Békés Megyei Népújság, 1985. december (40. évfolyam, 282-306. szám)
1985-12-31 / 306. szám
NÉPÚJSÁG 1985. december 31., kedd o Fejedelmi ital Királyi Sörözflbfil A bélelt parasztcipó — füstölthússal töltve f I Tábornoki díszegyenruhába öltözött, szigorú cerberus áll őrt a Bajor Királyi Söröző bejáratánál. A helyszín nem München, hanem Budapest, a Kinizsi utcában nemrég megnyílt Kaltenberg söröző. Az ajtóra — bár még csak délután három óra — már kitették a „Megtelt” táblát. Belépés csak azoknak, akik jó előre asztalt foglaltak maguknak. — Szükség van az ellenőrzésre, felkapott hely lettünk. — mondja Somogyi György teremfőnök. — Egyszerre 220 vendég tartózkodhat kényelmesen nálunk, és mi vigyázunk a kényelmükre! Ezért nem engedünk be ennél többet, és ezért az ajtónálló. Ami pedig a díszegyenruhát illeti: úgy gondoltuk, hogy jobban illik a hely szelleméhez egy így öltözött portás, mint ha mondjuk farmerben és pulóverben állna ott. A teremfőnök véleményét aligha lehet vitatni, mint ahogy az sem szorul sok magyarázatra, miért lett felkapott hely a Kaltenberg. Az egykori szén es pincéből világ- színvonalú vendéglátóhelyet hozott létre a Skála-Coop, merthogy ez a cég a gazdája a létesítménynek. Boltívek, masszív fa bútorzat, hangulatos világítás, és máris egy igazi bajor sörözőben érzi magát az ember! Ilyen helyen az első reakció nem is lehet más, mint kérni a korsó söröket! Kollegáimmal pár percig csak ízlelgetjük a habzó italt, majd megállapítjuk: ilyen jót még nem ittunk! Minősége úgy aránylik a kőbányai világoshoz, mint a Himalája a csabai szánkódombhoz! Szakmai kötelesség tehát, hogy utánajárjunk: mi a titka ennek a csodás italnak.' A felderítéshez nem kellett térdig koptatni lábunkat. A Kaltenbergnek ugyanis saját mini sörfőzdéje van, és ezt csak egy üvegfal választja el a vendégektől. Nincs tehát takargatnivalójuk, minden mozzanat a szomjazok előtt történik. — Nincs nekünk semmi titkunk — mondja Wéber László sörfőzőfőnök —, egyszerűen csak úgy csináljuk a sört, ahogy kell! Azt tesszük bele, ami belevaló, de abból annyit, amennyit kell! Nem kapkodunk, hagyunk időt az érlelésre, és a sör szinte magától alakul ilyenre! Készséggel körbe vezet minket birodalmán, és ekkor kiderül, hogy a dolog azért nem ennyire egyszerű. Kezdődik mindjárt a vízzel, ami az egész sörgyártás alapja. Keménysége, Ph-ja csak nagyon szűk határok közt ingadozhat, mert a kívánt biokémiai folyamatok különben nem mennek végbe megfelelően. Magyar árpát, és a Kaltenberg cégtől vásárolt érlelőanyagot kevernek a folyamatosan ellenőrzött vízhez, ebből lesz a cefre. Itt különféle enzimek végzik bonyolult munkájukat. Ebbe a zavaros lébe kerül az NSZK-ból vásárolt komló. Ez, és még néhány speciális ízanyag teszi sörré a sört! Ettől lesz más a Kaltenberg, mint a Tuborg, vagy mint a Kinizsi. A keveréket felfőzik, szűrik, majd 8 fokosra hűtik. Az innen kikerülő folyadék már hasonlít a sörhöz. — De még nem az! — mondja Wéber László — Most jön bele az NSZK sörélesztő, és utána következik a hétnapos főerjesztés. Szűrés után utóerjesztés jön, de ez már két hétig tart. Kezdetben nyitott kádakban, majd nyomásálló, zártakban