Békés Megyei Népújság, 1985. november (40. évfolyam, 257-281. szám)
1985-11-02 / 258. szám
NÉPÚJSÁG 1985. november 2„ szombat Somló Sándor: Erkel Ferenc* (részletek) Vad harci lángtól izzó századoknak Öröm s keservkönny áztatott során- Szent örökét a honszerző nagyoknak örzé e nemzet békében, csatán! Fel sírt, ha tört reményeink’ temettük, Harsogva szólt, ha inte diadal- Kitört sír mélyéből, ha elfeledtük, S zokogva, lelkesítve élt — a dal! Tábortüzek kialvó tűz garázsa Hallá a táltos igric énekét, Regősök harcra hívó dal varázsa Győzelemre zászlónk’ hányszor vezetéd! Lajos, Mátyás királyi udvarában Dalnokra hallgat a tudós, a hős, S Mohács egekre síró bánatában Biztatva zeng a vándor hegedős! Egyik kezében kard, másikba hárfa, Balassa Bálint így üzé a tart, Húrjába kap, hogy meglepé halála — És zengi: „Isten óvjad a magyart! Szárnyalt a dal teremtő trónusáig, S áldón fejünkre terjesztvén kezét — Nem ült hatalmat a pogány sokáig, Az Ür megvédte ősi nemzetét! Majd rabbilincset rázva jött a zsarnok Szabadságunkra nyújtva karmait, Titkon, — sötétben — mint silány vakondok Népet, hazát árulni megtanít! De mint ég-földet rázó szörnyű mennykő — Mint végítélet harsogó szava — Bömbölve zúg a „Rákóczi kesergő” S megint szabad lett a magyar haza! * Megjelent a Békés c. hetilap 1910. november 27-i számában. De hajh! Hiába tördelé a fegyvert Ös harcerőtől duzzadó korunk, Bántatlanul mit ellen nem merészelt Véghezvivök azt lassan — önmagunk! Rút tespedés fátylával betakarta Csatákba fáradt honfiak szívét Nem ismert immár senki a magyarra, Hollók károgták síri énekét! De mint Izrael ős írástudói Vízparton ülve Babylon rögén — Feljajdulának álmok-álmodói Új század harsonája zöngzetén. Szilaj harag bősz vádja szállt a légben Viharként ordítván: „Ébredjetek!" S szavukra ím’ közelben, messzeségben — Megreszketének erdő, rét — hegyek!... „Hol késel dalnok? bűvölő daloddal Ki dal ja hát, mi bennünk isteni?! Bérc, völgy betöltő zengő húrjaiddal, Hadd halljuk végre azt, mi nemzeti! Dalodban — óh!... magyar dal, magyar érzés Ne puszta hang csendüljön csak felénk. El cifra, céda, idegen kísértés! — Azt, azt dalold, miért megszenvedénk! És jött csodás erővel ihlettea, Leikéből ontva bűvös dallamárt, Agg, gyermek így kiálta meglepetten: „Ez az, kit népünk régtől várva várt!... Húrjába kap magyar szív zord dacával. Megzendül múltunk gyásztörténete, Dalában lelke csillagokba szárnyal És megteremtve a magyar zene. S mit idegen gőg elbízott merészen, Tagadni mert — dicső valóra vált, A Messiás e „megvetett” zenében Világot érő kincseket talált. Dalműbe fonta lelke dalvirágit, S megdőlt előtte gát, akármi nagy, Lángszelleme tűzoszlopként világít — A Messiás Erkel Ferenc te vagy! Jertek — halljátok Báthory leányát? Minthogyha zengne távol fülmile — Szárnyára venné szellő bús danáját — Égy fájó sóhaj, s megszakadt szive!... ... Most — harsonák rikoltó hangja ébreszt, Bősz ágyúk torka üdvözlést kiált, Gaz Ciliéi orvtámadása célt veszt, Hunyad köszönti a magyar királyt! Majd féketépett ár zúgása zendül A cselszövő vérében hentereg, Kürtharsogás, fegyver zaján keresztül László király szent esküszót rebeg ... Mint hárfahúr ha lágy fuvallat éri Hattyúdalát úgy zengi Mária, Szélvész süvölt.. . hóhér Lászlót kivégzi. Sikolt Erzsébet. .. halva hős fia!... Ott. . . ott... tm Endre feslett udvarában Hogy felzokog a rejtett honfi bú, Kitör egy édes bús vigasztalásban „Öh szép Melinda ne légy szomorú!” Elhallgat ajkak zajgó nevetése, Szívünk remeg... csodás egy érzelem! Minthogyha régen — nyugalomra térve — Anyánk dúdolna lágy dalt — csöndesen! Emlékezzünk a szörnyű éjszakára Sötét — rideg, úgy késett hajnala A félő honfi szív kérdő szavára Durván rivalltak: „Nem virrad soha!” Az éjfél szellemjáró rémszakában Csüggedve hullt alá az ősi kard, De hajnal fényle lelked Hymnuszában És zengtük: „Isten álld meg a magyart!” Oh! bűvös dalvilágok alkotója! Magyar kebelben zengő szívverés! Te szebb jövendő égi hírhordozója! Rémálmainkból — boldog ébredés! Ki húrjaiddal új életre keltél Rég porba omlott hős erényeket, Örökkön élő zengő dalt teremtél: — Ki zengne hozzád méltó éneket?! Erkel Ferenc ötvenéves karnagyi jubileuma 1888-ban A7. 1880-as években a hetven éven túli Erkel egyre kevesebbet szerepel a nyilvánosság előtt. A hetvenes években már átadta a Filharmóniai Társaság karmesteri pálcáját. Erejét leköti az 1875-ben alapított Zene- akadémia igazgatói és tanári munkája, amelyet legendás pontossággal végzett, az operaházi munka — amelyben már legfőbb segítsége fia, Erkel Sándor volt —, s a zeneszerző Erkel is csupán egy-egy alkalommal nyilatkozik meg. Személyét általános tisztelet övezi, a magyar zeneirodalom nagy öregjeként tisztelik, fellépése ünnepi alkalmakra korlátozódik. Megéri az új Operaház nyitását — sőt ’Liszt Ferenc társaságában szobrát az Operaház bejárati falán helyezik el még életükben —, 1886-ban a Bánk bán 25 éves jubileumát ünnepük. A következő évben a Nemzeti Színház 50 éves fennállásának ünnepségeire készülnek, annak a színháznak, amelynek szinte alapításától karmestere volt, s ezt az állását 50 év óta megtartja, megtarthatja, „örökös főzeneigazgatójává” nevezik ki. ötven év egy intézmény élén — még kimondani is magasztaló, még inkább végigvezetni (egy nemzeti intézményt) fél évszázadon át. Az 50 éves ünnepségre megírja az Ünnepi nyitányt, utolsó művét, amelyet szeptember 27-én, a Nemzeti Színház fél évszázados jubileumán adnak elő nagy sikerrel. így érkeztünk el 1888-hoz. Ötven éve, hogy a Nemzeti Színház 1838 januárjában szerződtette, de csak februárban keresi fel egy küldöttség Beniczky Ferenc kormánybiztost, azzal az elhatározással, hogy Erkel jubileumának megünneplésére javaslatot tegyenek. Március 25-én az Operaházban alakult meg az Erkel jubileumát előkészítő 12 tagú bizottság. Ügy döntöttek, hogy az ünnepséget országos méretűvé kell tenni. Június 27-én már arról olvashatunk a Vasárnapi Újságban, hogy a bizottság ünnepségsorozatot dolgozott ki, mely november 6-án a Vigadóban kezdődik, 7-én (Erkel születésnapján) az Operaházban díszelőadás lesz, és 8-án bankettel zárul a háromnapos ünnepség. Valójában az ünnepséget december 16-án és 17-én tartották. A kétnapos ünnepség 16- án, vasárnap délelőtt a Vigadóban kezdődött. Délelőtt itt gyűltek össze a főváros zenei életének és a főváros hivatalos vezetőinek képviselői, Erkel tisztelői. Fél tizenkettőkor küldöttség ment a 78 éves Mesterért Király (ma Majakovszkij) utcai lakására, ahonnan rövid köszöntő után kocsival érkezik a Vigadóba. Az elhangzott köszöntők közül a legnagyobb kortárs, Jókai Mór beszédéből idézünk : „Mindenki különösnek fogja találni — így kezdte beszédét —, hogy a magyar zeneköltészet Nesztorához, ötvenéves pályája örömünnepén én tartok üdvözlő beszédet, a ki a zenetudományban legkevésbé vagyok jártas; a koszorúkat tépni olyan babérfáról, melyet magam nem míveltem, jogom nincsen s azok az én kezem által nyújtva, értékkel nem bírnak. E helyen én azonban csak mint kortárs és a hazai közélet történetírója emelek szót, ki együtt élve és működve azokkal, a kik egy elmúlt nagy korszak szellemi művét megalkották, az egyes kiváló alakok értékét meg tudom becsülni. Ez a velünk együtt támadt múlt, a magyar irodalom és művészet újjászületési kora, most már hasonlít azokhoz az ó-görög és római templomokhoz, a minek oszlopai sorszámra ledüledeztek már, s alig tartja még négy-öt oszlop az egyetlen megmaradt architabrót. Különösen elém támad ez a kép manapság, midőn, mintha földrengés rontotta volna le, egyszerre hármasával dőltek ki e homlokfalnak erős oszlopai. A vén író kérdi a vén zeneköltőtől: hát mi meddig tartjuk még a fejünkön ezt a nehéz követ? Erkel Fereneznek kivételes kegyeket osztott a söre. Nagy lángelméknek, kik műveikkel a korra hatottak, két rendbeli mostoha osztályrész jutott. Az egyik az, hogy életökben nem láthatják meg, hogy az utókor mennyire fogja őket dicsőíteni holtuk után; a másik pedig az, hogy szellemi alkotásaikat, ha sokáig élnek, még 'életükben látják elmúlni; az újabb kor változott ízlése s az utánuk jövő újabb tehetségek művei által elsí- roltatni. Erkel Ferencznek még élő alakja versenyez az emlékszobrával, melyet a nemzeti kegyelet művészete templomának homlokára helyezett. ök egymást üdvözölhetik naponta: fedetlen fővel a szobor, koszorús fővel az élő. De még nagyobb kegye a sorsnak, a múzsának, hogy Erkel Ferencz alkotásai a mesterökkel együtt élnek. A zeneköltő megőszült, de művei ifjan maradtak ... Ünnepelt zeneköltőnk — így folytatta Jókai —, most is egy új zenemű alkotásában lelkesül, amelyhez egyszer, valamikor ifjú fővel én írtam a szöveget. A darab hőse Kemény Simon, a czí- me: „Immettulah”. És most már érthetővé fog lenni mindenki előtt, hogy miért kell éppen nekem Erkel Feren- czet ez ünnepélyen üdvözölnöm. Mert ha valakinek őszintén és igazán szívből jön az üdvkívánat, úgy az bizonyára a librettóíróé, a ki zeneszerzőjének azt kívánja, hogy az ég tartsa meg őt testi és szellemi erőben és minden tehetségei használatában, hogy új remekművével betetőzhesse azt a Panteont, melyet hírnevének emelt. Az ég tartsa meg hazánknak, nemzetünknek sokáig ünnepelt zeneköltőnket: Erkel Fe- renczet.” Este az Operában folytatódott az ünnepség, „itt ünnepelték a magyar opera megteremtőjét” — írja a krónikás, a Hunyadi Lászlót adták a lehető legjobb szereposztásban. Az első két felvonást az ősz mester vezényelte, s a harmadik felvonásnál vette át a karmesteri pálcát fia, az Operaház legjobb karmesterének tartott Erkel Sándor. Másnap ünnepi fogadás volt a Vigadóban, egymást érték a köszöntések, ünnepi beszédek, üdvözletek. Idézzük itt a Kolozsváron megismert, mindig hű barátot, az akkor már agg Brassói Sámuel levelét: „Hadd csatoljam én is, az élők között a legrégibb és legállandóbb barátod, üdvözletemet attól a forró óhajtástól kísérve, hogy életed testi-lelki egészséggel párosul- tan legyen olyan sokáig tartó, a meddig csak engedhetik a természet törvényei. Dicséretemre nem szorultál, bőven kiszolgáltatják neked, ha nem is mélyebb érzéssel, de bizonyára ékesebben szóló nyelvekkel, számosán egybegyűlt tisztelőid. Nem elegyedhettem személyesen körükbe, mert körülményeim nem engedték: tolmácsolja hát, bár tökélytelenül, levele az érzelmeit barátod Brassai- nak. Kolozsvárott, decz. 15. 1888”. A Vigadóban olvasták fel Békés megye táviratát is, amelyet az épp ülésező Békés megye közgyűlése küldőt nagy szülöttének: „Békés megyének közügyek felett e napon tanácskozó közgyűlése Hunyadi, Bátory Mária, Bánk bán, Brankovics, István király címet viselő, nemzeti classicus zeneművek szerzőjének s így a magasabb zeneirodalom megalkotásának, Erkel Ferencnek, Békés megye szülöttének és fiának 50 éves jubileuma alkalmából elismerését és üdvözletét küldi s ezzel róvja le a nemzeti ünnepélyességek között őt mindenek felett a nemzeti kegyeiéinek adóját.” A táviratot Király Pálhoz, a jubileumi bizottság elnökéhez továbbították ezzel a kéréssel: „Kérjük a jubiláns tudomására juttatni.” Gyula két héttel később, a december 31-én összeült rendkívüli közgyűlésen határozott Erkel érdemeinek méltó megünnepléséről. Gön- döcs Benedek terjesztette be — nyilván nem egyedül szerkesztett — javaslatát: amelyet a közgyűlés elfogadott: „A tett indítvány, illetve a városi tanács véleményének elfogadása mellett városunk szülöttje s hazánk legnagyobb zeneköltője ezennel egyhangúlag Gyula város díszpolgárává választatik — egyidejűleg pedig a német városi kántoriak, hol 1810. november 7-én született, márvány emléktáblával látandó el, s a német városi templom térnek, mint a melyen szülőháza áll, „Erkel Ferenc tér” ‘elnevezés adatik.” Erkelt a következő kísérő levélben értesítették a tanács határozatáról: „Nagyságos Ür! Gyula város képviselő testületé 1888. évi december 31- én tartott közgyűlésén nagyságodat ezen város díszpolgárává választván meg, — amidőn az erre vonatkozó okmányt ide mellékelve tisztelettel megküldöm, kérem, fogadja hazafiúi mély tiszteletem és nagyra becsülésem őszinte kifejezését. Gyula, 889. mart. 3. Nagyságodnak alázatos szolgája.” A Békés megyei Levéltárban őrzött fogalmazványon nem szerepel név, de a levél írója — hivatalból is — Do- bay János polgármester volt. Most, Erkel Ferenc születésének 175. évfordulóján az egykori németvárosi kántoriak, Erkel szülőháza teljesen felújítva, újrarendezett állandó kiállítással fogadja látogatóit. A megye és a város ezzel rótta le kegyeletét Erkel emlékének, hogy megmentse a szülőházat a halhatatlanság hajlékának, s a kiállítás hirdesse nagy fia érdemét, emlékezetét. Erkel Ferenc és Erkel Sándor. A gyulai múzeum gyűjteményéből
