Békés Megyei Népújság, 1985. november (40. évfolyam, 257-281. szám)
1985-11-02 / 258. szám
1985, november 2., szombat o SZÜLŐFÖLDÜNK Nógrád megye édesgyermeke: az oktatásügy A kísérleti nyelvoktatás kitűnő feltételei a Bolyai gimnázium ban Már az első napon kezdtük érteni, miért éppen Nógrád ba szólt a Magyar Újságírók Országos Szövetsége Pedagógiai Szakosztálya és a Művelődési Minisztérium sajtóosztályának meghívása. Látni láttuk, hallani hallottuk, de nem akartunk hinni a szemünknek. S hogy miért nem? Mert igen szokatlan dolgokat tapasztaltunk a kétnapos látogatás során. A zsúfolt program minden állomásáról szinte lehetetlen lenne beszámolni, így nem marad más hátra, mint a tapasztalatok esszenciájának közreadása. Mert tanulság az bőven akadt. Miért nincs pedagógushiány? Időnk nem volt a gyönyörű íekvéső megyeszékhely, Salgótarján megismerésére, de utazásaink során megállapíthattuk, hogy a Börzsöny, a Mátra, a Cserhát, és a Ka- rancs ölelésében megbújó városok és falvak kitűnő lehetőséget kínálnak az idegenforgalomra. Elég, ha csak néhány helységnevet sorolok fel: Hollókő, Balassagyarmat, Szécsény. Ipolytarnóc... A palócföld. De máris elkanyarodtam a lényegtől, amelyről először a megyei tanács elnökétől, Devcsics Miklóstól hallottunk. Az ország legkisebb lélekszámú megyéjében, Nóg- rádban (237 ezer lakost számlálnak midössze, s területileg Komárom után a legkisebb) az alsófokú oktatás ügyét a megyei célok élére helyezték a lakás- és az egészségügy mellett. Nógrádban — s ez sok mindent megmagyaráz — pedig számolni kell a főváros vonzásával. A hagyományosan ipari megye a felszabadulás óta jórészt „ledolgozta” óriási hátrányait. Az egyre kisebb termelékenységű bányászat mellett új iparágak jelentek meg: az üvegipar, textilipar, finommechanika, kohászat. A kulturális élet sajátossága, hogy a felszabadulás előtt az oktatási és a művelődési intézményhálózat jórészt a vállalatoké volt, a vállalati érdekeket szolgálta. S a megyeszékhely, Salgótarján dinamikus városiasodása mellett éppen ebben az ágazatban történtek — nagy összefogáson, akaráson alapuló — „csodák”. Nem véletlen, tehát, hogy a demográfiai hullámot a megye komolyabb feszültségek nélkül vezette le az általános iskolákban. A megyei tanács elnöke szívügyének tekinti az oktatást. Munkatársaival együtt vallja — és tett is érte —, hogy a fejlődés megalapozása az óvodákban, általános iskolákban történik, amelyeket kiemelkedő személyi és tárgyi feltételekkel kell ellátni. A középfokot pedig ezt követően fejleszteni. S most hol tartanak? Mit tettek érte? Íme, néhány recept. Az általános iskolák számát úgy gyarapították, olyan következetességgel, hogy a hetedik ötéves tervre odáig jutottak: csak a minőségi fejlesztésre koncentrálhatnak. Tehát: szűnjön meg még a lakótelepi iskolákban is a váltótanítás, legyen minden iskolának tornaterme, szélesíteni kell a szaktantermi rendszert, javítani a közétkeztetést, az oktatási eszközök választékát. A máról néhány adat: egy tanteremre 27 gyerek jut, a váltakozó tanítás az általános iskolák 2,7 százalékát érinti, s nincs pedagógushiány. Ez utóbbiért igen nagy áldozatokat hoztak. Salgótarjánban minden kezdőnek — a szobabérlők házában — lakást tudnak adni. s garanciát, hogy három éven belül lakáshoz juttatják őket. A kezdő pedagógusok bérét az országban az elsők között emelték meg, még a nagy bérrendezést megelőzően. A jelesen végzettek itt külön 100—100 forint