Békés Megyei Népújság, 1986. február (41. évfolyam, 27-50. szám)

1986-02-20 / 43. szám

1986. február 20., csütörtök ___________ e ve a vetítőgép mellett Hárommillió nézőnek vetített Mielőtt hozzákezdtem az íráshoz, számolgatni kezd­tem, vajon hány embernek vetíthetett filmet Szemenyei Imre mozigépész? Osztottam, szoroztam, s nem akartam hinni a szememnek, amikor — a legóvatosabb becslés szerint is — több, mint há­rommillió lett a végered­mény. Talán hihetőbbnek tű­nik ez a szám, ha nyomban hozzáteszem: Szemenyei Im­re 38 éve áll a vetítőgép mel­lett. Békéscsabán, a Szabad­ság moziban dolgozik, ott ke­retem fel az egyik nap. * * * A gépházba invitál, ott ülünk le beszélgetni. Kide­rül rögtön, hogy a mozival már igen korán kapcsolatba került: — Nyolcévesen, öt ven év­vel ezelőtt már a nagyszéná- si Szabadság mozi plakát­hordója voltam — mondja. — Magánkézben volt akkor még az a mozi, Benkő Ist­ván volt a tulajdonos. Ké­sőbb, nagyobb koromban már vállaltam ott takarítást is, s dolgoztam jegykezelő­ként és rollnizóként is. — Mi volt a fizetség? — Minden filmet ingyen nézhettem meg, pénzt azt nem kaptam. De nekem jó volt így, nagyon szerettem a filmeket, sokat többször is megnéztem. És egyáltalán, akkoriban, főleg falun, még ..nagy szám” volt a mozi. — Gondolom, ennek a ko­rai kapcsolatnak is köze van ahhoz, hogy mozigé­pésznek tanult? — Nem, hiszen én autó­szerelő szerettem volna len­ni, bármilyen furcsán hang­zik is. A körülmények hoz­ták úgy, hogy végül is mozi­gépész lettem. Akkoriban csak húszéves kortól gya­korolhatta bárki ezt a szak­mát, mert a vetítés veszélyes üzem volt. Akkor még a na­gyon gyúlékony nitrofilmek- kel dolgoztunk, bizony, könnyen előfordulhatott volna, hogy egy kis figyel­metlenség miatt bennég az ember a gépházban. — Éppen húszéves korá­ban tett sikeres vizsgát... — Igen, 1948-ban Buda­pesten, a Kandó Kálmán vil­lamosipari szakiskolán vizs­gáztam. De nem lettem hűt­len eredeti elképzelésem iránt sem, az évek során szakmásított jogosítványt, s járművillamossági szak­munkás-bizonyítványt is sze­reztem. — Hol kezdett el dolgozni? — A vizsga után először egy féléves gyakornoki időt kellett letölteni. A bátyám keze alatt voltam, Oroshá­zán, a Békében. A fél év után megkaptam a „jogosít­ványt”, s ezután Gyulán, a Petőfi moziban vetítettem, immár egyedül. — Itt később üzemvezetői feladattal bízták meg. Miért nem vállalta hosszabb tá­von ezt a munkát? — Nagyon egyszerű, sok­kal jobban érzem magam a gépek mellett... Az íróasz­tal mögött ülni nagyon ké­nyelmetlen volt, az nem az én világom. — Milyen emlékei vannak a kezdeti évekből? — fagyon sokat jártam vidékre helyettesíteni, szin­te alig van olyan mozigép­ház, amelyikben meg ne for­dultam volna. Fiatal voltam, szerettem menni, mindig mo­torral utaztam. S persze, az is hozzátartozik mindehhez, hogy akkoriban ezek a ki­küldetések anyagilag is sok­kal többet jelentettek, mint most. — 1951-től Békéscsabán a Brigádban folytatta a mun­kát, majd 15 év után a Sza­badság moziba került. Azóta is itt van, s immár harminc­nyolcadik éve áll a vetítőgép mellett. Nem gondolt soha változtatásra? — Annak idején nem sok választási lehetőségem volt. Mozigépész lettem, s azt val­lom, hogy bárhová állítja a sors az embert, ott kell helyt­állnia. Noha többször is lett volna lehetőségem elmenni innen, mégis maradtam. Ügy hiszem, ha mindenki elvégezné becsületesen azt a munkát, amit kiszabtak rá, amit vállalt, nem volna semmi baj ebben az ország­ban. — Milyen géppel szeretett, vagy szeret legjobban dol­gozni? — Ilyen nincs. Minden gép más, még az azonos gyárt­mányúak között is van kü­lönbség. Meg kell ismerni őket először, s azután már könnyen lehet bánni velük. Persze, az is szükséges, hi­szen fejlődik a szakma, hogy folyamatosan tanuljon az em­ber. Sohasem mondhatjuk azt: elegeT