Békés Megyei Népújság, 1985. december (40. évfolyam, 282-306. szám)
1985-12-14 / 293. szám
1985. december 14., szombat NÉPÚJSÁG KULTURÁLIS MELLÉKLET írott szó Irodalmi hetilapnál dolgozom, de talán elhiszi nekem az is, aki az enyémnél fontosabb és hasznosabb munkahelyen szolgál, hogy nem a munkavédelem beszél belőlem, ha állítom: az irodalom sem fontosság nélkül való, az irodalom sem haszontalan. Elősorolni irodalompártolásom érveit megpróbáltam már néhányszor: írni nem is az irodalom fontosságáról akarok most, hanem fontosságának látványos csökkenéséről. A nyugati világ sajtója tele van az emiatti panaszokkal. És most már a hazai sajtó is. A Filmvilág című folyóiratban Szilágyi Ákos a magyar kultúra rohamos „irodalomtala- nodásáról” beszél: az IGE helyett a KÉP uralomra jutásáról. Az Élet és Irodalom című hetilap, melynek szerkesztőségében dolgozom. Mezei András költő beszélgetését közölte Dorogi Zsigmond- dal, a Rádió irodalmi szerkesztőjével: rá-rálicitálnak egymásra abban a panaszban. hogy nemcsak az életmódbeli változások szoktatnak el bennünket az írott szó olvasásától, nemcsak a képernyő vált nagy riválisává a könyvnek, hanem mintha az új magyar irodalom képviselői is elhatározták volna: visszacsábítás helyett elriasztják a lehetséges olvasót. Minthogy e tárgyszerű vagy borongós panaszokat lények támasztják alá, mindenekelőtt könyvpéldányszám-csökkenési és olvasásstatisztikai adatok, eszem ágában sincs cáfolatra vállal-, kozni. Sőt a mai panaszokat azzal is megtoldom, hogy nem is olyan maiak már. A kritika a hetvenes évek eleje, tehát csaknem tizenöt év óta adja jelzéseit arról a folyamatról, amit Szilágyi Ákos a Filmvilágban „iroda- lomtalanodásnak” nevez, bizonyságul egy levélből idézek.- Németh László írta, már a folyamat kezdetép. Idevonatkozó passzusa így hangzik: „Aki a magyar ixodalom s a magyar közönség viszonyát szemlélte, bizakodó kedvét 1960 táján még nem kellett elveszítenie...: a kiéhezett s a szocialista iskoláztatás jóvoltából alaposan felduzzadt olvasóközönség . . . meglepő példányszámokban kicsattanó szerelemmel áradt viszontlátott s újonnan felfedezett írói felé. Bízni lehetett benne, hogy közönség s irodalom frigye a közgondolkodást is felfrissíti, s értelmiségivé vált társadalmunk eztán másképp áll hozzá tör- ténelemadta feladataihoz. Ez a remény azóta elszomorító- an megcsappant. Az anyagi javak megszerzésének lehetősége — az, amit autóvallásnak lehetne nevezni —, a külföldi utak drága kóstolói: új célokat írtak az ember leikébe; írók és olvasók közé egy nyugati jellegű szórakoztató ipar nyomult, élén a hipnotikus hatású televízióval. mely kegyetlenség és érzékiség, bűnügyek és dal- fesztiválok ingereivel hódítja el a potenciális olvasókat, míg a magára adó kisebbség sznobizmusa a nyugati irodalom divatos neveiben találja meg külföldimádatának táplálékát.” Eddig Németh László, akit nemcsak azért idéztem persze, hogy a diagnóziskészítés tizenöt éves múltját bizonyítsam vele, hanem azért is, hogy előadjam egy szerény gyanúmat. Megfigyelhették, ő „autóvallást” emlegetett, ..hipnotikus hatású televíziót”, meg nyugatimádatot, én meg azt gyanítom, hogy bűnbakká senki és semmi sem tehető, mert nem bűnesetről van szó, hanem a kulturális szerepködök történelmileg elkerülhetetlen átrendeződéséről. Üj szerep- osztásról. Amelyben az eddigi abszolút főszereplő, az irodalom, új szereplőtársakat kapott. Az irodalom a régi szerep- osztásban a Nagy. Helyettesítő szerepét játszotta nálunk. Illyés Gyulával szólva az irodalomnak kellett még a Vízügyi Hivatal szerepkörét is betöltenie. Zrínyi Miklóstól Balassi Bálinton, a testőr-írókon, Csokonain, Petőfin, Adyn át József Attiláig az íróktól Várt eligazítást a magyarság: politikai ügyekben, társadalom- ismeretben, gazdálkodásban, jogban, erkölcsi, érzelmi és ízléskultúrában, még viselkedésben is, még az életvitel gyakorlati dolgaiban is. Tőle várta és tőle kapta a mintát. Mert csak elvétve akadtak nagyformátumú politikusaink, nem volt magyar szociológia (vagy nem nyert nagykorúságot!, nem volt magyar gazdaságtudomány, nem volt magyar filozófia és lélektan, nem működtek magyar erkölcsprédikátorok. Illetve volt mindez, a magyar irodalom jóvoltából, a helyzet kényszere jegyében. Es hol tartunk most? Ott, hogy már azokban az irodalomreményű hatvanas években — amikor csakugyan országos érdeklődést váltott ki egy- egy új magyar regény, és versimádók sora kígyózott a könyvheti sátor előtt, ha alatta egy-egy ismert — szeretett költő dedikált — megkezdte nagykorúsodását mindaz, amit addig az irodalomnak kellett pótolnia. És mostanra nagykorúvá is vált. Lett magyar politológia, lett gazdaságtudomány (olyannyira, hogy nemcsak művelőitől, hanem népszerűsítőitől is hangos a sajtó, a rádió, a televízió), lett magyar szociológia és filozófia (olyannyira, hogy a nemzetközi szakma Budapesti Iskoláról beszél), és lett magyar lélektan (olyannyira, hogy képviselői naponta magyarázzák írásban, szóban, képben lelki zavaraink okait, s adnak tanácsot: hogyan legyünk türelmes házastársak, vagy miként alkalmazkodjunk ebadta lelki rezdüléseihez). Mi tehát nemcsak irodalmat olvasunk-hallga- tunk-nézünk most már, hanem politológiát is, gazdaságtudományt is, szociológiát meg filozófiát is, és figyelünk a lélek tudósaira: mit kezdjünk szorongásainkkal, hidegülő vagy féltékenyen ragaszkodó élettársunkkal, neveletlen utódainkkal. Az kétségtelen — mint >r_ tam már —, hogy az irodalom háttérbe szorult emiatt. De egyrészt a folyamatnak az elején-közepén tartunk, a véglegesebb arányok még ezután alakulnak ki, az irodalom még ezután veszi tudomásul, a közösség pedig ezután érzékeli majd, mit veszít, ha az irodalomtól túlságosan elpártol. Másrészt szóból ért az ember ezután is. És a szó nemcsak olvasható lehet, hanem hallható és látható is. A rádió vagy a televízió éppúgy lehet, a tájékoztató-eligazító jó szavak sugárzója, mint az írott szavak gyűjteménye, a könyv. Nem beszélve arról, hogy ami rádióban-televízió- ban elhangzik, eredetileg azt ig leírták valakik. Még a képi hatásokkal dolgozó produkcióknak többsége mögött is írottszavas, forgatókönyvi munka áll. Anélkül, hogy a tájékoztató-eligazító jó szavak mestereihez (vagy netán a maradandó értékeket teremtő írókhoz) tolnám fel magam, a tárgyhoz tartozóan be kell vallanom: ez a szöveg eredetileg a rádióban hangzott el. De kezemben papírt tartottam ott is, azon pedig leírva állt minden, az utolsó szóig. Faragó Vilmos Buda házi István: Naplemente A tanya fölött a nap meg- nyurgította az árnyékot, s a fény is egyre sápadtabb lett. Az árnyékok komorak voltak, akár az öregek arca. Kobzos János gazda arca nagyon hasonlított a délutánhoz. A kora miatt is, no meg azért is lett^még ború- sabb az arca, mert a fia, Jancsi elébe állt. s ezt mondta: — Megházasodom. édesapám. — Aztán kit veszel el? — mordult rá az öreg. Mióta nélküle is megy a világ, s ő egyre jobban kikopott belőle, azóta ingerült. Mégolyán dolgokba sem szólhat bele, ami pedig rá is tartozna. Már Rozi, a felesége is egyre ritkábban kéri ki az öreg véleményét. Megy a saját feje után, főz, amit akar. Most meg ez a kölyök is. — Aztán kit veszel el? A hang teszi a muzsikát, az ilyet másként szokás mondani az apának. Kérve. — Kit. kit? Hát egy lányt, akit szeretek — nyel egyet Jancsi, aztán nagy bátran hozzáteszi: — Aki gyereket vár tőlem. Na, ez sok volt egyszerre az öregnek. Gyűl benne a méreg. — Mit csináltál, te gazember?! Húszéves se vagy! Katona se voltál, de gyereket csinálni már van eszed! Tudod mit? — enyhül meg az öreg, hiszen mégiscsak az ő vére. — Vetessétek el, majd a katonaság után is el- veheted. — Nem úgy van az! Teri már a hatodik hónapban van! Kobzos megint hallgat. Lassan pirul ki az arca. — Ide pedig nem teszitek be a lábatokat, az biztos! Menj az udvaromból, mert úgy elverlek, hogy magam is megbánom! Jancsi csak néz. aztán megérti. Elindul a ház felé, hogy kis idő múlva a tornácra tegye két kis bőröndjét. — Nemsokára értük jövök. Az öreg nem mond semmit. csak áll. Aztán előkerül az asszony is. aki a szomszéd tanyában volt kotlóért. Jön, nem is titkolt örömmel, hiszen sikerült a csere. A két bőrönd láttán meglepődik. elengedi a kotlóst. — Hát ezek a bőröndök? — Nem látod, hogy bőröndök? — Azt látom, de minek vannak a tornácon? Kobzos nagyot nyel. — Azért, mert Jancsi költözik. — Miért, hová? — Kob- zosné maga a méltatlankodás. — Nem mondaná meg. hogy hová? — Költözik, mert nősül. Aztán meg kívül tágasabb! — Elküldte az egyetlen fiunkat? Maga vén bolond! — jajdul fel Rozi. Kobzos nem szereti, ha az asszonynak igaza van. A fejére nőtt már. azért mer ilyet mondani. De az úristenit, ki hallott még ilyet? Egyszerre lakodalom meg keresztelő!? — Elzavartam, az istenit a fajtájának! El én! Egy megesett lányt akar elvenni. Azt mondja, tőle van a pulya, de én nem hiszem! Hát akkor le is út, fel is út! Az én házam nem átjáróház, hogy ide mindenféle jöttment csak úgy betegye a fenekét! Rozi megszeppen az öreg indulatától. Máskor ilyenkor elhallgat, de most nem tud. — Maga meg nem is beszélt még rendesen Jancsival, a lányt se látta, mégis elüldözi őket a háztól! Milyen ember maga?! — Hogyhogy milyen ember? Hát nem dolgoztam én eleget, mióta csak az eszemet tudom? Nem neveltem fel ezt a latort rendesen? És ez a hála érte. Elmegy az első megesett lánnyal! Márpedig, amíg én élek. az lesz ennél a háznál, amit én akarok. Megértetted ?! Az asszony egyszerre kicsinek érzi magát, nagyon kicsinek. Néma fájdalommal indul kotlót ültetni. Az öreg Kobzos úgy érzi. megnyerte a csatát. A fronton érzett egyszer ilyet. Húsz kilométert mentek előre egy nap alatt, pár puskalövéssel. Ez még az elején volt. Ilyen veres volt akkor is az ég. Aztán másnap hajnalban iszonyatos ágvútűzre ébredtek. Ágyútűzre a hátuk mögül. S morgott a föld. és tankok dübörögtek. A dűlő felől motor berreg, aztán előbukkan a tsz GAZ- kocsija. Gyorsan jön. megáll a tanya előtt. A fiú szótlanul száll ki. felmegy a tornácra, felveszi a bőröndöket, aztán nagyon lassan megy a kocsiig. A bőröndöket beteszi a hátsó ülésre. — Isten áldja, édesapám! Ezt már a terepjáró ajtajából mondja, visszafordulva. Aztán fölzúg a motor. A berregésre Kobzosné is előkerül, s látja az induló terepjárót. — Jancsi, Jancsikám! A fiú ezt már nem hallja, az anyja a tornácnál zokog. Az öreg Kobzos arca is megrándul. Eddig csak apunak szólította Jancsi, esetleg apának. Sose mondta, hogy édesapám. Kobzos mereven áll, de lekét melegség járja át. Odamegy asszonyához, s vállára teszi a kezét. — Ne sírj már, egyszer úgyis elment volna. Ha nem most, később. Ki kell azt próbálni, mennyire ember már. S hallgatnak. Csak az asz- szony hüppög. — Hanem, hallod, eredj be holnap a faluba, hogy tudjuk, kiféléhez is kerül. Vidd magaddal a takarékot is. aztán majd meglátod, mennyit kell kivenni belőle. Kobzosné nem mozdul, csak a hüppögése csöndesül el. A naplementétől az egész tornác meszelt fala lángol. Néznek, néznek a poros dű- lőútra, aztán az asszony az öregre pillant. Micsoda mély barázdák ezek? Csupa árnyék és csupa fény. Bartóki József: Berényi tornyok Koloh Elek: Lebukva ha a szerelem lemeztelenítve vár kölcsönkért ágyakon a végtelen csodáját ígérve vacogó hitemért: újra ősz van és szombat és minden elképesztő lehetőség elképzelhető talán a percekké morzsolt idő átkettyenni készül a szobán csakhogy a jélelem az ablakon túl bicegve cipel új szerelmet mely olyan mint a megsebzett Nap: lebukva összevérzi az eget Bartóki József: Berényi kapu Bartóki József: Sírkövek
