Békés Megyei Népújság, 1985. december (40. évfolyam, 282-306. szám)

1985-12-07 / 287. szám

NÉPÚJSÁG 1985. december 7„ szombat o Ménes/ György: Három groteszk MOTTÖ: Ezek az írások „mate­matikai egyenletek; az egyik ol­dalon a közlés minimuma, az író részéről, a másik oldalon a kép­zelet maximuma, az olvasó ré­széről”. (ö. I.) Az ügyosztályon — „Nagy lehet itt a forgalom" — gondolta F. a sok szék láttán. Sapkáját letette az egyik ülőkéjére, majd kopogott. — ...bad! — hallatszott bentről. — Jónapot kívánok! — . . .npot! — mondta a karosszék az íróasztal fió­kos oldalán. — ... jön le! Leült. A térdével nem tudott mit kezdeni. Többször neki­ütötte az íróasztal elejének. — „Kifényesedik a nadrágom. . . Vörös lesz a bő­röm . . . Nem tárgyalóképes így az ember . . . Vajon hányán koptatták . ..?” A karosszék a fiókos oldalon megreccsent: — Nos!? — Olyan íróasztal kellene, amelyiknek az eleje is nyitott. Hogy az ember a lábát. . . A fiókos oldali szék hanyatt esett a meglepetéstől. — Ez nem bútorbolt, kérem! — süvöltötte. — „Megint rossz helyen járok” — sóhajtott F. Leha­jolt, hogy feállítsa az eldőlt széket. — „Megcserélem őket” — villant át rajta. Aztán legyintett. Köszönés nélkül indult kifelé. — Viszontlátásra! hallotta, amikor betette maga mö­gött az ajtót. Feltámadás A hír bejárta a világsajtót: Egy amerikai diák — közkönyvtárakban is elérhető dokumentumok alapján — „megfejtette” az atombom­ba elkészítésének titkát. Emiatt azonban sehol nem tört ki pánik. A magyarok többsége kacsának minősítette az ese­tet. Mindössze egy belvárosi hangszerkészítő kisiparos vette komolyan. Elmélyülten tanulmányozni kezdte a nálunk is be­szerezhető „Könyvek”-et. Amikor birtokába jutott minden szükséges ismeretnek, hozzálátott a Harsona elkészítéséhez. A Kiosz sajtóértekezletén a csillogó zeneszerszámot „az amerikai kihívásra adott méltó válasz"-nak minő­sítették. A bejelentés leírhatatlan hatást váltott ki. Minden­ki a Harsonát akarta, „a feltámadás kulcsát”. A meg­hívottak egymás kezéből kapkodták ki a remekművet. A tolongásban elejtették, megtiporták. Arra a szánalmas hangra, amit ekkor adott a Har­sona, ketten reagáltak. Egyikük Nyikoláj Vasziljevics Gogolnak mondja magát. A másik Örkény István. Lecke A vadásztársaság területén szájról szájra járt a há­rom ágú sárgarépa. Ősi szokás szerint így szólították gyűlésbe egymást a nyulak. Tanácskozni a vadászati tilalom ideje alatt szoktak. Szezonban még sohasem üléseztek, bár a „törvényi” le­hetősége adott lett volna ennek is. Egyszer egy fiatal, izgága üregkarbantartó elérte a lehetetlent. A Szőrehullottak Testületé meghajolt ér­vei előtt, s az idény kellős közepén útjára bocsátotta a sárgarépát. Miután minden küldött elfoglalta helyét a káposzta­rakás mellett, az üregkarbantartó rátért a tárgyra: — Szeretném, ha szószólótokká választanátok! Be­szédem van a fővadásszal. A többség szájából kiesett a káposztalevél. Ekkora filippikára senki sem számított. Még a kopott bundájú konzervatívok voksait is megszerezte. — Az nem járja — kezdte a fővadász előtt —. hogy ránk csak forintos lövéseket adnak. Mi miért nem ve­szünk részt bérvadászaton? A kemény valuta kiterme­lésének joga ugyanis egyetemes jog. Megillet minden kis- és nagyvadat. — Szegény feleségem! — zokogott fel a vadász. — Hányszor megpirongattál a célzóvíz miatt! Megmarkolta puskáját és az interpelláló nyúlhoz vágta. Serédi János: A fekete lovas A városi tanács művelő­désügyi osztályának isteni szikrája volt az alapja an­nak a döntésnek, melynek valóra váltásán buzgólkod- va a termelőszövetkezet ve­zetősége egy kocsmából ki- szuperált biliárdasztalt ho­zatott a brigádszállásra, hogy a kultúra áldásában részesítse a környező tanyá­kat. Ezen a korán sötétség­be hajló, lucskos, hideglelős őszi délutánon ketten ját­szottak. Két traktoros. Só- tyi Péter és váltótársa. Az éjjeliőr, Cservenák apó volt az író. Csúcsos sövegével, alázatos gömyedtségében, ahogy a szoba mennyezetén árválkodó villanykörte gyé­rülő fényében egymásba kulcsolt lábbal ült a sarok­ban, a piszkos lócán, venyi- gesovány kezében tartva a táblát, olyannak tűnt, akár egy semmitmondó, a múlt világából itt felejtett, szána- lomraméltó kísértet. Egy­szer csak megtörte a csendet. — Láttam a fekete lovast. Sótyi Péter az asztal fölé hajol. Mielőtt megcélozná a sárga golyót a mandiner szögletében, hátrasandít. — Ugyan, apó, megint aludt az éjszaka. — Egy pillanatra se huny­tam le a szememet — tilta­kozik az öreg. — Az ember sohase tudhatja, mikor kap egy ellenőrzést. — Akkor ébren álmodott. Cservenák aP° nem hagy­ja magát. Mutatóujjával hát­raböki a kucsmáját. — Ne tréfálkozz velem, fiam! Sok mindent megér­tem, nem a világba beszé­lek. Éjfélkor körbejárom a szállást Az eső eláll. Egy pillanatra előbújik a hold. És akkor látom a fekete lo­vast. Nyargal a Körös felé. Kezében nincs lámpa. Nincs bizony. Még a hangját is hallom, ahogy a felesége ne­vét kiáltja. — Ejha, ez amolyan láto­másféle, nemdebár? — ug­ratják. — Ha látomás, hát láto­más. — Csakhogy nagyot for­dult a világ, apó! Ki hisz manapság az ilyesmiben? — Egyédem-begyedem, hadd forogjon! Én csak azt beszélem, hogy ez rossz elő­jel. Figyelmeztetés, mert rosszak az emberek. Kapzsi- ak. Az öreg makacssága, meg, hogy a sárga golyót nem ta­lálja el, felingerli. — Akkor is, csak egy le­genda — legyint bosszúsan. — Hallottam róla gyerekko­romban egyet s mást. Erre aztán az öreg is ne- kibőszül. — Dehogy legenda! Ennek a fekete lovasnak ott volt a tanyája a Körös-part köze­lében. Postás volt az, kérem, tanyai lovas postás. Tú] a városon, arra Fürjesen meg a Kereki tanyákon hordta a leveleket. Fekete köpenyben járt. Kora hajnalban indult, és késő éjszaka tért vissza. Lámpással ment, lámpással érkezett, merthogy tenger­nyi dolga volt, össze akarta szedni magát. Surbankó le­gényke voltam, amikor a gá­tat áttörte a víz, és azon az éjszakán a fekete lovas, mint egy őrült nyargalt a tanyája felé, kezében a lámpással. De olyan erővel zúdult az áradat, hogy a lova összerogyott és a lám­pást kicsavarta a kezéből. Akkor aztán többé nem lát­tuk innen, Tarajosról, csak a hangját hallottuk, ahogy a felesége és a gyermeke ne­vét kiabálta. Tudjátok meg, ahányszor megjelenik éjsza­kánként a fekete lovas, és nincs kezében lámpás, ak­kor valami veszedelmes do­log van készülőben. A há­ború előtt is megjelent, töb­ben látták. És, ugye, jött is a veszedelem. Rikácsoló hangja betölti a szobát, s a csend, ami ez­után következik, alattomo­san, mint egy kígyó, siklik, mint egy kiismerhetetlen borzalom közeledik Sótyi felé. Árad a Körös. Éjjel­nappal hordják a homokzsá­kokat, erősítik a partokat. A környékről mindenkit elköl­töztettek. Sótyi tanyája is üres. Csak a húsz hízóját nem engedte elvinni, nehogy veszítsenek súlyukból. Mi­nek ez a nagy lárma? Az ember a modern techniká­val kordában tartja a vizet. Nem azért mozgósítanak minden épkézláb embert a partokra. Két hete titokban hazaköltöztette a feleségét a városból, hogy legyen, aki etesse a hízókat. Az asszony gyermekgondozási szabadsá­gon van. A kis Péterke is vele van. Még szopik. Egy pillanatra belemar a kétség. A dákót a biliárd­asztalra hajítja. A sarokban egy láda sör. Kivesz egy üveget. Egy hajtással ma­gába tölti. Széles vállú, nagydarab férfi, előreugró, szögletes állal, apró, villogó szemekkel. Nem az a fajta, aki megijed saját árnyéká­tól. — Akár látomás, akár nem, az a fekete lovas ... — kezdi a nótát újra az öreg. — Ne huhogjon! Olyan indulattal robban ki belőle a szó, hogy Cser­venák apó valósággal össze­zsugorodik a sarokban. Jól­lehet, feleségének a nagy­apja, s tisztelettel kellene lennie iránta, de egy csöpp megbánást sem érez, hogy ilyen durván elhallgattatta. Felhajt még egy üveggel. Ám nyugtalanságát az sem csillapítja. — Reggel jövök — köszön el a váltótársától. Odakinn szemerkél az eső. Felpattan a motorkerék­párjára. Bekapcsolja a lám­pát. Váltótársa éppen akkor száll be a hatalmas Rába traktor fülkéjébe, hogy meg­kezdje az éjszakai műsza­kot. A tanyája vagy másfél kilométerre van a Köröstől. Fenn a gáton reflektorok vi­lágítanak, rőzsetüzek égnek, gépek dübörögnek. Véges­végig nagy a jövés-menés. Lankadatlan erővel folyik a munka. Ettől megnyugszik. Megnézi az ólat, meg a ki­mustrált Zetort, amit a szö­vetkezettől vásárolt. Ott áll a pótkocsival együtt az ól előtt, készen arra, ha mégis jönne a baj, a hízókat idő­ben elszállíthassa. Aztán be­megy a szobába, ledobja magáról a ruhát és a fele­ségéhez bújik. — Nagyapád egy vészma­dár — dörmögi a fülébe. — Pszt, Péterke alszik — tapasztja szájára a kezét az asszony. — Én is félek — vallja be kisvártatva. — Félni, ugyan, ostobaság. — Adjuk le a hízókat, és menjünk vissza a városba. Az állatforgalmi vállalat át­veszi őket. — Az ám, de milyen áron, egy csomó pénzt veszítünk. Még nem érték el az előírt súlyt. — És a kockázat ? — Micsoda kockázat? — Hogy visszajöttünk a tanyára. Anyám azt mondja, őrültséget csinálunk. Szép, kecses asszony a fe­lesége. Igéző, fekete szeme van. Szőke haja a derekáig ér. Melle, mint két gumi­labda, ágaskodó bimbókkal. A Cservenák-fajta kecses és mutatós, gondolja magá­ban, de gyáva. A gyávaság pedig restséget és tehetet­lenséget szül. Ha majd nem fogja ennyire szeretni, vagy kihúzza belőle a gyufát, szemébe vágja: ti Cserve­nákok mind gyávák vagytok. Apád és nagyapád is folyton csak nyavalyog, meg sirán­kozik. Ezért voltatok szegé­nyek. Béresek, napszámosok. A téeszben sem vittétek sok­ra. És saját vakmerőségé­re gondolva, hogy a hatóság tilalma ellenére visszajött a tanyára, elönti a büszkeség. Büszke a nagyapjára, aki itt a tanya körül, ebből a ko­misz fekete földből, melyből a termelőszövetkezet most alig tud valamit kihozni, 25 holdat kapart össze. Büszke, hogy visszaszerezte a ta­nyát. Itt majd összeszedi ma­gát, és néhány év múlva neki is lesz olyan háza, mint nővérének Szegeden, akiből egyetemi tanár lett. ö is ta­nulhatott volna. Jó feje volt. De ő a földet szereti, meg az állatokat. Nem úgy, ahogy a téeszelnökök, meg az egyetemet végzett agronó- musok, tankönyvekből, bro­súrákból, az íróasztalok mel­lől, hanem konkrétan, ahogy munkája nyomán termőre fordul a szántás, ahogy ki­bújik a mag, ahogy szárba szökken a búza, az állato­kat nevén nevezni, külön- külön megsimogatni, gon­dozni őket. ősi parasztvér lüktet ereiben. — Aludjunk — mondja a feleségének. Mihamar elnyomja a buz- góság. Később, maga se tud­ja, mennyi idő múlva, az álom tétova, homályos kö­dén átszűrődik felesége ijedt kiáltása. — Víz, víz! Valami susog. Valami szi­szeg. Valami bugyborékol. Alattomos lassúsággal kú­szik be a szobába a rémület. — Víz, víz! Felpattan. Magára kap­kodja a ruháit. A felesége nem mer le­lépni az ágyról. A falhoz húzódik. Ijedelmében a fa­lat csapkodja. Mintha onnan várna segítséget. — Rettenetes! Mi lesz ve­lünk? — sikongja. Zseblámpával a szemébe világít. Megdermed. Az ágy közepén áll, fél kézzel a fal­nak támaszkodva. Tátott szájjal, rémült szemekkel mered a fénybe. — Hagyd abba! Az erélyes hangtól mintha csillapodna. — Félek — dadogja leve­gő után kapkodva. — Ne félj! A víz alig egy­ujjnyi. Még nincs baj. Öl­tözködj! Itt a ruhád. Lépj le nyugodtan az ágyról. Egy kicsit vizes lesz a talpad, ennyi az egész. De nem mozdul. Pongyola alatt reszket a teste és zi­lált haja rátapad könnyező arcára. És csak néz, néz, te­kintetében az eszelősség der­mesztő üressége. Ekkor Só­tyi Péter felemeli hatalmas, érdes tenyerét. Pofon csat­tan. Pördül egyet az asszony és elesik. — Hallod, öltözködj! Szipog, könnyeit törölgeti, de engedelmeskedik. Mintha feneketlen álomból tért vol­na magához. — Figyelj rám, kicsi Ka­tika! — öleli át a férje. — Csak nyugi, csak semmi pá­nik. Még nincs baj. A gye­rek alszik. Pedig rettenete­sen kiabáltál. — Az isten szerelmére, most mit csináljunk? — Azt csináljuk, hogy én a pótkocsival kiviszem a hí­zókat a kövesre. Ha felázik a föld, nagy teherrel kép­telenség kijutni innen. Vagy húsz-huszonöt perc az egész, és jövök vissza értetek. Te addig felöltözöl, s a gyerek­kel együtt felmész a másik pótkocsira, amelyik ott áll a karám előtt. Figyelsz rám? — Persze, figyelek, — Tehát felköltöztök a másik pótkocsira, érted? — Értem. — Most elmegyek. Újra szívébe markol a ré­mület. Belekapaszkodik a férjébe. — Ne hagyjál itt minket Péterkével! — Értsd meg, kicsi Ka­tika, először a hízókat kell kivinnem. Vagy azt akarod, hagyjuk veszni őket? Meny­nyit gürcöltél te is meg én is és most, amikor jönne a pénz... — Igazad van, menj és si­ess vissza. Én addig mindent rendezek. Felmegyünk Pé­terkével a pótkocsira. A dunnákat is felpakolom. Még nincs baj. Odakinn az udvaron ugyan több a víz, mint a házban, de bokáig sem ér még. Undorító, fe­kete lucsok klattyog a gu­micsizmája alatt. A gátat kettészelte. Elsoodorta a ref­lektorokat, a rőzsetüzeket. Először csak néhány méter széles kaput tört magának. Azon keresztül robajlik egy­re szélesebben, egyre sod­róbb, egyre vadabb áradat­tal. S ahogy nő eszeveszett ereje, úgy erősödik a hang­ja. A haragvó, a mormogó, a bömbölő zúgás. Pillanatról pillanatra. Sótyi mit sem tud erről. Csak azt látja, ami az udvarón, meg az ólban történik. Itt még bokáig sem ér a víz. Ennek tuda­tában noszogatja, böködi a hízókat egy faléccel a feljá­róra, s onnan a pótkocsira. Egykettőre végez. Fél vállal ellöki a feljárót és a plató hátsó oldalát felcsapja. S máris a Zetor nyergében ül. Mindössze két kilométer­re van a köves. Igazán nem nagy távolság. A földút nyíl­egyenes. Még vakon se té­vedhet el. Két oldalán árok. Az egyik színültig megtelt vízzel, s itt-ott átcsap az út­ra, onnan a másik árokba folyik. A gép néha csúszik egyet, a pótkocsi fáról. Só­tyi Péter azonban biztos kézzel tartja a kormányt. Az esze helyén van. A szí­vét se érintette meg a féle­lem. Sőt, élvezi a veszélyt. Biztos a dolgában. Mint aki még sohase vesztett. Éppen ezért nem érti a feleségét. Hogy megrémült! Vajon tu­datában van ez a félénk kis madárka, hogy milyen csi­nos? Vagy még arra sem volt bátorsága, hogy felmér­je önmagát? Ha nem volna mennyire vonzó, szép, folyto­nos riadozását nem bírná el­viselni. Csak az ölelését sze­reti, ezt* már rég leszögez­te. Most azonban egy pici­két sajnálja. Életében elő­ször érzi úgy, hogy ezen az éjszakán egészen közel ke­rült a feleségéhez. Vagy csupán a sejtés legyinti meg? Ami történt és ami történni fog, örökre összekapcsolja őket. Az ám, de a fia! Még fel se sírt. Igazi Sótyi-fajta. A kövesúton lekapcsolja a vontatót. Visszafordul a Ze- torral. Az előbb háttal volt a partnak, most azonban majdnem szemben halad. A fényszórók végigsiklanak a vizen, néha rávetik fényü­ket a gátra. Azaz nem is biztos, hogy a gátra. Eről­teti a szemét és nem látja a part vonalát. Talán csak úgy vélte az előbb. Meg­szokta, hogy arrafelé húzó­dik. A tanyája azonban nincs messze. Azt valóban látja. Még a pótkocsit is. Ügy irá­nyítja a Zetort, hogy a ref­lektor fénye ráessen. A fe­leségének a gyerekkel már rajta kellene lennie, ahogy megbeszélték. Talán ott is vannak. Lefeküdtek, bebúj­tak a takarók aló. Hiszen el­eredt az eső. Cefetül csap­kodja az arcát. Sebaj! Né­hány perc és a tanyán van. Ott ám! Csakhogy már az utat se látja. El-elbizonyta- lanodik. Merre van az árok, merre az út? Csak egyene­sen, biztatja magát. Nyom­ja a gázpedált. A gép prüsz­köl, fulladozik, a bal oldali hátsó kerék kapar és nem mozdul. Valamit raknia kell a kerék alá! De mit? Leve­szi magáról a dzsekit, meg az inget. Leugrik. A víz a derekáig ér. Hirtelen moz­dulattal alábukik, s a dzse­kit meg az inget a kerék alá gyömöszöli. Újra bein­dítja a Zetort. A kerék to­vább kapar és csúszik, egy­re lejjebb és lejjebb. A gép megbillen. A víz emelkedik. Üjabb és újabb hullámok érkeznek. Beleveti magát. Úszik egy darabon, majd lábbal ru­gaszkodik előre, szembe kell haladnia az árral. Ügy véli, csak egy karnyújtásnyira le­het a tanyától. El is kiáltja magát. A felesége nevét ki­áltja, meg a fiáét. Mindjárt ott lesz, ne féljenek. Ám egy hullám felemeli, a követke­ző már hátralöki. Egymás hegyén-hátán tornyosulnak, s mint egy szalmaszálat, so­dorják vissza, oda, ahonnan elindult. Odalökik, odapré­selik a Zetorhoz. Borzadály- lyal, kidülledt szemekkel ka­paszkodik a kerekekbe. És most először fut át az agyán a rémület. A lehetetlenre vállalkozott. A víz erősebb nála. Le fogja győzni. Ám csupán egy pillanatig tart a reményvesztett ember meg­torpanása. Erejét megszáz- szorozva lángol fel benne az akarat. Ismét nekirugaszko­dik. Sokszor átúszta a Kö­röst. Nyáron kocsival bele­hajtott a medrébe, hogy le­mossa a lovakat. És éppen most ne birkózzon meg ve­le, amikor a fiáról, meg a feleségéről van szó! Sótyi Pétert még senki se gyűrte maga alá. Ugyanaz az el­szántság lobog benne, mint nagyapjában, aki ebből az átokverte földből kicsikarta a termést. Ugyanazzal a ma­kacssággal birkózik a hul­lámokkal, s észre se veszi, hogy a víz megint visszaso­dorja a Zetorhoz, tagjai zsibbadnak, elhagyja az ere­je, hogy csúszik lefele, le a mélybe és kapaszkodni se kapaszkodik többé a kere­kekbe, csak az akarat har­sog benne, hogy legyőzze a mindenen diadalmaskodó rettenetes áradatot.

Next

/
Thumbnails
Contents