tudunk. Renge­teg a hibalehetőség a terüle­tünkön, állandóan felké­szülteknek kell lennünk. — Mégis, néha füttykon­cert szólal meg a nézőtérről. — Nézze, nincs olyan mű­szaki berendezés, amelyik meg ne hibásodhatna, s egy vetítőgép sem javul meg a füttytől. Természetesen mi azon vagyunk, hogy minél gyorsabban kijavítsuk a hi­bákat, s bizony az is előfor­dul: a közönség érdekében kisebb szabálytalanságokat is elkövetünk, csakhogy vé­gigpereghessen a film. — Minden filmet sokszor kell végignéznie. Nem unja őket? — Az igaz, folyton nézzük a filmeket. De nem nézői szemmel! Aki úgy nézi, az szerintem rossz gépész. Ne­künk elsősorban az élesség­re, a képhatásra, a hangra kell figyelni, hogy bármikor állíthassunk azokon. — Van-e kedvenc filmje? — Sok olyan film van. amit bármikor szívesen meg­nézek. Legutóbb — noha nem vagyok fiatal — az Abba együttesről készült film tetszett, nagyon megszeret­tem a zenéjüket. — Ebben a munkakörben nincs hétvége, ünnepnap. Hogyan lehet ezt energiával bírni? — Meg lehet szokni, azt mondom általában a hozzám gyakorlatra beosztott tanu­lóknak is, hogy csak az első tíz év nehéz ... Mindettől függetlenül az is jelez vala­mit, hogy aki ebben a szak­mában dolgozik, annak több­nyire ez áll a személyi iga­zolványában : elvált... — Mire a legbüszkébb? — Arra, hogy a munka­könyvemben eddig — s több már nem is lesz — csak egy munkahely van bejegyezve. Pénzes Ferenc Fotó: Gál Edit Zrenjanini interjú naprakész pálya A jugoszláviai Magyar Szó február 4-i számában interjú olvasható, á zrenjanini Madách Színház elnökével, Kovács Istvánnal. Békéscsaba testvérvárosának színházi vezetője éle­téről, munkájáról, színészmúltjáról, művészi hitvallásáról, a zrenjanini színjátszókról, sikeres előadásokról és díjakról be­szél. Az interjút az alábbiakban közöljük. (Tartományunkban az első magyar nyelvű színi előadást a felszabadulás után a zren­janini Petőfi Sándor Műve­lődési Egyesület hirdette meg. 1945. július 21-én az amatőrök lelkes csoportja színre vitte Fazekas Mihály Ludas Matyi című vígjátékát. A korabeli plakátokon még nem fedezhető fel Kovács István neve, de a tehetséges, és a későbbiek folyamán mű­vészi erényeket csillogtató színjátszó 1949-ben tért be az otthonba, ahonnan hama­rosan átcsalták a Madách Színházba. Kovács István ma a bánáti amatőr színház el­nöke.)* — Ez naprakész pálya — mondta Kovács István —, és nincs szándékomban vissza­sírni a régi és szép időket: az ember nem élhet a teg­napban, de boldog amatőr színjátszó voltam mindig, és nemcsak én részesültem az idők folyamán társadalmi megbecsülésben. Az inasisko­lából vittek el a művelődési egyesületbe, ahol egy tanfo- lamon vettem részt Buza- Mihalkovits Ferenc, Ba- binszki István, Máthé Imre, Nyáray Rezső mellé lassan felsorakoztak a fiatalok: Bo­ros István, Farkas Zoltán, Tűsnek Ottilia ... meg én. Mit mondjak? Szerepeltünk. Hétfőn, vagy kedden meg­kaptuk a rendezőtől — legin­kább Zádor Imrétől — a sze­repet, tartottunk néhány pró­bát, és szombaton már fel is léptünk az egyesület parányi színpadán, vagy pedig vala­hol vidéken, és mindig zsú­folt nézőtér előtt. Énekszá­mokkal, kabarétréfákkal szó­rakoztattuk a közönséget, amely a szó valódi értékében imádta a színházat. Papír­masé súlyokat emelgettünk persze, de mi megpróbáltuk nevetéssel gyógyítani a há­ború és a súlyos gazdasági válság sebeit. (Nemsokára a Bega-parti városban, a Madách Szín­ház vette át a vezérszólamot.) — 1952-ben a csoport majdnem valamennyi tagja áthurcol kod ott a Madách Színházba, aamelyet Juhász Ferenc vezetett. Én a szín­ház asztalosműhelyében dol­goztam. Nem volt „beugróm” a színpadra, és úgy hittem, hogy a szereplés úgy is csak tiszavirág-életű boldogság lenne számomra. Hamarosan el is búcsúztam a barátaim­tól. Dolgoztam a Naftagáz­ban és másutt, de 1958-ban visszatértem a színpadra. A