Békés Megyei Népújság, 1985. december (40. évfolyam, 282-306. szám)

1985-12-21 / 299. szám

1985. december 21., szombat Egy apró, háromszobás házban lakom Lebőn. A Ti­szától nem messze. Itt, a Ti­sza mentén neveltem fel mind a négy fiamat, ökma már nem laknak a közelem­ben, de hetente egyszer mind a négy meglátogat. Hétfőn Gyula Kalárissal, szerdán Pista fiam elvált fe­lesége, csütörtökön megint Pista fiam látogat, meg je­lenlegi feleségével, estefelé, kocsival. A mostani felesé­ge fiatalabb, mint az előző felesége, az Ősi, aki szerdán látogat meg, s megfürdet, akár ez a kis fiatal huszon­éves lány, akit először nem is tudtam hogyan szólítani. Neki én „nagymama" let­tem, nekem pedig ő „kislá­nyom". Mivel olyan kicsi és lányos volt, csokoládéval, süteménnyel, gyümölccsel kedveskedett nekem. az öregasszonynak, és amikor én eltoltam magamtól az édességeket, nem sértődött meg, hanem egy Bilocid tablettát tett a tányér mel­lé : — Ez segít az emésztés­ben. Olyan, mint az iszósnak a „tütü”. A bregyóresz. — Tütü? Bregyóresz? Tu­dod, én csak gondolom, hogy mi az a tütü, mivel­hogy mi nem vagyunk ide­valósiak. Mindig így beszéltem töb­bes számban, s a többes számon az ősöket értettem, a szüléimét, a nagynénémeí. a nagyszüleimet, a dédszü- leimeL akik szinte egytől egyig regényhősök lehetné­nek. Talán még én is meg tudnám írni őket, ha még egyszer visszanyerném a látásomat. De már a Tisza- partra se járok ki, csak ide a szomszédba, a presszóba. A legjobb barátnőmmel mindennapos vendégek vol­tunk ott. Azóta ő meghalt, én meg — azt mondják — érelmeszesedéses vagyok. Szerintem mindegy, mit mondanak, az a fő, hogy emlékezni tudjak. Én pedig még arra az időre is vissza tudok emlékezni, amikor a múlt század kilencvenes éveiben a nagyapámat meg­bízták a megye villamosítá­sával. Mert az én nagy­apám messze földön híressé vált a becsületességével, meg a szakmaszeretetével. És a nagyapám Bécsből ide költözött, Lebőre, a három nagylányával. Mert az én nagyapájn Bécsben szüle­tett, ott ismerkedett meg a nagyanyámmal a Monarchia idején. A nagyanyám csoda­szép lány volt, a nagyapám pedig huszártiszt éppen ak­kor, amikor egymásba sze­ret tek ők ketten. Bécsben éltek egészen addig, amíg Helén, a legnagyobb lány ti­zenhat éves nem lett. Ak­kor helyezték a nagyapámat ebbe a megyébe. A nagy­apám beletemetkezett a munkába, a nagyanyám pe­Dér Endre: Hidak dig ■ siránkozott, hogy itt nincs kultúráiét, meg az em­berek kunyhóban élnek, nem házakban, a csecsemőt, ha sír, az ágy alá dugják, hogy sötétben legyen és megnyugodjon, itt nincs or­vos és nincs patika, egy pi­ci templom van csak, az em­berek bugrisok, nyáron nagy a sár, télen meg a hó . .. ésatöbbi, ésatöbbi . . . Mon­dom,addig duzzogott, elége­detlenkedett, amíg Helén meg nem szökött. Csak egy levelet hagyott hátra He­lén. Ezt én megtaláltam, né­metül volt, írva, és az állt benne, elmegy innen, mert senkivel nem tud szót vál­tani, benne ragad a sár­ban ... A nagyanyám is ennyit közölt Helénről, azt is nagyon rossz magyarság­gal, majd sírva fakadt. Csak amikor már asszony voltam, akkor