Békés Megyei Népújság, 1986. január (41. évfolyam, 1-26. szám)

1986-01-29 / 24. szám

1986. január 29., szerda Amerikai űrhajósok tragédiája Budapesten ülésezik az atomenergetikai kormányközi bizottság (Folytatás az 1. oldalról) McAuliffe útját az tette le­hetővé, hogy Reagan elnök kijelentette: az első nem hivatásos utasnak feltétlenül a pedagógusok közül kell kikerülnie. A tanárnő New Hampshi­re államban oktat társadal­mi ismereteket Concord vá­ros egy középiskolájában. Sok száz jelentkező közül választották ki és több hó­napos edzéssel készítették fel az űrutazásra. Christa McAuliffe a terv szerint te­levíziós adásban mutatta volna be az iskolásoknak az űrrepülőgépet, ismertetve az ott folyó munkát. Az amerikai - hatóságok haladéktalanul mentőegysé­geket irányítottak abba a tengeri körzetbe, ahová a felrobbant Challenger űrre­pülőgép roncsai hullottak. Ejtőernyősöket dobtak a vízre, de egyelőre nincs je­lentés arról, hogy van-e egyáltalán remény a sze­mélyzet tagjainak életben maradására. Szakértők sze­rint ez teljesen valószínűt­len. Az Egyesült Államok ed­dig 56 olyan űrrepülést haj­tott végre, amelyben űrha­jósok vettek részt. Az űrre­pülésekkor nem történt ed­dig szerencsétlenség. Koráb­ban egy üzemi próbán kö­vetkezett be robbanás 1967- ben. Akkor három űrhajós volt a tragédia áldozata. A négy űrrepülőgéppel eddig 24 alkalommal hajtottak végre repülést, ugyancsak baleset nélkül. Az amerikai képviselőház­ban a tragédia hírére félbe­szakították az ülést. Reagan elnök — a tör­vényhozás vehetőivel egyet­értésben — egy héttel elha­lasztotta az Egyesült Álla­mok helyzetéről szóló kong­resszusi üzenete elmondását a Challenger űrrepülőgép tragédiája következtében. Az elnök magyar idő szerint az éjszakai órákban televí­ziós beszédet mond a ka­tasztrófáról. Reagan hala­déktalanul a floridai Kenne­dy űrrepülőtérre küldte Bush alelnököt, hogy sze­mélyesen vezesse a vizsgá­latot annak megállapítására, hogy mi okozhatta a robba­nást. Az indító személyzetet haladéktalanul elzárták a külvilágtól, mindaddig, amíg az elsődleges vizsgálatot be nem fejezik, a részletes vizs­gálat hetekig tarthat. Az amerikai űrhajózási és űrkutatási hivatal, a NA­SA, az esti órákig nem adott ki közleményt a történtek­ről, a szakértők szerint azonban semmi remény ar­ra, hogy az űrrepülő hétta­gú személyzete közül bárki is életben maradhatott vol­na. A Challenger űrrepülőgép személyzete nem visel védő­ruhát, nincsen katapultülés- ben, nincs ejtőernyője. így elméletileg csak akkor ma­radhattak életben, ha az űr­repülőgép egyben maradt, és a víz felszínére érvesem tört volna szét. A helyszínen dolgozó mentők azonban ed­dig semmi nyomát sem ta­lálták a gépnek, a víz fe­lületén csak kisebb roncsda­rabok és vegyianyag-foltok voltak. Az Atlanti-óceán itt már igen mély. Bár az űr­repülőgép a parttól csak mintegy 40 kilométerre rob­bant fel, a robbanás ereje a darabokat jóval beljebb hajtotta, mintegy 100 kilo­méterre a partoktól, és a nagy magasságból az apró maradványok csaknem 45 percen át szinte szakadatla­nul hullottak. Az első „polgári űrhajós”, Christa McAuliffe egész csa­ládja — férje, két gyermeke és szülei — jelen voltak az indításnál a Kennedy űrre­pülőtéren Cape Canaveral­ban. Ugyancsak ott volt a többi űrhajós családja is — a tragédia szemük láttára következett be. A tragédia áldozatai kö­zött van a második ameri­kai űrhajósnő, Judith Res- nik is. (Folytatás az 1. oldalról) az össz-energiaigényt. Ezzel összhangban az ezredfordu­lóig az energiaigény évi növekedése nem haladhatja meg az 1 százalékot, a vil- lamosenergia-igény évi nö­vekedése pedig a 3 százalé­kot. Továbbra is célunk, hogy energiamérlegünkben csökkentsük a szénhidrogé­nek részarányát, a villamos- energia-igények növekedését pedig alapvetően atomerő­művek építésével és a szén­bázisú