béremelést kaptak. Lakásvásárlási támogatásként 60 ezer forintot adnak. (Rendkívüli esetekben ez az összeg 200 ezerig is emelkedhet.) S amikor hiányoztak a megyéből a testnevelő tanárok? A megyei tanács a községeknek 450 ezer forintot adott, hogy letelepítse a jelentkezőket. Csoda-e, hogy csak az elmúlt évben hatszázzal nőtt Nógrádban a pedagógusok száma? A megyeszékhelyen, amely ötvenezer lakosú, két nagy gimnázium és három szakközépiskola van, egy közgazdasági és kereskedelmi, egy egészségügyi valamint egy gépipari, és természetesen egy szakmunkásképző intézet. S a megyei tanács saját erőből létrehozott egy számviteli főiskolát. R nyelvoktatás műhelyei A 15-ös számú óvodában orosz nyelvi foglalkozást néztünk meg. A jól felszerelt óvodába 162 gyerek jár a 6 csoportba. A délutánonkénti nyelvi foglalkozás teljesen önkéntes alapon folyik a középső csoporttól kezdődően, játékos formában. Aki nem akar részt venni benne, az játszik közben. A dolognak ugyan nem sok értelme lenne, ha az iskolába kerüléssel ez a nyelvtanulás megszakadna. Csakhogy a szomszédos általános iskolában már az első osztálytól kezdve biztosítják a folytatást. Mégpedig ugyanannak a tanárnőnek az irányításával, aki az óvodában foglalkozott a gyerekekkel. A rövidke foglalkozás csupa játék, móka volt. Azok a gyerekek, akik nem akartak bekapcsolódni, játék közben oda-oda pislantottak. S a vállalkozó szelleműek? Pergett a nyelvük, beszéltek a családról, ismerkedtek, képzeletben ellátogattak az állatkertbe és ügyesen meg is terítettek, munkájukat orosz nyelven magyarázva. E kísérlet 1973 óta folyik az óvodában. Elemzésére itt nincs mód. De annyit meg merek kockáztatni: abban a formájában, ahogyan csinálják, van értelme. Nem is kevés. A Táncsics Mihály Közgazdasági és Kereskedelmi Szak- középiskolában a számítás- technika helyzetét vizsgáltuk. Hozzá nem értésem miatt csak annyiról számolhatok be, hogy felszereltségük kitűnő. S hogy az iskola minden ágazatában tanulják a diákok a számítástechnika alapelemeit. Csodálkozásra azonban igazán a Bolyai János Gimnáziumban volt mód. Az iskolában 548 diák tanul 17 osztályban 45 úgynevezett törzstag nevelő irányításával. Látogatásunkkor a tömbösített idegennyelv-oktatással ismertettek meg bennünket. Fölösleges lenne e kísérlet lényegét ecsetelnem, de azt már nem hagyhatom szó nélkül, hogy az iskolában 17 nyelvtanár van — a nyelvtanárokban ínséges esztendőkben is! —, és minden osztály csoportbontásban tanulja a nyelvet. A gimnázium elegáns épületét ennek megfelelően egy kicsit átalakították. A nagytermeket kettéválasztották a fakultációs oktatásnak és az előbb említett A dinamikusan fejlődő Salgótarján nyelvtanításnak megfelelően. Az iskola felszereltsége kitűnő, s a jó körülményeket a tantestület úgynevezett „alulról jövő kezdeményezésekkel” hálálja meg. Ilyen volt ez a tömbösített kísérlet is. Rz iskolákban dől el Másnap „vidéki” körutat tettünk. A szlováklakta Va- nyarcon a szlovák nemzetiségi nyelvoktatással ismerkedtünk, és a szép új iskolával, amely az 1700 lelkes település büszkesége. Ez á kis település majdnem hatmillió forintot fordított a megyei tanács által adott 16 millió mellett az új iskolára. S most hozzáláttak a pedagóguslakás építéséhez is. S ezzel még nincs befejezve. Az iskola egykori épülete, amely szép kastély volt, hamarosan korszerű könyvtár lesz. Az egykori megyeszékhelyen, Balassagyarmaton is érdemes volt körülnézni. Megújul az egykori megyeháza épülete, ahol katonai kollégium lesz. S hamarosan nekilátnak az új nevelési központnak, amelynek első ütemében az új gimnáziumot építik fel. Vendéglátónknál, a Bajcsy-Zsilinszky Üti Általános Iskolában a klubrendszerű oktatással ismerkedhettünk. A gyerekek délután szőnek, kötnek, makraméznak, van tűzzománc foglalkozás, számítógépes és még sorolhatnám. Az iskola épülete ugyan öreg, hiszen még 1875-ben alapították, de a kísérletekre igen fogékony tantestület megfiatalította. * * * Ennyi szép törekvés láttán — ez már újságíró-tulajdonság — kicsit berzenkedni kezdett bennünk a kételkedés ördöge. Minden ilyen szép és jó lenne? A látogatásunkat záró beszélgetéskor — a balassagyarmati városi tanácsnál — aztán a gondokra is kaptunk választ. A megyei tanács elnöke elmondta, hogy óriási gond Nógrádban az ivóvíz-ellátás, a szennyvízelvezetés, a telefonhálózat korszerűtlensége. S a jövőben a kórházak műszerezettségén is javítani igyekeznek. De az oktatásügy elsődleges szerepéről mégsem mondanak le. Fejlesztésre ebben az ötéves terben a megyei tanács költségvetésének 17 százalékát fordították, a következőben megemelik ezt is 18 százalékra. Hiszen a megye gazdasági életének fejlődése az iskolákban dől el, a fiatal generációk felkészítésében. S ettől nem szabad sajnálni a pénzt. Ehhez a szemlélethez úgy véljük, fölösleges bármjt is hozzátenni. A látottak, hallottak önmagukért beszélnek. B. Sajti Emese Honismeret Közutak a régi Magyarországon Amikor Álmos vezér és népe előtt nyugat felé tartó útjukon felsejlettek a Kárpátok égbe nyúló bércei, választás elé kerültek, nekivágjanak-e lovaikkal, szekereikkel a rengetegnek. Ekkor az oroszok vezére, Holies, elrendelte — írja krónikájában Anonymus —, „hogy kétezer nyilas és háromezer paraszt járjon előttük, s a Havas-erdőn át a hungi (ungi) határig utat készítsen nekik..Ez lehetett az első épített út, amelyet a honfoglalók ideérkezésükkor vágattak maguknak. A Kárpát-medencében azután több, jól kiépített, szilárd utat találtak, a rómaiak örökségét. A rómaiak mindig nagy gondot fordítottak az utakra, mert ezeken bonyolították le a kereskedelmet, a birodalom közigazgatását, valamint ezeknek az utaknak a segítségével tudták légióikat gyorsan átmasíroz- tatni az egyik helyről a másikra. Az utakat általában a légiók építették téli pihenőik alatt. Világhírű úthálózatukat a provinciákban is kiépítették. A pannóniai fő út a Dráva menti Poetovio (ma Ptuj, Jugoszlávia) városnál csatlakozott a birodalmi főúthoz. Poetovio állandó légiós táborral rendelkező, ha- dászatilag fontos pontja volt e területnek, mert innen vezetett tovább az ősi kereskedelmi út, a borostyánkőül. Ezt az utat a rómaiak teljesen újjáépítették és Sa- varia (Szombathely) — Scar- bantia (Sopron) érintésével vezették Carnuntumig (Deutsch-Altenburg). Sava- riából két másik jelentős út ágazott le. Az egyik Arrabo- nába (Győr) vitt, ahol beletorkollott a Vindobona (Bécs) irányából Aquincum felé vezető Duna melletti li- mesútba. A másik út Mo- gentianae (Keszthely) irányába vitt, innen Sopianae (Pécs) után csatlakozott az Aquincum-Mursa (Eszék) közötti útba, amely déli irányban vezetett tovább, s Traianus-útként vált ismertté. E fő útvonalak mellett a rómaiak több másodlagos fontosságú utat is építettek, például a Balaton mindkét partján futót, amelynek maradványai helyenként még ma is láthatók, sőt bizonyos szakaszait, például Badacsonynál közútként használják. Mai útjaink és vasútvonalaink nagyrészt a régi római utak nyomvonalán vagy mellette épültek. A rómaiak közútja két elemből állt: az alapot földbe mélyítve két lapos kőréteg közé szórt zúzott kőből és téglatörmelékből készítették, a burkolatot pedig négy* vagy sokszögű bazaltkockákból. A honfoglaló majd letelepedő magyarság örömmel használta ezeket a kitűnő állapotban maradt, és úgyszólván egész Pannóniát (Dunántúlt) behálózó utakat, hiszen például a Győrből Veszprém felé vezető római út mellett, Zircen építettek királyi szálláshelyet. Erről azért tudunk, mert itt halt meg I. Endre. Hogy ezeket a római utakat használták, azt ugyancsak I. Endrének a tihanyi apátságot alapító oklevele igazolja, amely megemlíti a Fehérvárra menő hadi utat, amit nyilvánvalóan még a rómaiak építettek. Ezután hosszú ideig nem hallunk a magyarországi utakról. Csak annyit tudunk, hogy a XIV—XV. században már az egész ország területére kiterjedt az úthálózatunk. A XVI. században az ország már élethalálharcát vívta a törökkel, az ország- gyűlésnek mégis volt még arra is gondja, hogy az ország útjaival is foglalkozzék. Több olyan törvénycikket ismerünk ebből az időből, amelyek kötelezik az ispánokat és alispánokat, hogy a királyi és közutakat (viae regiae ac publicae) minden vármegyében szélesíttessék ki a törvényes mértékig és nagyságban. E kötelességük elmulasztása esetén pénz- büntetést ró ki az alispánokra. Az utak javítását célzó intézkedések ellenére a török elleni harcok két évszázadában útjaink nagyon leromlottak. Csak a Rákóczi- szabadságharc után, az 1723. évi országgyűlésen fordul a figyelem ismét az utakra. 1723-ban III. Károly a helytartótanács keretében felállított egy bizottságot, amelynek egyik feladata az utak építése és fenntartása volt. Ennek az intézkedésnek eredményeképpen épült nagyszabású út Károlyvá- rostól Fiúméig, a via Carolina, elsősorban azért, hogy Magyarország árui. könnyebben juthassanak ki a tengerpartra. Mint ebből is látszik, az utak kérdését elsősorban a kereskedelem, az árucsere-forgalom fejlődése hozta egyre követelőbben felszínre. Magyarországon rosszabb volt a helyzet, mint Európában, mert bár a megyék, városok, földesurak úton-útfé- len beszedték az útvámokat, hídpénzeket, az utaknak még a javításával sem igen törődtek, nemhogy újakat építettek volna. Ezért azután az állam is kivonta magát az utak építése, karbantartása alól, és egyedül csak a „postautakra” volt gondja. Az államnak fontos érdeke fűződött ahhoz, hogy az írásbeli parancsok, üzenetek időben és biztonságosan jussanak rendeltetési helyükre. III. Károly ezért 1723-ban megváltotta a postát a Paar grófoktól és gyakorlatilag állami kezelésbe vette. A posta 1752-től menetrendszerű személyszállítást is végzett az úgynevezett kocsipostával (diligence, azaz dilizsánsz), és ez már feltétlenül jó utat kívánt. Főbb útvonalai voltak a Bécs—Buda közötti régi római úton, a Buda—Nagyszeben—Temesvár vonalon, Pozsonytól Szombathelyen át Varasdra, innen Károlyvá- rosba és Fiúméba, valamint Pozsonyból Nagyszombaton át Lőcsére. Később a postajáratok bővültek, az útvonalak is szaporodtak. Az első kővel burkolt közutakat Magyarországon a múlt század közepétől kezdték építeni, melyek mai útjaink közvetlen elődeinek tekinthetők, történetük ezért inkább kapcsolódik a jelenhez, mint a múlthoz. Dr. Csonkaréti Károly A Bajcsy-Zsilinszky Úti Általános Iskola klubfoglalkozásán Fotó: Bencze Péter