Csárdáskirálynőben Mis­ka szerepét osztotta rám a rendező, majd szerepeltem a János vitéz újabb változatá­ban. Időközben a Bega-parti várost elhagyták — vagy visszavonultak — a legis­mertebb színjátszók. Vala­hogy a nyomomba szegődött a siker: ez nem volt a cél — mármint a siker —, hanem eredmény. Már nemcsak ap­rópénzt csörgettünk, hiszen olyan darabokat is bemutat­tunk, mint Arthur Miller Pillantás a hídról című drá­máját és Miroslav Krleza Agóniáját. Sajnos, az előbbi előadás mindössze háromszor futott, az utóbbit csak egy­szer ismételtük meg. Ugyan­akkor a Kutyaszorítót több mint harminc alkalommal mutattuk be. A dráma plusz erőfeszítést követel, de a víg­játékban a közönség ünnepel. Nehéz megérteni a mi szín­házi világunkat. A néző sze­reti a „pántlikás” műsort. Szeretném elmondani azt is, hogy mindig oldott, baráti légkörben dolgoztam. A fő­próbákon persze, görcsbe me­revedtünk ..., és az időnek van valamilyen fenevad mi­volta. (Kovács István megkapta a város Októberi-díját, a Mű­velődési Érdekközösség díját. Ünnepelték a községi, körze­ti és tartományi szemléken. Ma a legnépszerűbb zrenja­nini színjátszók között tart­ják számon: szerepeit belső sugallatra oldja meg. Nem egyszer pompásan. Szerepelt a Szegény Dániel című kri­miben, a Dundo Marójában, az ön is lehet gyilkos című paródiában, a Majd a papa című zenés darabban ..., és mindig színvonalasan: egy­szerűen és hatásosan.) — Sohasem fordult meg az agyamban — hallottuk Ko­vács Istvántól —, hogy más­ként is lehet. Nem hagytam magamat besorolni a profik közé, habár Lányi István rendező hívott Újvidékre sze­rencsét próbálni, másfajta ke­nyeret enni. Maradtam, mert ez az én világom, ezek az én igazi barátaim és munkatár­saim : Tóth Irén, Izelle Ká­roly, Ormay Mária, Hartig Attila, és az egyre nagyobb számban fellépő fiatalok, akikkel a tavalyi esztendőt oly sikeresen zártuk. (Elnémult a színész és megszólalt a színház elnöke.) — Tavaly összesen 32 al­kalommal léptünk fel, mint­egy tízezer néző látta előadá­sainkat. Mindig Madáchot idéztük, és egyre csak azt hangoztattuk, hogy „egy talpalatnyi föld elég nekem”. Most van színpadunk, próba­termünk, irodánk .. . mert szeretném elmondani, hogy a város társadalmi-politikai szervei eddig még sohasem tapasztalt megértéssel tá­mogatják fáradozásainkat, és helyünk a Tosa Jovanovic Népszínházban biztosított. Ez minden .. . tagadjuk termé­szetesen a balsorsot, tehát az aggódás felesleges. Ha adódik néha gond, akkor is mara­dunk a néző szolgálatában, és biztosra vesszük, hogy a közönség tapssal nyugtázza műsorainkat. Barácius Zoltán HANGSZÓRÓ Hová lenek a régi kapcsolatok? Még a múlt év júniusában indította Értékmegőrző-soro­zatát Széli Júlia. Az első adás után írtam: jó kezdeménye­zés az otthon és család környékén kutatni, megnézni, hogy a kötelékek meglazulásának milyen okai vannak. Most el­kezdődött a második rész, s hónapról hónapra a baráti, munkatársi, szomszédi kapcsolatok elszakadása került sor­ra. Mindjárt első alkalommal a szokott és bevált riportfor- | mában villan föl egy pár eset. Nem is felvillanások ezek, hanem alapos, egyszeri vagy többszöri beszélgetések a múltról, azokról az időkről, amikor például egy nagy csa­pat éveken át szinte éjjel-nappal erőt megfeszítve dol­gozott. Ilyen körülmények között a munkatársak baráttá válnak, így volt ez a Kab-hegyi első tévéadót gyártók és szerelők esetében is. S hogy csak ezen az egy nagy munkán mit csináltak és milyen helyzetben, az a szavaknál is izgal­masabban kiderült Tófalvi Gyula Kossuth-díjas konst­ruktőr naplóidézetéből. Aztán még egy ideig együtt volt a „Győztes csapat”, majd fokozatosan közbeszólt az élet. A : ’ „közbeszólás” több mint érthető, az élet logikája, hiszen , évtizedekig egy állapotban semmi sem marad, még egy kitűnő kollektíva sem, az is változik. A fiatalember együtt