villamosenergia-ter- melés növelésével elégítsük ki. Ennek keretében hatá­roztuk el a Paksi Atomerő­műnek a jelenlegivel azonos típusú, további négy 440 megawattos blokkal való bővítését. Az 1000 megawat­tos blokkokra atomerőmű- építési programunkban csak az 1990-es évek második fe­lében kívánunk áttérni — mondotta a miniszterelnök­helyettes. — Az előirányzott atom­erőmű-építési program és a szénerőművi termelés növe­lése beruházási erőforrása­inkat maximálisan igénybe veszi. Ezért megvalósítá­suk mellett továbbra is szük­ség van az energia, ezen be­lül a villamos energia im­portjára. Rendkívül nagyra értékeljük — hangoztatta a miniszterelnök-helyettes — a Szovjetuniónak azt a kész­ségét, hogy biztosítja szá­munkra a nukleáris fűtő­anyagot, illetve a kiégett fűtőelemek visszafogadását. Hazánk is részt vesz a KGST-országok nukleáris üzemanyag-ellátására irá­nyuló együttműködésben, és több mint 40 iparvállalat foglalkozik valamilyen mó­don atomerőművi berende­zések gyártásával. A gyár­tásszakosítás keretében meg­oldottuk az átrakógépek és speciális karbantartó gépek megfelelő minőségben való gyártását. Az erre létreho­zott kapacitásainkat szeret­nénk megfelelően kihasznál­Kanadai jelentés Az elülső csomagtérben fel­robbant pokolgép okozta az Air India légitársaság repülőgépé­nek tavaly június 23-1 kataszt­rófáját, amelyben — mint je­lentettük — a gépen tartózkodó mint a 329 személy életét vesz­tette. Erre a megállapításra Ju­tott az a kanadai bizottság, amely a baleset okait kutatta. ni, s ezzel elősegíteni a töb­bi KGST-ország atomerő­mű-építési programjának megvalósítását, is. Ugyanak­kor az együttműködés fej­lesztésének lehetőségei ko­ránt sincsenek teljesen ki­használva — mutatott rá Marjai József és hozzáfűzte, hogy a magyar ipar adott­ságait mérlegelve van még olyan terület, ahol az együtt­működés bővíthető. Ilyen például az atomerőművi irányítástechnika készülé­keinek és további speciális karbantartó gépeknek az előállítása és szállítása. Eb­ből a szempontból is rend­kívül fontosnak tartjuk és teljes mértékben támogat­juk az atomenergetika gyor­sított fejlesztésére irányuló együttműködési feladatok végrehajtását, és magunk is részt kívánunk venni ebben a munkában — mondotta. Alapvetőnek tartjuk, hogy mielőbb meghatározásra ke­rüljenek a konkrét érde­keltségek és a munkában való részvétel feltételei. A kormányközi bizottság mostani ülése előtt is nagy munka áll. Több témában irányt megszabó, fontos ha­tározatokat. kell hoznia — fejezte be beszédét a Mi­nisztertanács elnökhelyette­se. * * * Lázár György, az MSZMP Politikai Bizottságának tag­ja, a Minisztertanács elnöke kedden a Parlamentben fo­gadta , az atomenergetikai kormányközi bizottság buda­pesti ülésén részt vevő de­legációk képviselőit. Havasi Ferenc, az MSZMP Politikai Bizottságának tag­ja, a KB titkára a nap fo­lyamán a KB székházában ugyancsak fogadta a bizott­ság ülésén tárgyaló vezető szakembereket. A szívélyes, baráti légkö­rű találkozókon részt vett Kapolyi László ipari minisz­ter is. A bizottság állásfoglalását kor­mányjelentés formájában ked­den hozták nyilvánosságra. Az indiai hatóságokhoz eljut­tatott jelentés szerint több köz­vetett és egyéb bizonyíték is alátámasztja azt a feltételezést, amely szerint egy szikh fele­kezetű személy által feladott bő­rönd robbant fel a gépen. Az akció közvetlen kapcsolatban áll azzal a robbanással, amely ugyanazon a napon a tokiói re­pülőtéren két munkást ölt meg. flz űrhajósok elmentek Akik látták tegnap este a televízió hír­adását az amerikai űrrepülőgép tragikus útjáról, valószínű sokáig nem tudnak sza­badulni a megdöbbentő képsorok nyomasz­tó élményétől. A másodpercekig tartó, a kozmosz újabb meghódítására vezető dia- dalút, majd a megsemmisítő robbanás fel­idézése, hátborzongató és szívbemarkoló. Aztán a visszapergetett képsorok az űruta­zásra készülő vidám kozmonautákról, majd a beszállás pillanatai, elöl a repülésre ki­választott fiatal tanárnővel, aki csak má­sodpercekig érezhette magát űrhajósnak. Mit érezhették ott fenn, a kozmosz ha­tárán, a megsemmisülés előtti másodper­cekben, ahonnan már sem előre, sem visz- sza, erre a gyönyörű, kék bolygóra nem volt nekik visszatérés. Lehetett-e egy tö­redéknyi idejük arra, hogy családjukra, gyermekeikre, a földön maradt űrhajós- társakra, az emberiségre, és az ő nagy küldetésükre gondoljanak? Attól a filmszalagon visszapergetett drá­mai képsortól nem lehet szabadulni! Az egyetlen épségben maradt rakéta utolsó reménytelen erőlködésétől, mint valami szalmaszálnyi esélytől, mely akkor, teg­nap este az emberi akaratot és küzdést idézte. Heten voltak az utolsó útjára indult Challenger űrrepülőgépen. Valamennyien amerikaiak, bár a nemzetiségük most nem fontos. Társadalmi berendezkedésre való tekintet nélkül hajt fejet emlékük előtt a világ. Gyászolja őket az emberiség, amely tudja; hogy az előrehaladás, a tu­domány új és új területeinek meghódítása mindig áldozatokkal jár. A Kolumbuszok, az ismeretlen útra indulók mindig szá­moltak a vissza nem térés kockázatával. Mégis, most drámai a hír, hogy az űrhajó­zás áldozatainak száma újabb héttel emel­kedett. Virgil Grissom, Edward White, Ro­ger Chaffee nyitotta a tragikus sort, ami­kor 1967 januárjában egy földi kísérleten valamennyien benn égtek az Apolló pa­rancsnoki fülkéjében. Aztán az örök emlé­kezetünkben őrzött szovjet űrhajósok, az 1967 áprilisában műszaki hiba következté­ben lezuhant Komarov, majd az 1971 jú­niusában holtan visszatérő nagy hármas: Dobrovolszkij, Volkav és Pacajev. Ok az űrkutatás legismertebb áldozatai, és mö­göttük talán több tucatnyian az ismeret­lenek. A Challenger tegnapi utasai amolyan modern, XX. századi Ikaroszként mentek el az örök megsemmisülésbe. Ha lehet méltó a halál, akkor az övék ott fenn, a Föld és a kozmosz határán az volt. Oria- na Faliad nagyszerű, az amerikai űrhajó­sokról írott könyvének, a „Ha meghal a Nap” sorai kívánkoznak ide: „Ők már túl­ságosan messze jártak, ... és nem térhet­tek vissza, mert nem lehet visszatérni... ha az ember elindul, akkor előre kell men­ni, előre, előre, mindig előre, és miköz­ben haladtak előre, eltűntek csóvájukkal, apró kicsi lánggá váltak ...” Hét amerikai űrhajóst gyászol a világ és az űrhajós-társadalom. De holnap — mert a világ halad, a tudomány új és új hódítókra vár — újak állnak a helyükre. Új űrhajósjelöltek, akik kemények és min­denre elszántak. Ahogy Faliad jellemezte őket egyik űrhajóstársuk temetésén: „Uramisten! De hát mi van ezeknek az embereknek a szívük helyén? Nem értik meg, hogy társuk meghalt, és koporsóban fekszik, törötten, mint egy pohár? Egyet­lenegy sincs közöttük, aki képes lenne egy könnycseppet áldozni nekik? Ezek hát azok az emberek, akiket annyira becsül­tem, csodáltam, irigyeltem? Ezek az én hőseim, a hősök, akikre átruháztam gyer­mekkorom álmait a dicsőségről...” Az űrhajósok elmentek. Ha élnének, biz­tosan maguk mondanák, az áldozat nem volt hiábavaló. Arpási Zoltán Weinberger szikéje életlen a Spiegel cikke alapján (rövidítve) Egy amerikai katonai szakértő véleménye szerint a terroristaellenes osztagok életre hívása a legjobb dol­gok egyike, amit az Egyesült Államokban valaha is létre­hoztak. Mottójuk — „Any- ting, anytime, anyplace, any­how” (Bármit, bármikor, bár­hol, bárhogyan) — arra en­ged következtetni, hogy az őket övező tiszteletet nagyon is megérdemeltnek tartják. De a mottó másra is utal, mégpedig feladatukra, vagy­is arra, hogy a jelenleg 14 ezer 900 amerikai ' „elite- krieger (elit harcost számláló különleges osztag, Special Operations Forces), röviden SOF), világszerte, és minden időben bevethető legyen. Ar­ra képezik ki őket, hogy az Amerikai Egyesült Államok (mint politikai és hadászati nagyhatalom) érdekeit kép­viseljék az egész világon, va­lamint „kis háborúkat (low intensity conflicts) szítsanak, s akkor vonuljanak be az adott helyre, amikor az egy­értelmű katonai beavatkozás rizikós lenne. A Ronald Reagan-kor- mányzat által kikiáltott „nemzetközi terrorizmus kor­szakában” az SOF-alakulatok feladata elsősorban a túszok kiszabadítása, a baráti álla­mokban a gerillaharcok le­verése, illetve a kevésbé ba­ráti államokban a gerillák megsegítése/Ezekben az úgy­nevezett „kis háborúkban” — amelyekben „saját nemze­ti érdekeinket kell véde­nünk a szovjet kihívások el­len” (így fogalmazott a Pen­tagon egyik képviselője, Noel Koch) — a SOF-alakulatok „Amerika saját gerillái”. A washingtoni Honvédelmi In­formációs Központ úgy véli, hogy a „kis háborúk”-ban ők vannak a legjobban felfegy­verkezve. Mégis: a különleges oszta­gokkal szemben állított ma­gas követelmények és a való­ság között hatalmas) szaka­dék tátong! Nem lehet pél­dául megfeledkezni arról, hogy az USA honvédelmi mi­nisztere, Caspar Weinberger a közelmúltban egy esetleges Líbia elleni támadást azért vetett el, mert tudatában volt annak, hogy „szikéje” életlen, és csak korlátolt kö­rülmények között vethető be. A magasan kvalifikált har­cosok több mint felét — je­gyezte meg a honvédelmi mi­nisztérium egyik szóvivője—, jelenleg a Pentagon csak az úgynevezett „C—3, vagy még alacsonyabb” készültségi fokkal jellemezhetné. (A „C—1” olyan osztagokat je­löl, amelyek teljes értékben bevethetők, a „C—2” az alapjában jól bevethetőket jelöli, a „C—3” a még ép­pen bevethettőket, míg a „C—4” a bevetésre alkal­matlanokat.) „Vannak harci egységeink, amelyek maga­sabb készültségi fokkal ren­delkeznek, mint a különle­ges osztagok egyes csapatai” — vélekedett a SOF-főnök, Koch. Ez az éles kritika a magya­rázat arra is, hogy miért nem tudta Weinberger mindeddig elérni a legfonto­sabb katonapolitikai célját, a „terroristaellenes külön­leges osztag”, mint világ­szerte bevethető erő kiépíté­sét, ami a Reagan-kormány- zat egyik legalapvetőbb cél­ja volt már 1981-ben. A különleges osztagok, amelyek az egész vietnami háború idején kiemelt szere­pet játszottak a duzsiungel- harcokban, az Egyesült Álla­mok vesztes vietnami hábo­rúja után egyre kisebb je­lentőséggel bírtak. Amíg a hatvanas évek végén évi egy- milliárd dollárt kaptak a honvédelmi fedezetből, 1975- ben már csak szűk százmil­lió dollár jutott nekik. Jimmy Carter elnöksége idején ezt a fejlődési irányt megváltoztatta, magasabb költségeket szánt a különle­ges osztagok kiképzésére, ha­di feladataikat azonban nem határozta meg újonnan. Ezt először Ronald Reagan tette meg, Caspar Weinbergerrel közösen, amikor elhatároz­ták, hogy az Egyesült Álla­mokat újból „erős és öntu­datos” hatalommá fejlesztik. Reagan már csak azért is elkötelezve érezte magát a különleges osztagok javára mert választási győzelmét Jimmy Carterrel szemben nem utolsósorban egy siker­telenül végződött SOF-akció- nak köszönhette. 1980. áprilisában, hét hó­nappal az elnökválasztás előtt kudarcba fulladt az a nagyszabású kísérlet, amely- lyel a Teheránban fogva tar­tott amerikai túszokat akar­ták kiszabadítani. A kom­mandó egyik része az iráni sivatag homokviharában elté­vedt, s egy repülő és egy he­likopter kigyulladt. Ez a szé­gyenletes eset szinte az ame­rikai haditehetetlenség jel­képévé lett az „állami szin­ten szervezett terrorizmus” elleni harcban. A választási küzdelemből győztesen ki­kerülő Ronald Reagan már akkor hangoztatta, hogy ha­sonló kudarc soha többet nem történhet meg. Erőteljes határozatokat léptetett életbe a SOF-alakulatok drasztikus fejlesztésére. (Folytatjuk) Fordította: Niedzielsky Katalin ' SOF-harcosok: „Gyilkosok vagyunk, nem tanítók”

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents