neveljük a gyermekeinket. B. Sajti Emese Fotó: Gál Edit Hárman vagyunk testvérek, az öcsém is itt van, s a bátyám is ebbe a diákotthonba járt. Most nagyon várom a hét végét, mert malacot vágunk... Erre aztán peregni kezdett a gyerekek nyelve. Mesélnek az otthonról, ahol a többségük ma sem ijed meg a tehenek fejésétől, az állatok etetésétől. Begyújtanak, főznek, szorgoskodnak. Az élet, a körülmények őket jobban felkészítették, mint városi társaikat. Szinte mindnyájan a matekot szeretik a legjobban, meg a történelmet, s heti 20 forintos zsebpénzükből is ügyesen gazdálkodnak. Talpraesett. nyílt szívű, vidám gyerekek. Jó közöttük lenni, csak éppen sétálni indulnak ők is. A ritka téli napsütést ki kell használni. Mikor elbúcsúzunk, megtorpanunk az ajtóban: hirtelen dalra fakad a társaság, két szólambn fújják fiúk, lányok egyaránt. E szokatlan megnyilatkozás kissé meglep bennünket, de a szívből jövő dal sokáig fejünkben motoszkál még ... — Van egy kis óvodásunk, aki nem akart beszélni. Itt vannak a testvérei, s az orvos javaslatára kipróbálták, hátha a közösségben megszólal. Ezek a kis ravaszok meg bezárták egy szekrénybe, s várták, mi lesz. Na, rendezett olyan sivalkodást, szóáradatot a kicsi, hogy azóta elfelejtette a némaságát — meséli az igazgató. — Sok gyereknek tehát jót tesz a közösség, amely nálunk családi rendszerre épül. Egy hálóba többféle korosztály kerül, ahogyan az a családokban is van. A nagyobb lányok szinte dédelgetik a kisebbeket. S amellett, hogy rendnek kell lenni, nagyon .fontos, hogy felszabadult légkörben éljenek a gyerekek. Magam is voltam tanyai tanító — kanyarodik vissza korábbi témánkhoz —, tudom, mit jelentett az iskola. Mi voltunk kolnak. S hogy tisztelik, elismerik a jobbat, azt az is bizonyítja, hogy e szertelen, egymás szavába vágó gyereksereg szinte előre tessékeli büszkeségét a töviskesi Nagy Erzsikét, hadd nyilatkozzon elsőnek ő. — Nagyon szeretek otthon lenni — mondja sugárzó arccal —, takarítok, olvasok, s játszom a legkisebb testvéremmel. Van otthon nekünk minden: televízió, mosógép, centrifuga. A diákotthonban is nagyon szeretek lenni, de otthon azért más. — Itt kényelmesebb, de otthon jobb — szól bele a mozgékony Mo.lnár Zoli. — Jobb kinn a tanyán, a szabadban. Pedig nekünk aztán jó kis szobaközösségünk van — kacsint a társaira. — Mikor hét végén hazamegyek, takarítok, segítek az állatok körül, de főzni csak rántottét meg tejbegrízt tudok. Színházi levél Budapestről Cyrano a Madách Színházban Nem számoltam az előadás utáni taps perceit, de tíz bizonyára volt, az is lehet, hogy tizenöt. Nem premieren (hiszen az decemberben volt), egyszerű hétközi előadáson láttam Edmond Rostand híres drámáját Budapesten, a Madách Színházban, és áldom a jó szerencsét, hogy láthattam. Nemcsak azért, mert újra csak elbűvölt; nemcsak azért, mert nagyon is élnek még bennem a békéscsabai Cyrano pompázatos jelenetei, dalai, muzsikája (emlékeznek: a csabai daljátékként lépett színre), nemcsak azért, mert Rostand költői szárnyalása ma is egyedülvaló; hanem azért is* mert a Cy- ranót látni olyan nemesen szép lélekfürdő, amilyet átélni már csak azért is érdemes, mert olyan ritkán van (lehet) részünk benne. Aztán az sem árt, ha egy- egy ilyen ritka alkalomkor újra összeszedjük, felidézzük azt, amit a Cyrano de Bergeracról tudni illik, vagy legalábbis érdemes. Az ősbemutatóról fennmaradt híreket, jel^s írók, költők, kritikusok sorait, akik mind azt kutatták: mi a titka a Cyrano elsöprő sikerének? Aztán beleolvasva ezekbe az egykori írásokba, oda is eljuthat az ember, hogy re- zignáltan, de a szükségszerűség biztos alapjain állva felismerje: milyen különös, hogy korok, társadalmi hangulatok ismétlődnek; hogy ami 89 esztendővel ezelőtt kirobbantotta a sikert, mintha most is, más formában, de lényegében nem változva, benne rezegne a levegőben, a gondolatainkban, érzelemvilágunkban, a kívánságainkban. De olvassunk néhány sort! Jules Lemaitre írja az 1897-es premierről: „A Cyrano sikerét az magyarázza, hogy a közönség már belefáradt a sok lélektani tanulmányba ...” Emile Fa- guet: „Egy nagy költő jelentkezett, akitől mindent remélhetni, aki fényesen és diadalmasan nyitja meg a XX. századot, aki hivatva van megvigasztalni bennünket azért az iparszerű csi- nálmányokból álló irodalomért, melynek sorában lubickolunk, aki új korszakot hirdet és akire Európa irigységgel fog tekinteni.”- És Ady? A Rostand-dráma 1900. május 18-i bemutatójáról, mely a Budai Nyári Színkör nagy eseménye volt? „Rostand az idők szerencsés kezű bűvölőjének látszik. E lármás és érthetetlen kort megbűvölte az ő poéta-szívével, s a bűvölés csodát mívelt: a sárból poézis lett.” Ambrus Zoltán: „A romanti- cizmust korán sirattuk el; varázslata örök, legalábbis beláthatatlan időkig tartó...” Végül Elsa Triolet: „Cyrano olyan, mint az erdők Robin Hoodja, a Tulipános Fanfan vagy Ruy Bias ...” És, hogy milyen a Cyrano a Madách Színházban? Nos, Cyrano de Bergerac szerepében: Huszti Péter Huszti Péter egyszerűen és a maga természetességében betölti az egész előadást, Cyrano olyan lélekrajzát adja, az eseményeket olyan mesterien irányítja, szervezi, szövi át a „beláthatatlan időkig tartó”, a „fényes és diadalmas” romantika köpönyegében, hogy pályája nagy állomásává emeli ezt az alakítást. Furcsa talán és fogalmazhatna a színházlátogató visszafogottabban is, de a kilenc évtizede született jóslat, mely Rostand drámájának Európa-sikert jósol, ma is igaz, ma is kikerülhetetlen. Belefér még ebbe a színházi levélbe az, hogy (korunk egyfajta ízlése szerint) divatos leszólni a romantikát, netán a romantikus drámát is; fitymáló, elnézően félremosolygó kritikusi monológok ezúttal is eljutottak a nyomdafestékig, a közönség azonban zsúfolt házakat produkál a Madách- ban, és negyed óráig tartó vastapssal köszönti a rendezőt, Lengyel Györgyöt, a szereplők javát: Gáti Oszkárt, Horesnyi Lászlót, Moór Mariant, Vass Gábort, és a vasfüggöny előtt hosszú percekig Huszti Pétert, aki Cyrano testi-lelki gúnyájában abból is leckét ad, miért és hogyan lehet (kell!) ma romantikus drámát játszani, miért és hogyan lehet a látható és láthatatlan szépség elvont (?) kategóriáját újra értékké emelni, és nem gondolni arra sem, miért jó néha belépni az érzelmek ka- tedrálisát felépítő színházba, Rostand poézisétől vezetve. És tapsolni utána tizenöt percig. Sass Ervin MOZI Mátyás, az igazságos A film pereg, az idő múlik, s a tehetséges operatőröket, animátorokat és színészeket felsorakoztató Ujváry László-film csak nem akar összeállni egységes egésszé. Ügy tűnik, az egy-egy anekdotát, mesét feldolgozó televíziós változat sikerét — talán a. forgatókönyv hiányosságai miatt, ami szintén Ujváry László munkája — a filmvásznon nem sikerült újrateremteni. Pedig igen nagy szükség van jó rajzfilmekre, amelyekből oly sok készült már a Pannónia Filmstúdió Kecskeméti Rajz- és Animációs Stúdiójában. A Mátyás, az igazságos sajnos, nem tartozik közéjük. Annak ellenére nem, hogy esetenként művészi színvonalú háttérfestmények gyönyörködtetik a nézőt, és egy-két kiemelkedően szellemes animációs megoldás. S a téma is ismert, hálás. A harminckét éven át uralkodó Mátyás király, aki megteremtette a központi hatalmat, megetrősítette az országot, s közben a reneszánszkultúrát is belopta az országba, már a halálát követő főúri torzsalkodások idején glóriát kapott a néptől. A más nemzetek népi mítoszaiban is előforduló álruhás uralkodó képe ekkor alakult ki róla, s az igazságos jelző is e vérzivataros történelmi időkben került a neve elé. A mítosz megteremtéséről maga is gondoskodott hűséges íródeákja, Galeotto Mar- zió révén. Élete, tettei tehát — éppen utóéletük révén —, valóban jó nyersanyagot nyújtanak egy rajzfilmhez is. Csakhogy az anekdotákra épülő Ujváry László rajzjátékfilmben semmilyen Mátyáskép nem fogalmazódott meg. Az állandó, és tévedhe- tetlen-igazságosztás két-há- rom rövid történet után kezd unalmassá válni. Mátyás megbünteti a gonosz és kegyetlen kolozsvári bírót, a kapzsi kocsmárost, a koronájára törő kancellárt, rászedi a nemeseket és folytathatnám. S mindezt éteri magasságokból teszi, az Egyszer volt Budán kutyavásár című anekdotát leszámítva sótlanul, humortalanul. Talán ez lehet az oka, hogy vele, mint főhőssel nem tud együttérezni a néző. Pedig ha nem szurkolhatunk, izgulhatunk egy filmben valamelyik szereplőért, akkor nincs is igazán hatással ránk. A film műfaja úgy hatá- roztatott meg, hogy rajz játékfilm. Tehát valami vegyesfelvágottról van szó, az alkotók szerint is. A Kaláka együttes szerepeltetése a vásznon nem nevezhető szerencsésnek. Megtöri az amúgy sem egységes felépítésű történetet, és stílusában is zavaró. (Igaz, ezzel rengeteg munkát meg lehetett spórolni.) Talán ez lehet az oka, hogy az egyébként érdekes. jó zenét játszó együttes is mélyen az általa megszo- . kott színvonal alatt produkált. Nem lehet ugyanis hálás feladat hol magyarázni a látottakat, hol pedig dicshimnuszt zengeni és a következő történetet beharangozni. S volt még egy igen zavaró momentum a filmben. A szereplők — és különösen Mátyás — arca nagyon merev, s a szájmozgás rendre nem egyezett a kitűnően elmondott szöveggel. Született tehát egy rajzfilmünk — úgv vélem, meglehetősen szolid összegből —. amely nem kavar fel, nem könnyeztet és nevettet. Egyszerűen van. b. S. E.
