Békés Megyei Népújság, 1986. február (41. évfolyam, 27-50. szám)

1986-02-18 / 41. szám

1986. február 18.. kedd Vrsatec. A nyelvünk majd beletörik, mire megtanuljuk a csehszlovák üdülőtelep ne­vét, ahol egy hetet töltünk, február 4-től 11-ig. A Békés­csabai 2. számú Általános Iskola és a 15 ezer főt fog­lalkoztató dubnyicai nehéz­ipari üzem szakszervezeti bi­zottsága között az elmúlt év­ben jött létre a kapcsolat, melynek eredményeként nyáron 40 csehszlovák gye­rek látogatott el Békéscsa­bára. A meghívást most vi­szonozták vendéglátóink, fe­lejthetetlen élményt nyújtva csaknem 40 békéscsabai gye­reknek. Illetve — mint ké­sőbb kiderül — még több­nek, hiszen meglepve ta­pasztaltuk megérkezésünk napján, hogy a Sebes György Közgazdasági Szakközépisko­la diákjai már napok óta itt kóstolgatják a sízés örömét. Mit kóstolgatják . . . Hozzánk képest — akik még a lécet sem tudjuk felcsatolni —, ők már világbajnokok. Meré­szen siklanak a havon, leg­többjük otthonosan mozog a nagyobb lejtőkön is. De ne vágjunk a dolgok elébe, hiszen az üdülőt sem érjük el egykönnyen. Idefe- lé — néhány kilométerrel odább, a hegy lábánál — hónak nyomát sem látjuk. A srácok lógó orral nézegetik a szürke tájat: „Ebből sem lesz sízés” — morgolódnak. Aztán ahogy elindulunk felfelé a kacskaringós he­gyi úton, itt ott már feltű­nik egy-egy fehér folt. Ké­sőbb — láss csodát! — mint egy diadalív, két hatalmas sziklatömb között visz el az utunk, s mögötte: feltárul az üdülőtelep, teljes téli pom­pájában. A busznak itt meg kell állnia, hisz lefelé az üdülőig még csak-csak men­ne. Ám vissza... A csúszós — sítalpak, szánok fényesí­tette — úton a személyautók is csak külső segédlettel jut­nak fel, nemhogy egy autó­busz .. . így hát mindenki szedi a cókmókját, s irány a 2—300 méterre levő Pioniersky-tá- bor, mely egy hétig az ott­honunk lesz. A táj gyönyörű. Bár a tél kellős közepébe csöppen­tünk, mégsem fázunk, hisz a nap szikrát vet a vakító fe­hér havon. A levegőt szinte harapni lehet... Enyhe lej­tőn haladunk, mégis nehéz az út, mert csúszunk, és a csomagok is valahogy gyor­sabban akarnak leérni, mint mi.. . Aztán végre mégis beérünk a hatalmas előcsarnokba, az üdülő társasági életének helyszínére. Itt rendeznek es­ténként diszkót, s itt zajla­nak napközben a röpke pingpongcsaták. Röpke, mert időnk jó részét — ért­hető módon — a pályán tölt­jük majd: síelni jöttünk. Az első nap a küzdés ma­ga. Már a lécek beállítása, felcsatolása sem megy egy­könnyen ... Nem véletlen, hogy az üdülőtől félórányi járásra, a „Szamárhegyen” kezdjük a tanulást. Az a fránya léc úgy csúszik, hogy többet va­gyunk a földön, mint a lé­cen. A síbotok még inkább útban vannak, de nem csüg­ged senki... A három ok­tató mellé kedves kalauzunk, Köpi Richárd — a mindig vidám Ricsi bácsi — is be­áll. Tanácsait megfogadjuk, görcsös próbálkozásunk ered­ménye mégis esés és újabb esés. Aztán lassan megtanulnak talpon maradni a srácok. Csakhogy jön az újabb bök­kenő: a fizika törvénye sze­rint az ember minél tovább siklik lefelé — jaj csak sen­ki és semmi ne legyen az útjukban! —, annál jobban felgyorsul. Így a megállás­nak egy sajátos formáját dolgozza ki mindenki: leg­kevésbé érzékeny felét föld­re helyezi, s így előbb-utóbb (léccel vagy léc nélkül) si­kerül lefékezni. Lassacskán az alapokat el­sajátítjuk, új pálya után né­zünk. Zliechov tűnik a leg­alkalmasabbnak. Ezúttal