fejlődik a munkával — itt a technikával —, s vagy előbb­re lép helyben, vagy máshol kamatoztatja jobban a meg­szerzett tapasztalatot, s tudást. S a csapat kezd megfogyat­kozni. A munka, a gyártás sem hősi már, hanem iparsze- ] rű, rizikó nélküli folyamat, a hőskort talán csak az az ajtó ; őrzi — de azt is ki tudja hol? — amelyre, amikor készen lettek a számtalan akadály után: mindnyájan felírták a < nevüket. Rég volt, szép volt, fiatalok voltak, az élet pedig, ahogy szokott, ment tovább. Az emléke viszont kitörölhetetle- i nül él. Anyák, férj nélkül S gyerekek, részben vagy teljesen apa nélkül. Nem ke­vesen vannak. Kiket a válás hozott ilyen helyzetbe, kiket meg a házasságon kívüliség. Egyik sem ideális állapot, s a I legritkább, hogy valaki így képzelje el az életet. A tűrhe­tetlennek érzett házasság, vagy mint oly sok tizenéves ese- i tében a felelőtlen szexuális élet tehető felelőssé érte. És még számtalan tudott vagy nem tudott ok* Ki, hogyan ju­tott ide, miként él, s neveli gyermekét ebben a csöppet sem könnyű helyzetben, ezzel foglalkozott Antal Magda fenti című műsora. Több itthoni riporttal — Sombor Judit munkái — és a külföldi tudósítók rövid beszámolója alap- | ján. Mivel a témát minden fórum állandóan napirenden tart- i ja, s az egyénenkénti megoldáshoz még tanácsot adni is nehéz, nemhogy receptet, az esetek mégoly különböző vál­tozatai sem keltenek már különösebb érdeklődést. A fi­gyelmet inkább a kevésbé ismert dolgok keltik fel. Például az, hogy Amerikában 21 millió ember él egyedül, s 60 szá- i zalékuk: nő. S köztük igen sok a magányos anya, aki so- ; hasem volt férjnél és az olyan, aki elvált. De az utóbbi j időben újra a teljes család lett az ideál. A Szovjetunióban > minden harmadik házasság felbomlik, így a családok har­mada csonka. Még ma is vannak, akik ebben a nők fel- ; szabadulását látják, ám a szociológusok józanabbja: a ve­szélyt jelzi. Olaszország sem az már, mint régen volt, ott 5 azonban — viszonylag — jobb a helyzet. A hagyományok >. oly erősek, hogy még mindig az apa-anya-gyermek az alapmodell. Vagyis az igazi család. Tíz kérdés a MÁV-ról Család a vasút is, a mi családunk. Szeretjük, úgy mint a \ magunkét, időnként indulatos, felemelt hanggal, de azért ! csak a mienk, megértjük, átérezzük a baját, s ezzel kész j is a feloldozás. Különösen, ha olyat tudunk meg, ami mé- ( lyebb bepillantást nyújt a nehézségek közé. Ilyen például ; az, ami nem itt, nem a Rapcsányi László tíz kérdése nyo- i mán derült ki, hanem még a vonatjegyek árának megdup­lázása utáni változatlan utazási körülmények felhánytor- : gatása során az Élet és Irodalomnak adott válaszból. Ez : pedig: a MÁV egy fillért sem lát az áremelésből, mivel > annak az összege az államkasszába kerül. A mostani tíz kérdés az eddig is ismert általános hely- ‘ zetet bontotta tíz speciális részre, s Mészáros András ve- í zérigazgató-helyettes nagyon rokonszenves őszinteséggel, ; í tárgyilagosan válaszolt mindre. Villamosítás, áruszállítás, ‘ I a leromlott technikai háttér, a személyszállítás színvonala, s stb., stb., mind szóba került. És természetesen aa egyre j nyomasztóbb létszámgond, mely évenként egyre több — j óriási mennyiségű — túlórához vezet. S ezzel a kör bezá- j rul. Mégis innen kell megtalálni azt, hogy hogyan to­? Vass Márta EZÜSTTALLEROK A MÜLTBÓL. Vízvezetéképítés közben 1210 darab ezüstpénzből álló kincset talált Diószegi Antal kisnaményi tsz-dolgozó. Az agyagedény-töredékek között rejlő pénzekről érte­sítette a Nyíregyházi Jósa András Múzeum munkatársait, akik megállapították, hogy a XVI—XVII. századi véretekből áll a lelet. A többnyire lengyel és magyar dukátokból álló pénzek mellett a legszebb darab egy 4 cm átmérőjű, 1635-ben készült tallér (MTI Fotó — Oláh Tibor felvétele — KS)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents