Békés Megyei Népújság, 1985. november (40. évfolyam, 257-281. szám)

1985-11-02 / 258. szám

^ 1985. november 2., szombat 9 KULTURÁLIS MELLÉKLET 7 A Himnusz születése 175 éve, 1810. november 7- én született Gyulán Erkel Ferenc, a XIX. századi ma­gyar zenei élet vezéregyéni­sége. Tehetsége mellett sze­rencsés korban is született. A nemzettéválás kora volt ez, az európai népek öntu­datra ébredésének kora. Ma­gyarországon a nemzettévá- -lás folyamatában a politikai és gazdasági egységet az osztrák abszolutizmus aka­dályozta, ezért került sor a nemzeti nyelv és kultúra (irodalom, színház, képzőmű­vészet stb.) erőteljes műve­lésére, az osztráktól függet­len, önálló magyar kultúra kialakítása érdekében. A ze­ne területén a legnehezebb műfaj a nemzeti opera meg­teremtésének feladata volt. Zenetörténészek szerint Er­kel előtt mindössze hat ope­ra keletkezett magyar szer­zőktől, de ezek nem érték el az igazi nemzeti opera szín­vonalát. Erkel a zenei élet minden területén működött. Zongo­raművész, operakarmester, zeneszerző, hangversenydi­rigens, egyik kezdeményező­je a Filharmóniai Társaság megalakulásának, felkarolta az országosan meginduló da­lárdamozgalmat, amelynek élete végéig nagyrabecsült résztvevője és díszvendége volt, ő állt az első magyar Zeneakadémia élén. Munkás­ságát Vajda János értékelte a legtömörebben: „Kölcsey Himnusza, a Hunyadi és a Bánk bán szerzőjénél akad­hat még nagyobb zeneköltö, de nagyobb érdemű nem” — írja egyik cikkében. Erkel hat évi kolozsvári és rövid várszínházi, valamint pesti városi (német) színházi működése után 1838 január­jában került az alig fél éve felépült, a nemzeti gondolat jegyében született Pesti Ma­gyar Színházhoz. A színház a pesti Német Színház ellen­pólusaként a -magyar nemzeti színjátszás fellegváraként kívánt működni, a kezdetek­ben kevés sikerrel. Az útke­resés után Erkel Ferenc szerződtetése hozott válto­zást. Erkel tudatosan töre­kedett a nagyon vegyes mű­fajú előadások után az ope­ra felé irányítani a színház műsorpolitikáját. Kiváló tár­sa volt ebben Bartay Endre, aki 1842-ben vette át a szín­ház vezetését, mely 1840. augusztus 8-tól már Nemzeti Színházként működött, és Bartay Endre igazgatása alatt élte első fénykorát. Bartay eredeti magyar da­rabok írásával s a magyar költők műveinek megzené­sítésével kívánta szolgálni a nemzetté válás ügyét. így hirdette meg 1843-ban Vö­rösmarty Szózatának megze­nésítésére pályázatát, ame­lyet Egressy Béni nyert meg. (Erkel nem pályázott, mert zsűritag volt.) 1844-ben egyenesen három mű írására írt ki pályázatot Bartay: sorrendben elsőként egy „hatásos eredeti színmű­ért” 50 arany jutalmat tűzött ki, másodszor „egy eredeti magyar operáért” ugyancsak 50 aranyat, s harmadikként hirdette meg a Himnusz megzenésítését. A pályázati kiírásnak ezt a részét szó szerint idézzük úgy, ahogy a Honművészben megjelent: „Miként tavaly úgy ez idén is meggyőződése az, (a Nem­zeti Színháznak — C. I.) hogy a nemzeti színház kö­réhez tartozik költőink jele­sebb lyrai költeményeinek becsét minél inkább emelni, terjedését és életbe jutását a nemzetben elősegíteni, s ezt leginkább elérhetőnek véli, ha az illy költemények ének és zenére tétetnek, s ezt évenkint tenni szándé­kozván, ez évben ismét 20 arany pályadíjat tűz ki a legjobb népmelódiáért — Kölcsey F er e ne ko­szorús költőnk Hym- n u s z á r a ének és zenekar­ra téve. Ezen Hymnusz ol­vasható Kölcsey összes mun­kái 1-ső kötetének 113-ik lapián.” A felhívás az első két pá­lyamű határidejét nyárutó 1- ben (augusztus 1), a Himnu­szét tavaszutó 1-ső napjában (május 1) jelölte meg. Végül a felhívás befejező sorai: „Mindhárom rendbeli pálya­művek tisztán és idegen kéz­zel írva és lapozva, a szerző nevét magába foglaló jeligés levéllel ellátva, egyenesen alaulírothoz küldessenek. Költ Pesten, télutó 29-én 1844. BARTAY ENDRE, nemz. színházi igazg." Erkel Ferenc — a Nemzeti Színház karmestere — maga is megírta pályaművét. A mű születését negyven év múltán mesélte el Gárdonyi Gézának, aki húsz év múlva vetette papírra az azóta köz­ismert történetet. Bevezetőül annyit, hogy Gárdonyi szerint a pályázat lejárta előtti napon Bartay felkereste Erkelt, s érdeklő­dött, pályázott-e a Himnusz­ra? Miután nemleges választ kapott, Erkelt baráti erő­szakkal vette rá a mű meg­zenésítésére. S innen foly­tassuk Gárdonyi szövegét: „(Bartay) betuszkolt engem a mellékszobába, ahol egy kopott zongora sárgállott. Odatett egy ív kótapapirost, melléje a szöveget. — Csináld meg rögtön. — De bátyám, hova gon­dol! Nem szivar sodrás ez, hogy csak úgy rögtön. — Meg kell csinálnod! — Nem lehet. Késő már! Felelet helyett egyet lé­pett. Kifordult az ajtón, s rám fordította a kulcsot. Csend van. Ülök és gon­dolkozók: hát hogy is kelle­ne azt a himnuszt megcsinál­ni? Elém teszem a szöveget. Olvasom. Megint gondolko­zók. És amint így elgondolko­zom, eszembe jut az én első mesteremnek a szava, aki Pozsonyban tanított. Azt mondta: fiam, ha valami szent zenét komponálsz, mindig a harangok szava jusson először eszedbe. És ott a szoba csöndessé­gében megzendültek az én fülemben a pozsonyi haran­gok. Áhitat szállt meg. A keze­met a zongorára tettem, és hang hang után olvad. Egy óra sem telik bele és meg van a himnusz, úgy, amint ma ismeri. Akkorra már visszajött Bartay is. Eljátszottam neki. Szépnek mondotta. Hazamegyek, leírom zene­karra, másnap benyújtom.” így történt-e vagy nem, ma már eldönteni lehetetlen. Fogadjuk el úgy, mint kul­túrtörténeti históriát, amely­nek van némi magva, de minden bizonnyal nem kis írói színezéssel. A 8 tagú bíráló bizottság, amelynek a zenei szakértők mellett tagja volt Vörös­marty Mihály és Szigligeti Ede is, június 15-én. bírálta el a beérkezett 13 pályamű­vet, és egyhangú határozat­tal Erkel művét tartotta mél­tónak a 20 arany elnyerésé­re. Ezenkívül hat pályamű­vet dicséretben részesített. A Himnusz első nyilvános be­mutatója két hét múlva, jú­lius 2-án volt. Hadd szólal­jon meg most itt a bemutató szemtanúja, a korabeli újság zenekritikusa: „Múlt kedden adatának elő nyilvánosan a Hymnusra írt, s a bíráló vá­lasztmány által pályadíjra érdemesített, s a többi, di­cséretre méltónak ítélt nép­melódiák. A közönség ... fé­nyesen igazolá ezúttal a vá­lasztmány ítéletének helyes­ségét, tehát a bírálat körüli eljárását. A dicsérettel em­lítettek közül méltán legna­gyobb hatást eszközle, s leg­zajosb tetszést vívott ki a 6-dik számú. A jeligés levél­kék a színpadon és színházi titoknok jelenlétében a bí­ráló-választmány jegyző­könyvének fölolvasása után felbontván, a nyertes pálya­mű szerzőjének derék meste­rünk s karmesterünk Er­kel Ferenc kiáltaték ki. Szívesen osztozunk a közön­ség éljenkiáltásában, me­lyekkel a nyertes szerzőt ki- hívá.” A nyilvános előadá­son bemutatták a másik hat megdicsért pályaművet is, közöttük Egressy Béniét. A tudósító így fejezi be beszá­molóját: Most csak az van hátra, hogy Erkelünk gyö­nyörű hymnusát többször adassák alkalom hallani, megismerni, megtanulni, an­nak jelessége kezeskedik, hogy az nem sokára a leg­nagyobb népszerűséget ví- vandja ki, s valódi magyar néphymnussá válandik.” Nem lehetett egyedülálló az újságíró véleménye, hogy Erkel Himnusza mielőbb igazi néphimnusszá váljék. Minden bizonnyal Bartay is ezért hirdette meg a felhí­vást, s ezt azért hangsú­lyozzuk, hogy a magyar nép himnuszának születésében Bartay nevét feltétlenül meg kell ismernünk, érdemeit az ismeretlenség homályából mindenképpen fel kell eleve­nítenünk. Az újságíró reménye, hogy mielőbb mind többen megis­merhessék a Himnuszt, rö­vid időn belül megvalósult. Wagner József könyvkiadó — ugyanaz a Wagner, aki Erkel gyermekkorában Gyu­lán Rosty Albert alispán házimuzsikálásain a kvartett egyik tagja volt, s fel kerül­vén Pestre könyvkiadással Erkel egyik kiadójává vált — még 1844 őszén kiadta a Himnuszt Erkel által Deák Ferencnek, „a lelkes költő (Kölcsey — C. I.) rokonkeb­lű barátjának” ajánlva. S a Himnusz egyre több­ször hangzott fel. Előbb a színészek terjesztették és az ifjúság használta hazafias alkalmakkor, de egyre tuda­tosabb volt a törekvés, hogy az osztrák „Gott erhalte” helyett, a Himnusz hangoz­zék fel. Az ifjúság nem egy­szer merészen használta a Himnuszt egy-egy hazafias megmozdulás alkalmából, maga Erkel 1850-ben — Haynau rémuralma idején is! — előadta a Nemzeti Színházban, s amikor ez év nyarán Ferenc József szüle­tésnapján a császári him­nuszt lepisszegték és emiatt több személyt letartóztattak, Erkel másnap, augusztus 22- én, a Nemzeti Színházban „műsoron kívül” újból elő­adta. Igazi erkeli magatar­tás volt! Külön tanulmányt igényel­ne annak bemutatása, ho­gyan vált Erkel Himnusza a magyar nép himnuszává. Annyi biztos, hogy egyre több ünnepi alkalomkor vagy hangversenyen hang­zott fel nyitó- vagy záróda­rabként — gyakran a Szó­zattal együtt —, s különösen a kiegyezés után már kevés­bé volt akadálya annak, hogy az „Isten, áldd meg a királyt” helyett az osztrák önkényuralom idején rebel­lisnek számító „Isten, áldd meg a magyart” hangozzék fel az ünneplő közönség aj­káról. A Himnusz pályázati példányának első oldala, Erkel utóla­gos megjegyzésével és aláírásával, 1844-ből Erkel Ferenc a hetvenes években Ismeretlen költő verse: Dalra, dalra! „Dalra, dalra, énekeljünk, Csillogó pohárt emeljünk. Éljen, éljen Erkelünk! Hangaszerző mesterünk! Tágas utat tört előttünk, S megmutatta szelleme, Mint lehet világhírűvé A dicső magyar zene. Míg magyarban szív dobog, E név, Erkel, élni fog!” (Forrás: Szerdahelyi István: Erkel Ferenc és emlék­múzeuma. 114. 1. Gyula, 1975.) Dr. Czeglédi Imre Gyulán készült fotográfia Erkelről, 1870 körül

Next

/
Thumbnails
Contents