érleljük, ez utóbbiakban telítődik szénsavval a sör. Ha megérett, kovaföldön átszűrjük, hogy tükrösen tiszta legyen. Ezután már a tárolótartályokban vár az ital arra, hogy 4-5 fokosra hűtve, habzón a korsókba kerüljön. A főzdét csővezeték köti ösz- sze a söntéssel, ez is a minőség egyik biztosítéka. A minőség pedig rendkívül fontos, ezt a névadó rendszeresen ellenőrzi, természetesen váratlanul. Egyszercsak beállít egy úr, kér egy korsóval a pincértől, majd kinyitja táskáját, melyben egy komplett laboratórium lapul. Lemér minden mérhetőt, majd jön a legfontosabb: az ízpróba. Mert hiába a legszebb hab, a legjobb kémiai jellemzők, ha az aroma nem igazi kaltenbergi! Ez a veszély szerencsére nem fenyeget, a nyitásra ideérkezett bajor királyi hercegek is elismerően csettintettek. Sőt — és az Wéber László igazi büszkesége! —, voltak olyan NSZK-vendégek, akik szerint ez jobb, mint az eredeti! Mi ehhez csak annyit tehetünk hozzá: valóban jobb, mint bármelyik dobozos! Most ugyan nem étlapozót írok, de nem hallgathatom el, hogy a Kaltenbergben nem csak sört mérnek! Német és magyar ételkülönlegességek kelletik magukat, és ha a sörlevesre, a sváb pecsenyére, vagy a bélelt parasztcipóra gondolok ... Szóval maradjunk annyiban, hogy a megye legtöbb vendéglőse elmehetne tapasztalatcserére ! Szép, szép, mondhatják most sokan, de mibe kerül mindez? Nos, ha az általunk fizetendőre gondolnak, nem túl sokba, egy korsó Kaltenberg például 29 forintba, kéretik ezt összevetni a megyebeli sörbárak áraival! Ugyanez mondható el az ételárakról is, bár a Kaltenberg első osztályú hely! Mi azonban fontosabbnak tartjuk, hogy mibe került maga a söröző? Nos, ezt is megtudtuk: 25 millió forintba szőröstül-bőröstül! .Benne van az árban a lícencdíj, a szenespince átalakítása, a teljes reprezentatív berendezés, és természetesen a sörfőzde. A Skála-Coop forgalmazza a minifőzdéket, nincs tehát elvi akadálya, hogy a megyénkben is legyen ilyen. Persze, 25 millió forint nem kis pénz, de az eddigi forgalom alapján a Kinizsi utcai söröző néhány év alatt megtérül. Söröskorsónkat tehát most arra emeljük: mielőbb helyben ihas- suk ezt a fejedelmi italt! Kép, szöveg: Lónyai László Hetekig érik a kádakban a sör A sörfőzde látható az étteremből sátorban három sor, fehér abrosszal letakart asztal. Végig sorjázik rajtuk a teríték. Középen pálinkás- és borosüvegek katonás rendje. A virágokkal díszített ásztalfőn ül a vőlegény és a menyasszony. A vőlegény oldalán a görögkeleti pópa, egy szakállas aggastyán. Nem különösen vallásosak a Nikolák. A fiatalok a kígyósi tanácsnál mondták ki a boldogító igent. Mégis meghívták a pópát. Így tartja a szokás. És a szokás nagy úr. A menyasszony jobbján a násznagy. Az egyik asztalsornál a kígyósí rokonság, a másiknál a szálas termetű Nikolák, a középsőnél az örömszülők, vége felé pedig a szomszédok, ismerősök, munkatársak. A násznagy kanállal megkocogtatja a tányér szélét. A zenészek leteszik a szerszámjaikat, a beszélgetés elcsendesül. A pópa összekulcsolja a kezét. Imádkozik, áldást mond az ifjú párra. A kígyósiak értetlen arccal hallgatják, a tarajosi szlovákok halványan mosolyognak, de a Nikolák áhítattal hajtják le a fejüket. Üjra a násznagyon a sor. — Tisztelt násznép — kezdi, miközben nagy ívben felemeli a kezét, hogy lendületet adjon hosszúra nyúló mondókájának. Fogy a vendégek türelme. — Éljen az ifjú pár! Vivát! Hozzátok a libát! — kiáltanak közbe-közbe. Sorakoznak a levesestálakkal a fehér kötényes legények, leányok. A zenészek visszafogottan játszanak. A sátorba be- kukkannak a tanyasorról a kíváncsiskodók. Menyasszonyt jöttek nézni. A postás táviratot hozott a Kígyósi Aranykalászból, meg a tarajosi elnöktől. A násznagy fel is olvasná valamennyit, de senki se figyel rá. Az öreg Nikola a zenészek előtt a legényest cifrázza. Kiegyenesedett derékkal aprózza, bokázza. Megcsapkodja a combját, széttárja a karját. Olyan hévvel, mintha a világot akarná magához roppantam. — Ujujuju! — biztatgatják rikolt ózva. Közben szedik le a terítéket, újratöltik az üvegeket, összetolják az asztalokat, hogy legyen hely a menyasszonytáncra. Még a sátor oldalát is felhajtják. A fény szétterül az udvaron. Nagy, fehér pi- hékben szállingózik a hó. Jutka fázik. Mögötte duruzsol a kályha, mégsem tud felmelegedni. No, majd a tánc. Harsog a trombita, sír a hegedű. bömböl a nagydob. Szédülve repül a vőlegény karján. Hátravetett fejjel, nyakason, büszkén, igéző mozdulattal, egymásba fonódó tekintettel pördülnek ki az udvarra. Hópihék hullanak a vállára. Vérforralóan pattog a ritmus. Hajladozik jobbra, hajladozik balra, incselkedve, kacérkodva járja a csárdást. Éj, hiszen már meleg is van! — Eladó a menyasszony! — kiáltja a násznagy, kezében egy szakajtóval. Szpevár Jani egy százast dob bele. övé a menyasszony. Alig lép vele kettöt-hármat, a kígyósiak kikapják, kézről kézre adják. A hozomány sovány, apránként gyűlik a pénz. De aztán odalép a násznagyhoz a vőlegény nagybátyja, a kétegyházi fóliás. Levelenként ejtegeti a szakajtóba az ezreseket, összesen tízezret. Ennek a fele sem tréfa. — Tízezerért elkelt a menyasszony! — ki ád érte többet? A kígyósi rokonság összenéz. A Nikolák gúnyos pillantásai között egymást taszigálják. Nosza, aranykalászosok, híres li- bások, sertéstenyésztők, melyikőtök nyitja ki elsőnek a bukszáját? Zömök, kövérkés asszony pattan fel a lócáról. A menyasz- szony keresztanyja. Sokszoknyájának valamelyikéből elővarázsol egy vászon erszényt. — Itt van húszezer — hajítja be a pénzt a szakajtóba. Ajkát lebiggyeszti, porig sújtó tekintetét végighordja a famílián, hogy aztán szélesre taposott, ormótlan cipőjében, egy pekingi kacsa méltóságával megforgassa a menyasszonyt. K Szállingózik a hó. Ráhullik a menyasszony vállára. Brum- mog a bőgő, bömböl a dob. — Eladó a mennyasszony! Ki ád érte többet? Csak tovább, csak tovább, nincs megállás. Az éjszaka jeget lehel a menyasszony verejtéktől gyöngyöző arcába. Hullnak az ezresek a szakajtóba. Gyűlik a hozomány. Csak tovább, csak tovább. Ropják a csárdást, kapkodják a menyasszonyt. Ez már nem tánc. Párviadal a két család között. Vad, fogcsikorgató taktusra. Ki a megmondhatója, hogyan végződne, ha a násznagy fel nem emelné a kezét. Intésére elcsendesednek. — Ejfél van. Vége a menyasszonytáncnak. És valóban. Idehallik a városból az éjféli harangszó. Visz- szagyülnek a sátorba. Leengedik az oldalát. Törlik az arcukat. A csendbe áhítatos könyörgéssel belesír a hegedű. Nem tudják mire vélni, csak mikor felzendül a násznagy mély torokhangja. — Isten áldd meg a magyart. Próbálják magukat egyenesen tartani. Dúdolva, áradó vizek morajlásával követik a-násznagyot. Az előbb még a fellobbanó, indulattól eltorzult arcuk kisimul. Ismét ráébrednek az együvé tartozás tudatára. Hogy ez a mai nap végérvényesen összeköti őket. Kígyósiakat, tarajosiakat, méhkerékieket, kétegyháziakat. Sorsuk ez a tenyérnyi föld. Elfelejtik a gonoszkodó pillantásokat. Büszkék a menyasz- s^onytáncra, arra, hogy adtak. Asztalokhoz ülnek, beszélgetnek. A zenészek is pihennek. Most öltözik át a menyasszony a tisztaszobában. Lekerül a fejéről a fátyol, az átizzadt fehér tüllruha. Soha se lesz többé menyasszony. Oda a lány- sága. Talán éppen most, vagy ki tudja, találgatják tréfálkozva. Mikor megjelenik az ifjú férj karján, még egyszer megforgatják, tanácsokat sugdosnak a fülébe, megkönnyezik, maguk se tudják, miért. Aztán hazakászálódnak. Várja őket a munka. A jószág. Kit a termelőszövetkezetben, kit a háztájiban. ófehér, zúzmarás csend borul a tanyára. Csak a sátorban vannak talpon. Danolászik néhány legény, s a kályhánál Vízik Marci nyekergeti hegedűjét. Hogy aztán vérpirosán felkúszik a decemberi nap az égre, az ablak alá rajzanak, hogy még egyszer és utoljára elhúzzák a fiatalasszonynak Nikola Pál nótáját. Nékem olyan asszony kell, ha beteg is keljen fel, főzze meg a vacsorát, úgy várja, várja haza az urát. — A jóisten áldjon meg benneteket, csendesedjetek már — szól ki Nikoláné. Megpillantja a fiát, rosszallóan vonja ösz- sze szemöldökét. — Bolond virtus volt az a hintó. Ilyen hidegben végignyargalni a pusztán. Nikola Pál nem tudja mire vélni anyja háborgását. Benyit a konyhába, éppen akkor jön ki a szobából a nagybátyja, és rácsap a vállára. — Te betyár! — Mi van? — kérdi, és részegségében nekitántorodik a falnak. — Beteg a feleséged, te meg duhajkodsz. Megyek az orvosért. Olyan mozdulattal emeli fel a fejét, mintha a szavak értelmét kutatná. A hintóbán meg se fogta a kezét, rá se nézett. Amikor vacsoráztak, dacos gőggel ült mellette, nehogy a barátai kinevessék, hogy meglágyult a szíve. Fulladozó kö* högés üti meg odabentről a fülét. Hirtelen kijózanodik. — Jutka — suttogja a szoba közepén. A rossz elöérzet, amely az előbb csak meglegyintette, most óriássá nő benne. A torkát szorongatja. A felesége az ágyban fekszik. A párnák sokaságából csak arcának halvány vonala rajzolódik ki. Anyja vizes borogatást rak a homlokára. Mikor észre veszi, mert suttogását nem hallotta, csak a lépteit, ahogy az ágyhoz közeledett, feléje fordítja láztól parázsló tekintetét. — Ugye szép volt? — dalol a hangja. — Ugye szép volt, ahogy hullt a hó, meg a lovak, ahogy röpítették a hintát? Az utolsó szó sípoló, tüdőt szaggató köhögésbe fullad. — Igen — válaszolja kalapáló szívvel Nikola Pál, és nem tudja, mit tegyen. Hogyan fejezze ki lelkének lángoló rajongását, mely most szorongató félelemmel társul. Úgy áll az ágy mellett, mint akiben megdermedt a lélek. Serédi János
