Békés Megyei Népújság, 1986. január (41. évfolyam, 1-26. szám)
1986-01-04 / 3. szám
NÉPÚJSÁG 1986. január 4., szombat Hortobágyi Zoltán: Hazafelé nőm — mutatta föl a cigaA faajtó ki-becsapódott, aszerint, hogy a mozdonyvezető hirtelen fékezett-e vagy éppen szabad futást engedett a kicsiny gőzösnek. A vonat gyakran megállt, de ilyenkor az itteniek nem szálltak ebbe a kocsiba. Messziről látták, hogy a kéménye nem füstöl, akkor pedig fagyoskodhatnak egész úton. Az idegen — ott ült méternyire a nyitott ajtótól — ezt fölszálltakor talán nem vette észre, de az is lehet, hogy nem törődött a meleggel, s csak egyedül akart üldögélni. A hideg vé- gigszánkázott az arcán, be a nyitott kabát alá. Mintha élvezte volna, mert nem húzta magán összébb. Néha szívott egyet az orrán. Odakint a havas szántóföldeken fagyos szél táncoltatta a porhót, ameddig a szem ellátott. Fekete, csupasz fák álldogáltak csoportban, távoli tanyák füstje gurult csomókban a síkon. A nagy hideg és a szikrázó napfény késélessé tette a keskeny sínpárt körülölelő vidéket. Az idegen cigarettára gyújtott, tenyerével védte a vékony lángot a be-betörő szél elől, aztán hátradőlt, szorosabbra fogta a kabátot, és kifújta a füstöt. A hamut a padlóra verte, a dermedt olajon megült a szürke kupac addig, amíg a szél bele nem kapaszkodott. Hol az egyik, hol meg a másik oldalon jártatta a szemét, még a nyakát is nyújtogatta, hadakozva a lehetetlennel, hogy mindent egyszerre lásson. Amint a következő falu első házai föltűntek az ablakkeretben, bólintott. Az állomás sárgára meszelt, vedlett kis épület volt, előtte fél lábszárig érő hó födte a virágágyásokat. Szemben, a túloldalon már gyülekeztek a kocsma előtt a szom- jasabb utasok. Az idegen is leszállt, de kezét nem vette elő a kabát zsebéből, csupán a fejét rázta meg. Belépett a kocsmába, köszönt. Halkan, csak úgy magának. Senki sem fogadta. Néhá- nyan végigmérték, megvallatták a ruháját, cipőjét. Látta az óvatos szemeken, tudják: idegen. Nem volt ezekben a szinte észrevehetetlen, suhanó pillantásokban semmi bántó, az idegen mégis tanácstalanul állt néhány pillanatig az ajtóban. A kocsmárös olyan volt. mint a többi. Fehér köpeny, személytelen arc, érdektelen hang. Biztos kézzel tette az új vendég elé a nedves alumíniumlemezre a megtöltött pálinkáspoharat. Az idegen fölhajtotta, s megint a pohárra bökött. A pálinka, a cigarettafüst, az öreg vaskályha bűze kaparta a torkát, köhhentett. Már senki sem figyelt rá. Néhányan lustán ballagtak vissza a vonathoz, a padlón füstölgő cigarettacsikkek maradtak utánuk az apró hótócsák között. Fizetett. Pár lépést kellett csak gyalogolnia a főutca sarkáig, ahonnan végignézett a meztelen akácok során. A havat szétszabdalták a lovas kocsik gumikerekei, néhol szánkók széles nyoma. A főutcán nem mozdult semmi, most a szél sem kavarta a havat. A hidegtől hajtva föllépett a vonatra, és visszaült a helyére. Hiába csukta be, amint a kis mozdony meglódította a szerelvényt, az ajtó ismét kinyílt, s alvó kertek kerítésének ritmusa csatlakozott a kerekek csattogásához. A kalauz váratlanul lépett be, az idegen nem láthatta, amikor bámulatos ügyességgel áttornázta magát egyik kocsiból a másikba, nem törődve a lépcsőkre fagyott jéggel. — Mért nem megy át a fűtött kocsiba? — kérdezte meglepetten. — Itt megfagy. Tudja, rossz a kályha, a ros- seb tudja, mi baja, tegnap még az ablak is izzadt tőle. Az ajtót is a fene eszi. Az idegen nem felelt, csak elővette a jegyét, nyújtotta. A kalauz a vastag bőrtáska széleS' fedelére tette. — A többi kocsi meleg ám! Mpst raktam meg a kályhákat. Vastag, kék posztókabátja fölső gombját nyitva hagyta, látni engedte foszlott nyakú, tiszta ingét. — Jó napot! — mondta színtelen hangon az idegen. — Jó napot. Csak azért mondom, mert én itt megfagynék, uram — nyújtotta a kilyukasztott jegyet a kalauz. — Nem fázom. Különben is, hamarosan leszállók. — Vagy úgy. A kalauz leült a szemközti ülésre, fél arca fürdött a bezuhogó napfényben. — Maga nem idevalósi. Akkor ismerném. Én mindenkit ismerek, tudja, kicsi a vonat, mint a tyúktojás, öt éve kértem vissza magam a vonalra, mégis csak az én vidékem. Valahogy úgy vagyok vele, hogy errefelé még a rossz is jobb, mint idegenben. Maga nem így van vele, ha meg nem sértem ? — Valahogy így — felelte az idegen. Nem nagyon figyelt a másikra, inkább a pálinka útját követte, amint szinte csíkot vágott a nyelőcsövébe. A kalauz irdatlan zsebéből cukrot halászott elő. kínálta. — Nem élek vele — hárította el az idegen —, köszörettás dobozt. — Én meg azzal nem — nevetett a kalauz. — Árt. Könnyebben kap rákot az ember. Mondta a doktor úr is szombat este a kultúrház- ban. Telente ott szokott beszélni az egészségről, meg hogy mit egyék az öregebb- je. ilyesmit. No hiszen. Ha én mindent be akarnék tartani, amit a doktor úr mqrrá. tán levegőt se vennék. Szegény apósom is. Nem ivott, cigarettát se vett a szájába soha, mégse érte meg a hatvanak A fene igazodik el ezeken a dolgokon. — Nem könnyű, ebben igaza van. — Egyszer csak lefordult a székről, és 'már vége is volt. Annak a nyugodt embernek ! Hangos szavát nem hallottam. Szívroham. Otthon persze nem volt senki. Az öreg Varga találta meg. kihűlve, a komája. Hajjaj . .. így van ez. Az idegen figyelte az imént még mosolygós arc hirtelen szomorodását. — A nagyapám is elment utána gyorsan. Nagyon megértették egymást ketten, pedig húszegynéhány év differencia volt közöttük. Minden évben apósom rimán- kodta be télire az öreget a tanyáról a faluba, mert a szőlőt nem akarta odahagyni semmiképpen. Aztárr tessék. Az egyik november elején halt meg, a másik, a nagyapám, december köze- pin ment utána. — Nem hittem volna, hogy így van. Elmennek egymás után. Hiszi, nem hiszi, apám és anyám, isten nyugosztalja őket, két hét alatt költöztek ki az akácosba tavaly. Nem azt mondom én, hogy nem számítottunk rá, hát beteg volt a szíve egyiknek is, másiknak is. Mégis. Amíg csak az ember körül ólálkodik a halál, addig nem figyel rá. Amikor aztán az ajtón kopogtat... De mit tehetünk? Most már a mi nyakunkon a kis föld, meg a jószágok. Két fiam van, muszáj csinálni. Kevés a pénz, az élet meg drága. Az a tavalyi esztendő . .. ! Mennyi baj, bánat. Ügy fogyott a család, mint a háborúban. De hát élünk. No, talán az idei évben nagyobb szerencsénk lesz. Az idegen hallgatott, samíg az indulat nélküli szavak körbezsongták, egyszerre szégyellni kezdte magát. Ez az ember itt tíznek elegendő bánatról beszél úgy, mintha egy könyvet olvasna föl. ö meg itt ül a hideg vonaton, mert hajnalban elindította egy érzés: látnia kell azt a falut, ami az emlékeiben él. Sötétben szaporázta a lépteit, ki a lakótelep egyforma házai közül, maga mögött hagyva a mindennapos há- borúcskákat, amik munkahelyén rendre kitörtek, és általános, néha egyoldalú bé- sekötésekkel értek véget. — Csak panaszkodok itt magának. Pedig nem nekem volt a legrosszabb sorom, mást is elért a baj. Ott van mindjárt példának okáért Varga Jóska esete — fogott egy új történetbe a kalauz, s amire megint csak alig figyelt a vele szemben ülő férfi. — Hatéves volt csak a kisfia. Amíg Jóska lebiciklizett a falu másik végire, megesetf a baj. Gyufa. Mire hazaért, már el is vitték a kicsit, s mire utolérte a kórházban, holtan találta. Nem tudták megmenteni, úgy ösz- szeégett az ártatlan . .. Igen, mondta magában az idegen. Vajon valahol, valamelyik vonaton beszél-e így rólam valaki? Egyáltalán. Törődik-e a sorsommal ember úgy, ahogy ez a kalauz az apósával, Varga Jóskával? A kék posztókabátos már Banga Kis Mária autóbalesetét magyarázta, vastag ujjaí között forgatta a tányérsapkát, utána rögtön Hornyák Pista dolga következett az elhullott malacokkal. — Az ám — derült föl megint a kalauz. — A malacok. Holnap hajnalban kelek, a szomszédba vagyok hivatalos. Vágnak. Böllér, amolyan igazi, alig akad. Aki van, azt nagyon becsüli a falu. Nékem még apám tanította annak a sorát. És én, én mit tanultam tőled, apám? — tört át a szavak sűrűjén az idegenben a keserűség. Már az arcodra sem emlékszem igazán. Megtalállak? És ha megtalállak? Harminc év után mondhatunk-e egymásnak valamit? Anyám is egyedül temettem el. Milyen bizonyos voltam néhány órája abban, hogy látni akarlak! Most meg . . . — No — koppant a kalauz hangja —, most jön Dózsa- puszta, majd Kisér ... — ... utána az Iskola-dűlő. az állami gazdaság, azután pedig Bakóháza — folytatta váratlanul az idegen. —; Honnan tudja ilyen jól? — húzta föl szemöldökét a kalauz. — Hát ismeri a vidéket? Idevalósi? Az idegen gondolkozott a feleleten. Ide való volna? Ez a nyárfasor ismerős, ismerősebb, mint a lakótelepi lakás zugai, ahol évtizedek óta él. A nyárfasor mögött nem messze a Kisér, ahol azt a tömérdek törpeharcsát fogták kassal. Tóth Feri ujját Imre bácsi, az öreg lelkész vágta föl, amikor két napra rá ugyancsak vörösre dagadt egy harcsabajusz döfése után. Mikor is volt mindez? A Kisér hízott jegén szán- kázik a fagyos szél. A kalauz várta a választ. Látszott, kutat az emlékezetében. Ismeri ezt a ritkuló hajú, idegen embert? Nem talált fogódzót a szeme körüli ráncokban, a barna szemekben, az ápolt kezekben. Igen, idevalósinak kéne lennem — bólintott szótlanul az idegen, és a kalauz elfogadta a néma választ. — Rég elmehetett innen, azért nem ismertem meg — kezdte, némi bocsánatkéréssel a hangjában. — Pedig korunk szerint, ahogy elnézem . . .? S ha itt maradnék? — ütötte föl magát a kérdés az idegenben. Megint, mint akkor régen. Tyúkok, kert zöldséggel, szőlő a homokon, ho- roló, muslincák felhője a cefréskád fölött. Így február táján eperpálinkával fogadnám a böllért. Ide kéne tartozni. — Máté Pál — emelkedett föl jobbját nyújtva a kalauz. Az idegen szórakozottan megszorította. Érezte mégis a repedezett bőr rovátkáit. — Simon. Bocsánat — biccentett a posztókabátos felé —, Simon Ferenc. A kalauz arca elkomorult. — Én ismertem egy Simon Ferencet. Bakóházán a Kishíd utcában lakott. Az idegen a két szikár mondat ellenségességére figyelt föl először, csak pillanatok múlva, ahogy a kérges tenyeret elengedte, akkor értette meg azokat. — Ismerte? Lakott ? — ismételte elvékonyodott hangon. — Olyan egyedül halt meg, mint az ujjam e! — mutatta ki a hüvelykjét. — Az a maga Simon Ference? A bakóházi? — s hogy az idegen nem felelt, mondta tovább. — Annyi mocskot én még nem láttam, mint annak a házában. A párnát elitta a feje alól. Pedig micsoda keze volt! Mindenhez értett, ö csinálta meg a fürdőszobánkat. Csempét rakott, csövet szerelt, akár egy mester. Nem volt annak senkije. — Mikor? — kérdezte fakó hangon az idegen. — Három éve? Négy? Az asszony jobban tudná, ő vitt néki néha levest, amikor ágynak esett . . . Szóval a magáé? — maradt a kérdés a levegőben. Hallgattak. Csak a vonat kerekei csattogtak szüntelen — Az apja? — Az. Volt. A kalauz szó nélkül fölállt. Nem is köszönt. Még a szomszéd kocsi barátságos melegében is-csóválta a fejét. Az idegen mozdulatlanul ült. Szemét le nem vette a szemközti ülésen felejtett néhány szem cukorról. Bámulta a zörgő celofánban ide-oda guruló kis golyócskákat. Mintha köze lenne hozzájuk. Arcok közelről Mladonyiczky Béla Ház a város szélén. Műhely, ahová derűs időben besüt a nap, csend van, ahol dolgozni lehet. Megküzdeni fémmel, fával, kövekkel, életet önteni a formákba. Mladonyiczky Béla szobrász otthonában a termékeny alkotó anyagba mintázott,. sokszínű gondolatai köszöntenek. — Közeledve az ötvenedik évemhez, sok meditáció után, szeretném megtisztult formában látni magam — mondja Mladonyiczky Béla. — Megőrizve az érzékenységem, megpróbálok egyre inkább a lényegre figyelni. Felelősséget érzek minden kimondott szóért és minden hallgatásért. Remélem, megengedhetem magamnak, hogy már csak a műveim által perlekedjek. harcoljam meg harcaimat. Akiért szólok, úgyis tudja, érzi, hogy érte, helyette is hirdetem a magunk igazát. Példát keresve, hogy az igazságnak tér kell, élet, győzelem. — Emberi és művészi kiteljesedéséhez honnan meríti az erőt? — Békéscsabán élek, ez a város és ez a megye a szőkébb hazám. Természetesen örülök, ha műveim eljutnak másfelé is az országba, néha a nagyvilágba is, de amit alkotok, az a Körösök mentén él, itt hatásos igazán. Enyéim közt lehetek magyar, európai és mindenképpen mai ember. Korunk feszültségeivel és reményeivel megáldva, megverve. Ami a művészi gyökereket illeti, mivel szobrász vagyok, csak az antik göFög kultúrához fordulhatok tápláló mintákért. Azok az alkotások jelentik számomra a tökéletességet, a soha el nem érhető álmot Nem hiszem, hogy bárki képes lenne kibontakozni az előző korok eredményeinek ismerete nélkül. — Keze nyomán a „teremtés" ismétlődik: holt anyag a szellem, a gondolatok hordozója lesz. Munka közben hogyan alakítják egymást? — Nem biztos, hogy holt az anyag, amivel dolgozom, hiszen a fa élőlény volt, szenvedélyesebb dolgokat lehet kifejezni benne. A kő líraibb, meditáló gondolatok nyugszanak benne. Esetenként változik, hogy a mondanivalóhoz keresek anyagot, vagy egy-egy kőben látom meg a formát, amit ki tudok belőle bontani. Előfordult, hogy egy tüsköt nyolc évig nézegettem, s amikor egyszer úgy éreztem, hogy az egész világ szembefordul velem, amikor dacolni kellett ártó erőkkel, akkor faragtam meg. Repedezett, vihart álló önportré lett: Leonidasz. — Milyen szobrokat szeretne készíteni? — Egyszerűt, tisztát, közérthetőt. A tér és .a mozgás dialektikájában bemutatni az életet, fenségével és esen- dőségével együtt. A művész, morális lény, erkölcsi tartás nélkül minden szava kotyogás csupán. Csak megélt élményeimről tudok szólni, ezért nem önzés, ha keresem a magam harmóniáját is. A szobrászat nyelvén kifejezve, párbeszédet szeretnék az emberekkel. Kortársaimmal, és talán a jövő nemzedékkel Andódy Tibor Mucsi József: Születésemkor Amikor én megszülettem, nem virággal köszöntöttek. Messze, messze szült az anyám. Becskereken, nem Battonyán. Kölcsönkérte pólyám, ingem, abban hozott haza engem. Mikor a világra jöttem, ágyúszóval köszöntöttek. Majd egy éve, kedve fordult, kormos kézben puska mordult, vértengerré vált a világ. Ríttak ám a gyásztrombiták! Háború volt, vérzivatar. Békét, nem csak apám akart, oldalán állt sok nincstelen. Ma is hiába perelem. A félkótya, vak császárok ásatták a gödröt, árkot. Árokszélröl néztem rájuk, véres volt a szép orcájuk. Belehullt az én apám is, foltonfolt lett a pólyám is. Újházy László: Fáradt kövek egy úton pillák csukódnak lám az estre ablakok lehúzott redőnyök szerelemre csak a lélekben maradnak nyomok színezi őket az álom rendszerezne aludni kell a nyűgöt aludni át a tegnapot s a mát kezem fején varjak vére zsibbad tücsökhang cirpeli a csönd arákulum a föld most füstölög arany tisztítja önmagát ég és föld között megnyúzom én ezt az éjszakát porolnak fázó reflektorok erdő titka a szó így hangtalan arany tisztítja önmagát lélekben fakuló nyomok Mladonyiczky Béla: Szél