másik kísérőnk és tolmá­csunk a fiatal kohómérnök- nő, Malikova Irena mutatja az utat. A feladat most sem cse­kély, a felvonó használatát kell megtanulni. A legbát­rabbak a nagy pályát is ki­próbálják. A felvonóval olyan magasra mennek, hogy csak találgatjuk a távolban mozgó pontocskákból ki, ki lehet. Van is izgalom, míg is­mét leérnek közénk. Sze­rencsére baj nem történik, lassan az üdülőnk melletti nehezebb pályával is kacér­kodhatnánk .. . Mert „otthon”, az ablak­ból a sípályára látunk, a magasabban, a szemközti hegy tetején pedig az egy­kori Vrsatyec — Oroszlánkö — nevű vár romjait csodál­hatjuk meg nap mint nap. A legmerészebben rakott várak egyike volt ez, a ta­tárjárás után építették. Egy időben rablólovagok birodal­ma volt, mígnem 1680.-ban a bécsi császár romboltatta le — meséli Ricsi bácsi egyik este —, ma már csak a me­részebb kirándulók zavar­ják meg e romok méltóság- teljes nyugalmát. Igen. A délutáni síelések után sokat beszélgetünk, s aki bírja még szusszal, lesé­tál a hegy lábánál megbúvó kis faluba. Érdemes, hisz ilyenkor, farsang idején itt még őrzik a hagyományt: házról házra járnak a jel­mezes férfiak, bőgőt temet­ni. A harmonika, a trombita, de még a nagydob sem ma­rad el a „produkcióból”. Né­pes gyereksereg kíséri őket, hátha nekik is jut a fakar­dokra tűzött adományokból, a szalonnából és a fánkból. Perselyt is visznek maguk­kal, ami összejön, este a bálban elmulatják ... Min­ket is meginvitálnak a mu­latságba, hajlanánk is rá, de mire a meredek úton nagy- nehezen visszakapaszkodunk szállásunkra, maradék erőnk is elszáll. Jobb lesz pihen­ni. Már csak azért is megéri időben lefeküdni, mert az utolsó nap síversenyt rende­zünk. Egy-két versenyen már túlvagyunk, egyszer Ki mit tud?-ot szerveztünk, s volt már pingpongcsata is... De itt, a sítábofban mégis ez a legnagyobb esemény: ki, hogyan hasznosította az itt töltött időt... A tanulást si­ker koronázza, a kitűzött pályát — Majoros Béláné táborvezető óvó tekintetéből követve — mindenki épp bőrrel megússza. Mintha a vidék bizarr mészkőszirtjei is barátságosabban néznének le ránk — vagy csak mi szoktunk hozzá az óriások látványához? Mindenesetre fájó szívvel búcsúzunk a környéktől, a lengyel gyere­kektől, akikkel egy hetet töl­töttünk együtt szálláshelyün­kön. S indulunk, nem kis izgalommal, mert a rádió járhatatlan utakról beszél a Dunántúlon. Szerencsére, amerre mi haladunk, nincs nagyobb hóakadály. Időben hazaérünk . . . Kép. szöveg: Nagy Ágnes Ünnepi vacsnra, Tűz, Merénylet Básti-sorozat kezdődik a televízióban Valamikor régen, süldőlány koromban féltve őrzött kin­csem volt egy dedikált fénykép. Klasszikus arcélű, magas homlokú. nagyon jóképű fiatalembert ábrázolt, aki akkori­ban — a ’30-as évek végén — volt a színészrajongó, fiatal lá­nyok bálványa. Emlékezetem tárházából előbukkan egy cím: Hatodik emelet — ebben aratta akkor egyik legemlékezetesebb szín­padi sikerét Básti Lajos. Aztán megbolydult a világ, és a fel- szabadulás után találkozhattam újból a nevével, először a Művész, majd a Nemzeti Színház tagjaként. A szerepek széles skáláján játszott, Shakespeare-drámák hőseitől a Pygmalion (majd a My Fair Lady) Higgins professzoráig. Színház, film. televízió, rádió foglalkoztatta, sikerek, kitüntetések kísérték pályáján. Ragyogó beszédtecnikójú, csodálatos orgánumú szí­nész volt, aki tudását, tapasztalatait a Színház- és Filmmű­vészeti Főiskola tanáraként adta tovább éveken át. 1977-ben. hatvanhat éves korában bekövetkezett halála ngy vesztesége volt művészeti életünknek. Február 17-'én lett volna 75 esztendős. Ez alkalomból film­jeiből összeállított sorozattal tiszteleg emléke előtt a televízió, és teszi lehetővé, hogy az őt személyesen már nem ismerők is találkozhassanak a nagy színészegyéniséggel. A válogatás filmeket és tévés produkciókat vonultat fel, a műfaji válto­zatossággal is bizonyítva Básti Lajos sokoldalú tehetségét. A sorozat február 23-án, vasárnap kezdődik Az ünnepi vacsora című filmmel, a továbbiakban a Tűz, a Merénylet, a Nappali sötétség, a Butaságom története, a Történelmi magánügyek, az Ivan Iljics halála című filmeket és a Monte Carlóban Arany Nimfa-díjjal kitüntetett tévéprodukciót láthatják. Bizonyára sokan vagyunk, akik örömmel várjuk a Básti Lajossal való találkozást. (erdős) Basti Lajos a Merénylet című film egyik .jelenetében KÉPERNYŐ Moszkvai jelentés Nem akármilyen feladatra vállalkoztak a péntek este vetített „Moszkvai jelentés" című/ műsor készítői. A kül­politikai szerkesztőség forgatócsoportja az SZKP XXVII. kongresszusa előtt igyekezett megragadni a „Gorbacsov- korszak” első évének új vonásait. Az első képsorokban készséggel válaszoltak az utcai járókelők Sugár András kérdéseire, hogy ki, mit vár a kongresszustól, s hogy mennyire elégedettek az új vezetéssel? Egy újság szerkesztőségének levelezése mindig sokat el­árul az adott országról, a társadalomról, az emberek köz­érzetéről. Jól tudták ezt a műsor készítői is, bizonyára ezért látogattak el többek között a Pravda szerkesztőségé­be, hogy válogatást adjanak az oda beérkezett észrevételek­ből, véleményekből. A szovjet televízió munkájába, hét­köznapjaiba is betekinthettünk. Az újdonságokról érdek­lődtek a műsor készítői: „Több a pozitív bírálat” — fog­lalta össze új törekvéseiket az egyik neves szerkesztő. S ha már a mindenkit érdeklő kérdéseknél tartunk . .. Szó esett a több mint egyórás műsorban a környezetvéde­lemről, arról a mozgalomról, melyet a közelmúltban indí­tottak e nemes cél érdekében. S beszéltek az új brigádvál­lalkozási rendszerről, a túlzott alkoholfogyasztás elleni küzdelemről, és így tovább, és így tovább ... S hogy kik szóltak minderről? Nos. ez az összetétel is igen széles ská­lájú, kellően átfogó. Elmondták gondolataikat neves köz­életi emberek, írók, Zaszlovszkaja akadémikus, a reform- gondolat vezető szakértője, de a riportfilm helyet adott a diszkóban szórakozó fiatalok, a munkások, a piaci vásárlók és árusok véleményének is. Tizenegy nappal a kongresz- szus előtt e dokumentumfilm ezzel zárult: „A Szovjetunió újabb fölemelkedésre, újabb felvirágzásra vár. érte dol­gozik ...” A látottak, hallottak meggyőztek minket e cél­kitűzés realitásáról. Öröm Az iménti műsorban — többek között — méltattuk, hogy sokan elmondhatták véleményüket egy-egy adott témá­ról. Nos, az ezt követő „öröm" című filmben, melyet az ifjúsági szerkesztőség készített — szerkesztő-rendező Ba­logh Zsolt —, legalább annyian nyilatkoztak, ám a kérdé­sek skálája itt igen szűkre szabott: kinek, mi okoz örö­met? Talán ezért? Vagy a késői műsoridő miatt álmosod- tunk úgy el? Egy biztos. Csak néhány villanásra újult meg figyelmünk, így a 29 éves balett-táncosnő őszinte szavain, s elgondolkoztattak a tizen-, huszonévesek „vallomásai” is: többen sok pénznek, mások a jó „kajának”, megint más egy sikeres nadrágvásárnak örül leginkább (Nem is nagy igényűek!) Csupán néhány pillanatig volt érdekfe­szítő a műsor, de egészében ... Ha netán a film végén en­gem is megkédeztek volna, én most minek örülök legjob­ban, nos, azt válaszolom, annak, hogy végre álomra hajt­hatom a fejem ... Már a felvetett kérdés is olyan volt, melyre nehéz vá­laszt adni, hisz sok apróság van, aminek örülhet az ember. Ott volt például a szombat délutáni „Ki miben tudós?” ve­télkedő. Hát nem öröm látni azt a sok okos fiatalt, akik bejutottak e nagy országos megmérettetésre? Én minden­esetre szívesen hallgattam, néztem őket. S ami külön öröm volt számomra, hogy a műsor készítői bevonták a nézőket is a játékba. Nem csupán azzal, hogy a kérdésekre meg­próbáltunk otthon, magunk is választ adni, hanem azzal is, hogy míg a versenyzők a fejüket törték, meghallgathattuk a műsorhoz fűzött telefonos vélemények magnófelvételeit. Sőt, totót is kitölthettünk. melyet az „Iskolatelevízió" cí­mére küldhetünk be, ha mi, nézők is kedvet kaptunk a já­tékhoz. S miért ne játsszunk mi is? Végre egy élő adás S ha már a játéknál tartunk. A Családi vasárnap is könnyed, mondhatni játékos délutánt ígért, s nem csalód­tunk. A műsor több helyszínről, s minden lehetséges ol­dalról megközelítve mondta el mindazt, amit a farsangról tudnunk érdemes, ötleteket kaphattunk gyermekeink far­sangi jelmezeinek elkészítéséhez, báli ruhatárának felfris­sítéséhez. Mindezek mellett a táncos mulatságok illemta­nából is szemléletes ízelítőt nyújtottak, és megismerked­tünk e vidám népi hagyomány eredetével. Egyszóval érde­mes volt a vasárnap délutánból közel másfél órát a Vitray Tamás vezette műsorra áldozni. „Az élő műsor a farsang és a játék, a társas-baráfl együttlét, a tartalmas kikapcsolódás, az egészséges életmód és a divat kérdéseivel foglalkozik. A néző megismerkedhet Bálint Ferenc, Peterdi Pál és Vas Dezső családjával.” Ezt ígérte a rádióújság, s mindebben valóban részünk volt. Am úgy hiszem, a hangsúlyt az élőre kellene tennünk. Mert sajnos, szűkmarkúan bánik a televízió e műsorokkal. Igaz, a kockázat jóval nagyobb, ám az élő adás varázsát nem pótolhatja semmi. Érdemes lenne gyakrabban élni e lehe­tőséggel, megéri. v * Magyar—jugoszláv tévéfilmek Magyar—jugoszláv tévé­filmek közös alkotására vál­lalkozott az MTV pécsi stú­diója, valamint az újvidéki és a Ljubljanai Televízió. Olyan témákat dolgoznak fel, amelyek kifejezik a két szomszédos nép sokoldalú kapcsolatait, megjelenítik közös történelmi emlékein­ket. kulturális értékeiket. Hazánkban először készül nemzetiségi (szerbhorvát) nyelvű tévéjáték. A „Meg- felezettek” című alkotás a Mohácson született és Buda­pesten élő Predrag Sztepa- novics nemzetiségi író és műfordító azonos című re­gényének lesz a televíziós változata. Hunyadi Mátyás legendás alakja a középkor óta ele­venen él a szlovén népben, része a szlovén nemzettu­datnak és a szlovén népköl­tészetnek. Szinte magától kínálkozott tehát a gondo­lat, hogy az eddigi legna­gyobb magyar—szlovén tele­víziós vállalkozás a „Má­tyás király nyomában” cí­mű dokumentumfilm legyen. Az ötvenperces műsor — a terv szerint — még az idén képernyőre kerül Ma­gyarországon és Szlovéniá­ban. Az oroszlán(kő) megszelídült ...azaz sítábor VrSatec-ban

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents