Békés Megyei Népújság, 1985. december (40. évfolyam, 282-306. szám)

1985-12-24 / 301. szám

NÉPÚJSÁG 1985. december 24., kedd o Takács Tibor: Karácsony az óvóhelyen Részlet a „Halló, Tartsay lakás?” című regényből Simonyi Imre: Hódolat bizakodó múltunknak í. Küldöm mind a Lányoknak: az édeseknek, s a Fiúknak, mind: a derekaknak. Küldöm visszafelé a rettenetes és tündökletes Múltba: az AKKORBA, amikor még voltak Lányok Gyulán, és amikor még voltak Fiúk Gyulán. S az akkorba, amikor még GYULA is volt Gyulán. Igen, a Lányoknak és a Fiúknak: amiért BIZAKODTAK akkor, itten Gyulán. És: mert édesek voltak azok a Lányok. És mert derekak voltak azok a Fiúk. Hát persze hogy AZOK voltak: hiszen gyulaiak voltak. 2. . . . Hát nem tudom ... De egy szemernyi téboly mégis csak kellett hogy bennünk legyen. Mert AZT kibírni amit mi kibírtunk: azt! ép ésszel?. . . Nem .. . hisz az lehetetlen. Azt az egymásnak kölcsönzött „randevú-nyakkendőt!" Azt a mindig egy-árva öltönyt — Fiúk! — azt az örökös krumplipaprikást s azt a legócskább kisfröccsöt s azt az ügyeletes (s talán évjáradékos) besúgót... S azt a félretaposott (mert mindig: „tavalyi") szandált: — a Mi Lányainkon! — S azt a szégyenlős hányszor-stoppolt harisnyát: — a MI LÁNY AINKON! — Az istenit! — Hát nem tudom ... de hogy EZT elviselni képesek voltunk: egy szemernyi téboly mégiscsak kellett. A neve? Talán ez: BIZALOM! Bizalom benned, te Eljövendő tébolymentes, nem-stoppolt, nem-félretaposott jövő. (Vagy minek is neveztük akkoriban?) Igen . . . Bizalom . . . Benned . . . Jövő ... Ki egy napon (végszóra? vagy már végszó után?) mégiscsak megérkeztél. És mostan itten vagy hatvanöt esztendőmben: te megöszült, te megőrült Jelen. Éjféli mise a nagytemplomban Saruszíját tán meg nem oldanám, mert hitem sarun s mennyen túl ér. Mégis; — babonás szertartású hófehér éjféli misén — kóborán ha arra vetődtem, vagy hideg elől az útat ott kerestem toronyirányban: valami papos hangulat elfogott engem is: — a jámbor áhitatos együgyűség ... S ünnepeltem egy Lányasszony s az Ácsmesternek gyermekét. Az életműsorozat legújabb kötete A karácsony előtti napok­ban elviselhetetlenné vált az ágyúzás, a bombázás. Buda­pest népe az óvóhelyek mé­lyére szorult, csak a nagyon bátrak vagy a nagyon ké­nyelmesek maradtak fent a lakásokban, a fatalisták él­ték fent az életüket, akik azt mondták: nekünk mindegy! Az óvóhely életet jelentett, védelmet, biztonságot. Az an­golszász gépek már el-elma- radoztak az ostromlott város fölül, helyettük jöttek az orosz bombázók, de kis bom­báik ellen viszonylag bizton­ságot adtak a belvárosi négy-, öt-, hatemeletes bér­házak. Az óvóhelyeket már a háború kezdetén kiépítet­ték, a szenespincék egy ré­szét átalakították, átmeneti­leg emberi életre is alkal­massá tették. A pincékbe ve­zető ajtókat kicserélték, lég­nyomásbiztos ajtókat és ab­lakokat szereltek fel, de sen­ki sem győződhetett meg ar­ról, hogy ha kell, csakugyan életet mentenek-e? A MÁV-igazgatóság épüle­tét a lehető leggondosabban alakították át: a pincéket kibetonozták, a falakat meg­erősítették, az ablakokat fel­falazták, „bombabiztos” óvó­hely lett az irodaházból, s mivel ráadásul saját vil­lany- és vízellátásra is át­alakították, mindenki, aki itt talált menedéket, a mennyországba jutott a po­kol kellős közepén. De karácsony előtt két nappal bezárt a Csengery ut­cai klub, nem főzött a kony­ha, élelem nélkül maradtak a tanfolyamisták is. Ki.-ki azt ette, amije volt. És a fiúk nem gyűjtöttek tartalé­kot. Ígérte az igazgatóság, hogy majd az ünnepek után megszervezi az ellátást, a napi egy tál ételt, de az ünnepekre ki-ki szerezzen magának kenyeret, élelmet. A Szív utcai pékség előtt háromszáz méteres sor állt. A fiúk a kis Anyucit küldték el sorba állni. Két óra múl­va sírva jött vissza, hogy in­kább éhen döglik, de akkor se várakozik a hirtelen be­állt hóesésben. Béka segítette ki a társa­ságot. — Mi az, haver? Csak nincs valami baj? A Szív ut­cai pék a haverom, szerzek én nektek kenyeret, araeny- nyi jegyetek van! Na, ide vele, szedd össze, haver. És elkocsizott a hosszú sor elejére. Békát ismerte a környék. A gyerekes anyák, a nyo­morékok mindig előnyt él­veztek a többiekkel szemben. Béka meg tudta a módját, hogy megnevettesse az em­bereket. — Elkopott a lábam a nagy futásban, haver — li­hegett a pék bejáratánál, s aztán bekiabált. — Pekáro- vits úr, Pekárovits úr, egy Béka van az ajtaja előtt. . . Persze, hogy beengedték. Legalább kenyerük volt. Béka figyelmeztette a fiú­kat. — Isten bizony, azt mond­ta a pék úr, hogy három na­pig nem süt . . . Úgy egyétek meg a kenyereteket . .. Délben ki-ki visszavonult a maga kuckójába. Vér István felment a Csatay-lakásba, noha a lenti világ jobban ér­dekelte. Izgalmas volt az a hihetetlen nyüzsgés, ahogyan az emberek élték egyelőre megszokhatatlan életüket. Az elhelyezkedés órákig tar­tott. Bár a „cellákat", vagyis a pincerészeket felsőbb ha­tóság jelölte ki a beköltö­zőknek, még folyt a csere­berélés. Egy-egy család, ha lehetett, jó nagy területet hasított ki magának. Lehor­dozták a kényelmes foteleket, szőnyegeket hoztak, akik a közelben laktak. Akik csak az életüket hozták, azoknak kiutaltatott egy fehér kórhá­zi ágy, másoknak csak az előre elkészített prices ju­tott. Karácsony estéjére már majdnem teljes volt a lét­szám. Egyesek elmentek, más, biztosabbnak vélt pin­cékbe költöztek át, mások pedig éppen ide költöztek. És ahogy gyarapodott a létszám, úgy kezdődtek a villongások, a határsértések. Ebből a tan­folyamisták kimaradtak, mert Sajtos úr keményen tartotta magát ahhoz, hogy a fiainak önálló pincerész kell, egy szoba, ahogyan a külön vas­ajtóval elzárható pincerészt becézték maguk között. Ide nem költözött be idegen. Saját őrséget is szervez­tek, elsősorban a razziázó nyilasok ellen. A katonai pa­rancsnokság tovább műkö­dött, immáron a beköltözöt- tek életét védve. A hivatal napokkal ezelőtt megszűnt. A legtöbb vezető nyugatra települt, vitte az életét, va­gyonát, hatalmát. Az ittma- radottak máraz új életre ké­szültek. Vér István letört magának egy darab kenyeret. Édes­anyjára emlékezett, hallotta a szavait, amint azt mondja: egyél kisfiam, sodovárosi ke­nyeret. Besózta hát a kenye­ret, paprikája nem volt. Gon­dolta, lemegy és kér Békáék- tól. Bableves illata ütötte meg orrát. — Kérsz, kisfiam? — tett eléje is tányért a házmester­né. — Köszönöm, már ebédel­tem — felelte. — Na, akkor csak egy ki­csit, ahhoz a kenyérhez, amit a kezedben szorongatsz. Béka rászólt. — Ha megeszed, mutatok valamit, haver. Még ilyen jó bablevest nem evett. Füstölt kolbász is volt benne, karikára vágva meg sárgarépa, amit otthon soha nem evett meg. — Mit mutatsz. Béka? Átkocsizott a másik szo­bába, a fiú utána. — Nézd, mim van nekem? — mutatott az asztalra. — Betlehem — csapta ösz- sze a kezét Tüske. — Az ám, Betlehem. Este betlehemezünk. Jó? Tudsz énekelni? Te angyal leszel. Én viszem a Betlehemet. A többiek is mind angyalok lesznek, jó? Tudok egy iste­ni szöveget, mit szólsz hoz­zá, végigjárjuk az óvóhelyét. Jó lesz, haver? Vér István riasztotta a ha­verokat. Fent a Csatay lakásban osztották ki a szerepeket. Papagáj lett a pásztor, mert volt egy kifordítható, bá­ránybéléses mellénye, ezt akár subának is nézhették, Riska és Bunyó volt a két arkangyal, Liba játszotta a szerecsen királyt, be is ken­te az arcát cipőkrémmel. Tökmag lett Menyhért. Anyucit kinevezték Gáspár­nak, mindenkinek lett szere­pe. A „Mennyből az angyalt” valamennyien fújták. Vér István félrevonult az első próba után, most lett volna jó Melinda szobája, de ab­ban már laktak, így aztán az egyetlen fent maradt vas­ágyra keveredett — a többit levitték a pincébe —, elővet­te féltett könyvei közül az egyik legjobban szeretettet, József Attila összes verseit, és fellapozta a tartalommu­tatót, Emlékezett rá, hogy talált már benne egy éppen az alkalomhoz illőt, fellapoz­ta a 254. oldalt, s ott villo­gott rá a Betlehemi királyok című gyönyörű vers. Mindig is ragadt rá a vers, már a polgáriban is, amikor hat éneket kellett kívülről fújni a Toldiból, nem egy­szer őt állította osztálytársai elé példának Vicsay Lajos tanár úr, mert senki olyan hibátlanul nem tudta fel­mondani kívülről. Olvasta a szavakat, nem is olvasta, ha­nem falta a betűket. Jaj, ha itt lenne Melinda. Milyen csodálatos volna ülni mel­lette, becsukná a könyveket, vagy odaadná a kezébe, hogy ellenőrizze, tudja-e ponto­san a szöveget. Mondta lassan a szoba csöndjének: Adjonisten Jézusunk, Jézusunk! Három király mi vagyunk. Este hétre mindenki tud­ta a maga szövegét. Még ilyen boldogok nem voltak mostanában. Elkapta őket a láz, a varázslat, az otthon hangulata, ami annyi­ra hiányzott mindenkinek. És Béka csodát művelt a Betlehemmel. Két gyertyát mesterkedett a jászol mellé, oda, ahol a faragott Jézuska feküdt, ott térdelt Mária, összetett kéz­zel imádkozott József, bá­multak az állatok, a tehén­kék, báránykák, és az árva csacsi. És ott büszkélkedett a három király is. Hétkor levitték Békát a kocsijával a pincébe. ölébe tették a Betlehemet. Meggyújtották a két gyer­tyát. A királyok koronát vi­seltek a fejükön. Boldizsár arcát teljesen elfedte a Schmoll-paszta. Elöl Béka, mögötte Vér István, azután a három ki­rály következett, az arkan­gyalok, a pásztor. Énekeltek. Mennyből az angyal Lejött hozzátok Pásztorok, pásztorok. Hogy Betlehembe Sietve menvén Lássátok, lássátok . . . Amerre mentek, elcsönde- sedett a folyosó. Egyelőre nem mentek be sehová, csak botorkáltak végig a sötét fo­lyosón, és picinyke égő fé­nyében keresték az út végét. Az ajtók és a szívek kinyíl­tak. A szemekben visszatük­röződött a gyertyák fénye. A lepedőbe öltözött angyalok arcán komolyság, az ének áthatotta őket. Cseres Tibor az idén volt hetvenéves. Körülbelül húsz kötete jelent meg — néme­lyik persze többször is — 1935 óta, amikor az első, vál­lalt novellák napvilágot lát­tak. Az a tény pedig, hogy munkái másod-harmad ki­adásban is rendre megjelen­nek, az író ismertségét, nép­szerűségét bizonyítja. Cseres Tibornak tehát van életmű­ve, van mit össze -és rendbe rakni azoknak az olvasók­nak, akik vágynak az író minden munkájára. Az író népszerűsége, vagy ha úgy tetszik, ismertsége a Hideg napok megjelenését követő nemzeti önvizsgálat értékű vitában vált teljessé. Jelezte ez a mű, hogy alko­tója különlegesen érzékeny az élő történelem szorító- szorongató problémáira, és egyéni alkat, életút adta ta­pasztalatok révén hatalmas emberismeret-anyagot hal­mozott fel a közelmúlt tör­ténelmét alkotó emberről, le­gyen az hóhér vagy áldozat. S mert nem elégszik meg a külső megjelenítés hatás- mechanizmusaival, az igazi történelmi hűség érdekében vállalja a történelmi szemé­lyek újraalkotását, megjele­níti őket saját alkatukból fa­kadó vallomásukkal, mint­egy tetemre hívja őket, be­széljetek, csak beszéljetek, mi, az olvasó-túlélők bíró­ként figyeljük, felbuzog-e a vér az áldozatból. Ahhoz, hogy valaki ilyen, a valósá­got hitelesen felidéző, annak összefüggéseit sejtető mesét tudjon alkotni, biztos stílus­érzékű tolira van szüksége. Ehhez érett, kész író kell. Márpedig senki nem születik Paliasz Athénéként teljes fegyverzetben Zeusz fejéből, mindenki tanul, fejlődik, ké­szül. Az író leginkább saját műhelyében. Az a két mű, amely az életműsorozatban megjelent, ennek a nagyra készülésnek egy-egy korai állomása, az alkotókészség más-más irá­nyú kipróbálása, az embervi­lág felfedezésére tett izgal­mas és — tegyük hozzá — néhol igen szórakoztató kí­sérlet. Két kisregény. Ponto­san meg kellene határozni, mit jelent ez a fogalom. Na­gyon egyszerűen az elbeszé­lésnél nagyobb, a hagyomá­nyos regényterjedelemnél ki­sebb terjedelmű és szerkeze­tű munkát. De Cseres eseté­ben a műfaji meghatározást ki kell egészíteni. Nem a ter­jedelem a lényeges, mert e két munka még nem a ké­sőbbi regények nagylélegze­tű történelmi-társadalmi kör­képét vállalja fel, ezek még „csak” egy ember egy idő­szakának egy szeletét vizs­gálják, mesélik el. Mintha az író hozzá akarná igazítani az öt érdeklő témát, történetet, embert a maga írói, alkotói lehetőségéhez, képességeihez. Mintha a tehetség arányérzé­ke szabná meg a téma mély­ségét, hordozó képességét. „A fene se gondolta!” — mondhatná erre Arany Já­nossal az író, de a Pesti ház­tetők mégis ezt látszik iga­zolni. Ez az ötvenes években készült munka egy nagyka­masz felnőtté válásának tör­ténetén keresztül mutatja meg az ötvenhat utáni Ma­gyarország lelkekbe égődött zavarait, azokat az emberi viszonyokat, melyeket a történelem segített zavarossá vagy zavarosabbá tenni, és amelyekből csak a klasszikus értelmű és értékű emberi ér­tékek segítenek ki. Az utolsó bűbájos meg a tanítványa 1959-ben jelent meg először, de nyilvánvaló­an egy korábbi írói korszak terméke. Tulajdonképpen „csavargó regény”, Kakukk Marci és társainak közeli rokona. Hőse, Ambró apó világéletében irtózott a mun­kától, s ezért minden szél­hámosságnak tudójává vált, mígnem az új szerkezetű vi­lág — az ötvenes években vagyunk —, ki nem zárta a szélhámoskodásnak ezt az idejét múlt fajtáját. Persze, lehet, hogy Ambró apó azóta feltámadt! Kedves írás ez a regény, szórakoztató olvas­mány minden korosztálynak. (Szépirodalmi Könyvkiadó, 1985.) Szalontay Mihály Bódi Tóth Elemér: Angyaljárás Föl-le járnak az angyalok az ég és föld között, megátalkodott tájain az ember föl-le jár. Csak terelgeti nyájait, trónol egy vén tevén, tenyerén vastagszik a bőr, és vízforrást keres. Leszáll az éj, a birkanyáj az ég és föld között útjára kél és szaglik, mint az illatos kenet.

Next

/
Thumbnails
Contents