fejezte be Helén tör­ténetét az anyám, aki szin­tén nagyon szép volt, gyö­nyörűen énekelt és táncolt, ám Lebő határán túl soha nem jutott, annyira megkö­tözte tetteit nagyanyám fél­tése. Jani fiam nem tanult, is­kolákat se járt ki, szakmát se akart elsajátítani, így lett belőle világot járt ember. Tavaly, amikor meghalt a férjem, hazaköltözött, és azt mondta, itthon fog már élni ezután. Ez a Jani fiam szombaton meg vasárnap van itt nálam, előfordul, hogy nem egyedül jörg csak sajnos, mindig más nő kí­séri el. Ez nekem nagyon nem tetszik. „Fordított életű leszel így. Jani fiam” — szoktam volt mondani neki, ő persze ne­vet ezen, azt mondja, nem érti, mit akarok ezzel mon­dani. Nehéz neki vissza­szokni a hazai tájba, még a hazai asszonyokat is nehe­zebben szokja meg, mint a másik három fiam. De min­denben segít ez a Jani. Még a mosástól se riad vissza. A fehérneműimet ugyanúgy ki­mossa, mint ahogy kicemen­tezi a lépcsőimet, meg be­pucolja a düledezésnek in­dult ház oldalát. Az asszo­nyok, akiket magával hoz, egytől egyig „leereszked­nek” hozzám. Nekik is meg­próbálok mesélni Helénről, a szüléimről, meg a férjem­ről. Ilyenkor ők mosolyog­nak, bólogatnak, ami nekem nagyon nem tetszik. De nem mondom meg nekik, hogy nekem ők nem tetszenek. Amikor a Jani fiam szom­bat-vasárnap meglátogat. mindig tyúkot főzök vagy rántott csirkét csinálok, szó­val igyekszem a fiamnak a kedvenc ételét tálalni. A nők csak csipegetnek az ételből, de a Janim szinte zabái. Egyik fiam se tud olyan so­kat enni, mint a Jani. A Ja­nimnak is van kocsija, és azt mondja, a Tisza partján épít egy kis nyaralót magá­nak meg nekem. Már sok­szor mondtam, hogy vigyél el kisfiam, hadd lássam legalább egyszer a te nya­ralódat. Persze, mindig megígéri, de csak a nőket viszi el oda. Vagy máshova. De azért ugyanúgy várom a szombat-vasárnapokat, ami­kor a Janim jön, akár a pénteki napot, amikor főleg az unokáim látogatnak meg, a legidősebb fiam, a Misa gyerekei. Három kislánya van a Misának, tizenhárom, tizennégy, meg tizenöt éve­sek. Ök mindent elvégeznek nekem a lakásban, főznek, bevásárolnak, takarítanak, este pedig megfürdetnek. Szégyellek levetkőzni előt­tük, ezért fürdőruhát húzok pénteken reggel a kombi­ném alá, ők pedig belesegí­tenek a kádba. Hiszen a többi már az én dolgom. Csak a kádba szállni, meg belőle kikerülni, ez a nagy feladat számomra. De a Mi­sa fiam felesége, aki orvos­nő és nagyon jólelkű asz- szony, megparancsolta a há­rom kislánynak, hogy en­gem minden pénteken csu­takoljanak le. így hát, ami­kor a három kislánynak szót fogadok, tulajdonképpen az orvos-menyemnek fogadok szót. A kislányok, persze, látják, hogy bizony nagyon szégyellem magam, amiért nevetnek rajtam . . . „Nagymama, ne légy szen­timentális . . . nagymama, ne légy annyira szemérmes .. . nagymamika, olyan szép a kezed” — mondja a legki­sebb, akinek az a feladata, hogy a kezemet meg a lá­bamat törölje meg fürdés után. Persze, én csodálko­zom és hitetlenkedve rázom a fejem ilyenkor, de Anitám megcirógat, és azt mondja, hogy angyalkák fognak majd értem jönni . . . olyan- szép tiszta vagyok meg jó va­gyok, csak még a nagyné- némről meséljem el azt a történetet, amikor elhatároz­ta. hogy férjhez megy, és szánon fog majd az esküvő­jére menni . . . — Szánon is ment! Fehér fátyolban, a násznép is szá­non követte. — Na és a vőlegény? Iga­zán meghalt a vőlegény? És miért pont akkor halt meg? Mert nem szerette a nagy- nénédet?! — Nagyon is szerette a nagynénémet! És a nagyné- ném is szerette őt! — Hirte­len elfelejtettem, hogyan is meséltem el előzőleg a He­lén történetét, mivel Helén soha nem ment férjhez, meg­fagyott még azon a télen, amikor megszökött. — Ha annyira szerették egymást, akkor mért akart a vőlegény az esküvő előtt meghalni!? Nagymama, biz­tosan jól tudod te Helén történetét? — nézett bele a szemembe Anita, és arcom simogatásával biztatott, hogy fejezzem már be a történe­tet. — Nagyon szerette a vő­legény Helént. Csak tüdőbe­teg volt, és nem akarta, hogy a nagynéném is beteg le­gyen. Pedig Helén már mun» kát is vállalt egy ügyvéd mellett! Mindenáron el akarta tartani a férjét. . . Kedden én látogatom meg a szomszédban lakó barát­nőmet, a régi Lebőről be­szélgetünk, a régi emberek­ről, az egyszerű, dolgos, be­csületes, jóakaratú emberek­ről, akiknek az életére már csak mi emlékezünk, ezért aztán Lebő első szülésznője ugyanúgy meghitt közelség­be kerül hozzánk, mint az itt megfordult papok, a sok­gyerekes kondásék, a szoba­festő Kati néni, a fuvaros Vince bácsi és a réges-régi vízimalmos család, akik a Dunántúlra adták el a mal­mot; beszélünk az én híres férjemről, aki támasza volt a falunak, mert nemcsak sokat tanult, de sokat is tu­dott, és akin lehetett, segí­tett. Amikor eljövök a barát­nőmtől és lefekszem az ágy­ba, mindig azzal a vággyal a szívemben csukom le a szememet, hogy a férjemről fogok majd álmodni. De ha­lála óta még soha nem ál­modtam felőle, mindig csak apámmal, anyámmal, a nagynénémmel, meg a nagy- szüleimmel álmodok. A régi házunkban lakunk álmom­ban, amit még a nagyapám épített, és amit én elkótya­vetyéltem abban az időben, amikor a fiaim egyetemre kerültek. Nevetve adtam el a házat. A fiaimért. „A fia­inkért”, bólogatott a férjem, aki nagy ember volt, az egész országban ismerték a nevét. Hidakat épített. Hida­kat, melyek máig stabilan állnak, s vidékeket, ország­részeket kötnek össze. Amikor ezekre a hidakra gondQlok. újraélem azokat a gondterhelt éveket, amikor ä férjem minden idegszálá­val a hidakhoz kötődött, én pedig hol levéllel, hol enni­valóval telt kosárral siettem hozzá, mellé, őérte, a hida­kért, és úgy érzem, nem él­tem hiába. Az én gondola­tom, remegéseim, lemondá­saim is beleépültek azokba a hidakba. A hidak pedig máig állnak, és még sokáig fognak állni az országokat összekötő határnál, a Dunán és a Tiszán. Talán én se él­tem hiába. Simái Mihály: Mint aki... mint akir falból lép ki s immár szabad mint aki mindenen túl van s most kezdi csak mint aki elfelejt félni hosszan mereng s mikronjaival kiméri a végtelent Koloh Elek: Hány? hány éve tántorgunk a semmi és a boldogság szélétől kétlépésnyire hol az igazság gyáván szebbik oldalára dől hány ökölnek csapódunk őrültként csodát remélve: pajzzsá csontosodó hitet mely megóv önmagunktól is végre hány szerelem emlékével narkotizáljuk zűrös éveink s hány év szeméttelepén emésztődnek elnyűtt emlékeink hány lépés az igazság a semmi szakadéka szélén hány mondat a bűnbocsánat zuhanva s földet érvén gyáván térdeplő sorsunk előtt míg lábunkhoz simul a magány hány konyak az őszinteség és hány szót rándít görcsbe — és hány . . . Tomka Mihály: Magányunk leltára Tomka Mihály 1975-ben szerepelt először megítélte- tésre alkalmas verskollek­cióval a Közelítések című debreceni antológiában. Azoknak a költeményeknek a szorongás és a magány volt a legfőbb motívuma, ami azon­ban nem elvont életérzés­ként jelentkezett, hanem társadalmi megokoltsággal. Tomka félúton állt szülőfa­luja és a modern világ kö­zött, az előbbihez a nosztal­gia húzta, az utóbbihoz a szükségszerűség kényszerí­tette, így aztán nem érezte magát otthon a világban, a hetvenes évek Magyarorszá­gán. Első kötete alapján azt kell megállapítanunk, hogy ma sem jutott túl ezen a di­lemmán. Részben arra ala­pozzuk állításunkat, hogy besorolta kötetébe a tíz éve vagy annál régebben írt verseit anélkül, hogy datál­ta volna őket (nyilván azo­kat az érzésgondolatokat je­len idejűeknek érzi ma is), részben pedig tovább foly­tatja a magányról szóló lírai tudósításokat, és az ottho­nosság bizonyosságának ke­resését. Erről árulkodik kö­tetének címe is! Sejtelmesen szép verssel indítja könyvét (Hó lesz), majd hitvallást tesz szülőfa­luja mellett: „Nem vágyom el másutt csikorognék / mint fogaskerékre hullt ho­mokszem”. Később megtud­hatjuk, miért ragaszkodik oly konokul a szülőhelyhez, illetve annak emlékéhez. A faluból ugyanis „elszökik”, mert másutt van dolga. Az ottani tüzek azonban mind­untalan átmelegítik, versek egész sorában idézi az egy­kori Mezőberény „hétkazlas” világát. (Csillaghálós ének. Elásott ékszerek, Nagy­anyám, Sárvirágok-Mező- berény. Honvágy stb.) Az emlékek ugyanis erőt adnak neki, tündökölnek, mint elásott ékszerek. Pél­dát merít az egykori falusi közösség tiszta erkölcséből, egyértelmű emberi kapcso­lataiból. Elégikus hangját a Táborozok című vers is ma­gyarázza. Tomka csalódott saját nemzedékében: „hiába voltak lánggal fegyverez­MA TOMKA MIHÁLY GÁ NYUNK LEL 4 TÁ 4 VERSEK RA ve”, az csupán gallytűznek bizonyult. Tizenegy darabból álló ciklusa, az öszi-téli füzetla­pok élményt, emléket és ví­ziót egyaránt verssé formál. Árulkodó sora a hatodik da­rabnak: „Fázom, hát verset írok”. Vagyis Tomkánál a vers a hiány, a sebzéttség ki­fejezése, akárcsak a legtöbb magyar költő életművében. Jellemzően világít rá iro­dalmi tájékozódásra a Pi­linszky Jánosnak. Áprily La­josnak és Sinka Istvánnak szentelt vers. A sorból hiá­nyoljuk József Attilát, aki­nek szellemujját lépten-nyo- mon érezzük Tomka lírai vi­lágában. Találó Pilinszky egzisztencialista létérzésé­nek jellemzése: „Sortűz cé­lozta meg szívét, s vagy negyven évig látta kimere­vítve azt az osztagot, mely végül eltalálta.” (Egy lett a rengeteggel.) Ebben a ciklusban (Akár a szívlövés) tovább szövi a törvényszerű magányosság legendáját, erejét — paradox módon — azon méri, meny­nyire képes vállain tartani ,.a szívtépő magányt”, (ösz- szeszorított fogakkal.) Kulcs­versének véljük a Hófehér ing címűt is. A hófehér ing a gyermekkor egyértelmű, őszinte világának a szimbó­luma, a fehér ing a felnőtt­korban beszennyeződik: „zá­tonyok a szívben torlódó betűk . . . lobog sötéten a hó(fe)hér ing”. Az ala­nyi moralitás ilyen fokú igé­nyessége ismeretében nem csodálkozhatunk azon, hogy szerelmi líráját átszövi a tragikus pátosz, ami helyen­ként mesterkéltségbe fordít­ja versvilágát. Bár erősen alanyi költő, azért megszólaltatja a léte­zés egyetemes gondjait is, azt az ellentmondást, amely az emberi nem fenyegetettsége és az egyes ember kiszolgál­tatottsága naiv felelőtlensé­ge között feszül (Mintha aranykorunk). Egy-két köl­teményt a gúny röptét lírai magaslatokba (Fullánkok. Neu t ro n), egyet-kettőt az ódái könyörgés (Karácsonyi vers), legjellegzetesebb hang­neme mégis a tárgyias álla­potrajz, közérzetjelentés, amelynek egyik tömör meg­fogalmazását a Széria című versben olvashatjuk: „Ma­gunk leszünk, nem önma­gunk”. Nem csoda, hogy lel- kének-idegrendszerének las­san állandó vendége lesz a félelem. (Félelem, Ünnep és rettenet). Úgy tűnik mégis, elég erőt érez magában ah­hoz, hogy csak „szívéből ha­sítson éneket", s nem adja fel azt a hitét, hogy meg­váltható a világ. Tomka nem Messiásként akarja ezt a költői feladatot végezni, csak a füvek módján kívánja hin­ni és akarni az életet, őriz­ni eleven arcát. Néhány értékes verset és rokonszenves költőt ismer­tünk meg e könyv . alapján, akinek azonban lírai szemé­lyisége talán nem eléggé ré­tegezett. Ez pedig a míves- ségnek kedvez, semmint a kreativitásnak. A minősítést a gyakori önismétlésekre alapozzuk. A Novemberi ikon részbeni ismétlése a Nessus-ing. vagy fordítva a domb és a feszület motívum alapján. Sokszor használja a benyálzott szót. A Tábornok­ösz a Tél-Tábornok hatásra született, nem eredeti neolo- gizmus. A vadkacsa riad József Attila-remininszcen- cia. Az anyám-arcú kalács ötletes metafora, amit apró­pénzre vált az apám-arcú le­génnyel. Elönt a néma vér — olvassuk az egyik vers­ben, a következőben pedig elönt a perje-vér. Folytat­hatnánk a példákat, de ta­lán ennyi is elég. Azt azon­ban meg kell említenünk, hogy nem csupán versépítő elemek ismételgetéséről van szó, hanem egész költemé­nyekről. A Vakolatok egy vá­lyogház falára alapjában vé­ve újrafogalmazása egy sor korábbi költeménynek. No­ha helyenként szövevényes, elvont, az irracionális szfé­rák felé hajlik e költészet, bölcseleti összegzésekre nem vállalkozik. Tomka alaposan megmunkálja a verseit, jambusai olykor tökéletesek. Minden költő a saját nö­vekedési törvényeit követi, tanáccsal traktálni felesle­ges. lepereg róla, különösen, ha ellentmond alkatának. Tomka Mihálynak ezeket a verseket meg kellett írnia. Továbblépni azonban csak akkor fog, ha nagyobb vi­zekre merészkedik, ahonnan a horizont is nagyobbnak látszik. (Békéscsaba, 1985.) Bakó Endre

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents