Békés Megyei Népújság, 1985. november (40. évfolyam, 257-281. szám)

1985-11-16 / 269. szám

1985. november 16., szombat

o

IgHilMl-fíTd

Értelmiség és közművelődés

Ideális esetben az „és” szónak fontos jelentése van. Kifejezi, hogy az értelmiség és a közművelődés nem válik el egymástól, lényegileg összetartozik. Hiszen az értelmiség csak akkor lehet valóban értelmiség, ha az öntevékeny közművelődésben aktívan, hatékonyan részt vesz, s a közművelődés is csak akkor lehet élő, lélegző közművelődés, ha a felkínált vagy kiharcolt cselekvési pályákon az értelmiség sokat tehet önmaga és mindenki más művelődéséért.

Korántsem tartunk még

itt. Az elmúlt évtizedben

— minden egyedi jó jel ellenére — az értelmiség és közművelődés nem közeledett egymáshoz. A települések többségén talán még

növekedett is a távolság. Az értelmiség nem egyszer úgy érzi, hogy az állami művelődési intézmények munkája formális, hatástalan, olykor üres, s ezért pótcselekvés vagy álcselekvés a művelődés látszatközösségeiben tiszteletdíjas vagy társadalmi munkát vállalni. Ugyanakkor a művelődési házak, a könyvtárak és más intézmények hivatásos szakemberei sokszor úgy látják, hogy az értelmiség befelé fordult, nem törődik a köz gondjaival, nem érez felelősséget más rétegek műveltségéért, s különben sem nagyon hajlandó önként segíteni a közművelődésnek. íme a távolodás.

Az érvek, sajnos gyakran mindkét oldalon jogosak és cáfolhatatlanok. A helyzet valóban ilyen és átláthatatlan', hogy mi lehet a megoldás. Nem is olyan egyszerű az okokat megtalálni, és valamilyen dinamikus, sikeres terápiát elkezdeni.

Először is érdemes újragondolni az értelmiség és a közművelődés fogalmát, s az ebből fakadó gondolati és gyakorlati konzekvenciákat. Nézzük, miképpen is határozható meg az értelmiség

— napjainkban érvényes és előremutató — kategóriája, önmagában az még senkit nem tesz értelmiségivé, ha felsőfokú diplomát szerzett, és ennek megfelelő munkakörben dolgozik. Már használhatóbb az a definíció.

amely a tudás mennyiségére, minőségére, s a megszerzett szellemi javak társadalmi hatékonyságára figyel. De ekkor a legmagasabb mérce: az értelmiség

nyitott, folytonos megújulásra képes autonóm személyiség, akinek elemi kötelessége — a kedvezőtlen egyéni társadalmi helyzetekben is — önmaga és a társadalom koncepciózus fejlesztése, a folyamatos reformok előkészítése és véghezvitele. A magyar értelmiség nem ilyen. Már azért sem. mert atomizált, s hiába vannak kivételes emberek, a helyi falusi vagy városi társadalmak többségében nem szerveződött meg a közös gondolkodásra és kooperációra képes értelmiségi réteg. A konkrét lehetőségek is minimálisak voltak egy ilyen fellépéshez, de maga az értelmiség is olykor önfeladóan belenyugodott abba, hogy nem lehet sokat csinálni. A „kemény feltételek" és a „puha" értelmiségiek egymást feltételezik. A tehetetlenség vagy az alulteljesítés pusztán azzal nem indokolható, hogy gyakran nem kielégítő az értelmiség (különösen a közép- és alsóértelmiség) anyagi helyzete, erkölcsi

megbecsülése, a politikai

döntésmechanizmusban a szerepe. Ám ez az elmúlt kétszáz évben sem volt jobb. az értelmiség azonban nem egy történelmi periódusban jóval többre vállalkozott, bármilyen kudarc is érte.

Az értelmiség tehát szembenézhetne saját szerepével, mindenféle illúzió nélkül. Nincs esély diadalmenetre, de az önfeladás indokolatlan. A világosan felmért helyzetekben számos — noha korlátozott — lehetőség kínálkozik. Az egyik: a közművelődés. Ha másképpen fogjuk fel, mint eddig, ha másképpen csináljuk, mint eddig.

A közművelődés nem más, mint a társadalom kisebb- nagyobb rétegeinek, közösségeinek államilag szervezett és társadalmilag öntevékeny művelődése, kultúra-elsajátítása, - szellemi építkezése. Magába foglalja az iskolán kívüli művelődés és kultúraterjesztés valamennyi intézményét és spontán vállalkozását. Ezért a közművelődés nem szűkíthető le csak a kulturális életre, mert beletartozik például a munkahelyek társadalmi, kulturális tevékenysége, vagy a települések társadalom- és kultúrafejlesztése. A közművelődés a legtágabb értelemben átfogja az élet valamennyi szektorát, a gazdaságot, a társadalmat, a mindennapi létezést, és mindebben sajátságos kultúraelsajátítást és kultúrafejlesztést jelent. A legszűkebb értelemben a közművelődési intézmények

— művelődési házak, könyvtárak, múzeumok stb. — munkájával egyenlő. A hagyományos felülről lefelé haladó állami népművelésben a művelendő lakosság csak a passzív közönség szerepét tölthette be. Ennek a korszaknak már vége van. Az élet és a kultúra minősége csak úgy javulhat, ha a korszerű közművelődés által teremtett állami és társadalmi formákban az önálló egyéni és közösségi aktivitás adja meg ennek a tevékenységnek a lényegét. A helyi társadalmaknak az ott élő értelmiség segítségével kell megszerveznie viszonylag autonóm művelődési életét.

Másképpen fogalmazva: a közművelődés nem újulhat meg gyökeresen anélkül, hogy az értelmiség minden településen és munkahelyen ne újuljon meg gyökeresen. Történelmileg szigorú ez az egymásrautaltság. Ehhez változtatható feltételek és változtatni tudó értelmiségiek kellenek. Ennek a társadalmi folyamatnak — ha tetszik: kulturális reformnak

— még csak az elején vagyunk. Erre már példát mutatnak a nyitott művelődési házak, a művelődési egyesületek, a falukísérletek, a népfőiskolák stb. De az értelmiség és a közművelődés még nem fonódik egymásba. Legfeljebb odáig jutottunk el, hogy ennek a szükségét újra és újra felismerjük. Miért nem higy- gyük: . a felismerésekből cselekvések is lehetnek.

Varga Csaba

Tóth Ernő: Hazatérő

Tomka Mihály:

Kovács György:

r

írunk

Mór őszi szél

Kislányom írógéppel játszik írógépen „kisbabákat" ír . ■ kisfiam „autó-betűt" keres kislányom mint o-betű úgy sír

már ősp szél söpörgeti a hosszú utakat

s míg az utak fogytán fogynak poros sarum alatt

most írunk körbe mint az óra szeme szája orra körbe

mint az óra

lassan megérkezem — hova? sehol senki se vár nem gondol rám mosolyogva sehol senki se már

kislányom írógéppel elefántot és babákat ölemben ül a VERS kisfiam mint o-betű

játszik

ír

elúszik úgy sír

ám szomorú férfigöggel a józan ész ellen lázadva mégis azt hiszem (hiszem mert lehetetlen)

körbe

mint az óra szeme szája orra írunk körbe mint az óra

hogy baljós vad utóimról szelíd ösvényre térve egyszer még lágy zeneszóval szíven legyint a béke

Verrasztó Gábor:

Fák között

i.

Rátérek á kitérőre (vagyis muszáj erre vennem az irányt). Kaptam néhány fej- szecsapást (az emlékfáim). Igaz láttam, hogy mi van a lány kezében, de nem gondoltam volna a felhasználás lehetőségére. (Sok dologgal így vagyunk.) Azért kár zsebkendőért nyúlni, erdőirtásról szó sincs! (Legalább is nálam.) Azt a néhány kivágott törzset és a többi „érintetlent” is fol- packba csomagoltam (közismert állagmegóvás) és betettem az 1. számú raktárba (persze csak ideiglenesen). Most ő, a már megismert („görbenórás”) lány telepített jónéhány facsemetét. (A végén még magán faipari vállalatot nyithatok.) Hogy milyen ő? Nos ez saját kivitelezésben így hangzik: szépsége nem volt a fejsze nyele, lelke pedig az éle. De ráillik (nekem roppantul tetszik) Maupassant egy sora is: „...benne volt minden vers, amit csak megírtak ...”. Ezt száz évvel ezelőtt (Ó, az a 84-es év!) írta Maupassant, de hát most is akad még, aki az idézetet magában hordozza.

II.

Átvittem grafitba az arcát (a grafit ott is van a papíron). Attól azért nem kell tartanom, hogy ellopják

a Szépművészeti Múzeumból. (Nekem kellene elrabolnom tőle, még mielőtt megmutatja valakinek.) Hát ez az egy (?) nem jött be. Sajnos egy hét volt az egész (az ittléte). A valóságban. És . ebből nekem pár óra jutott naponta. (Nem írtam, hogy „csak”, mert egy „áttételes” szerelemre elég volt.) Második látásra. Ez volt a szövődmény. még most is bennem van. Ott ült előttem, amikor rajzoltam. (Szerintem néha Raffaellonak is megremegett volna a keze.) Hát még az enyém! Olykor amerikai cigaretta füstje szálldogált fied (korántsem átláthatatlanul). Nem tagadom, vannak átláthatatlan dolgok is. És ehhez aláfestő zene is szolgált. Bár egyszer a lemezek közt válogatva így szólt:

— Most büntetésből felte- szek egy Edda-lemezt.

III.

Bélyegeket rakosgattam a Stanley Gibbons csipesszel (az angol cégtől kaptam ajándékba). Az emlékeim között pedig a lány rendezkedett. Nagyon finoman, észrevehetetlenül csinálta, de annál nagyobb eredménnyel. Azt hiszem nem lesz több ilyen augusztusom (de még napom sem). Életemben nem volt alkalmam olyan beszélgetésekre, mint akkor. Valahogy olyankor összefolytunk. (A „párbeszédek idézése" mégis elmarad, mert még harmadfokon is szigorúan magánügy.) Persze volt más is. És „láttam ahogy a levegőbe olvadtál . . (ez megint saját). A teljes elfogultság beállta előtt (vagy már elkéstem?) újra a bélyegek között kerestem otthont.

IV.

Visszaeveztem a múlt jelenidejébe egy magnókazetta (japán) segítségével. Sikerült rábírnom a lányt a hangja itthagyására. Nem volt könnyű, de így lett „füllel- fogható” emlékem is tőle. (Azóta ez a lelkierő tőkém.) Az első, még a mikrofonpróba célját szolgáló mondatok :

— Vajon milyen a hangom? (Gyönyörű — a szerző megjegyzése.)

— Mondd meg, mit mondjak. Komolyan. Inkább felolvasok, jó? (Ez is - volt.) És azután jött Edgar Allan Poe (versben). Egy csodálatos vers (Dal) csodálatos hangon. Ami nekem Poe, az neki John Fowles, jött ő is (prózában). És „élő” felvételek láncolata. Ha becsukom a szemem (mindig becsukom) hang és kép párosul. Egy-egy ilyen bejátszás után igencsak recsegnek-ro- pognak a más eredetű emlékfák. (Pedig féltem őket is, hiszen nélkülük éppúgy nem tudnék meglenni.) Remélem, kibírják.

A rajz minden nap folytatólagosan nem haladt (akkorra az olimpia is véget ért). „Pedig a boldog ég alatt Minden szerelmes volt beléd." (Egyvalaki biztosan.)

V.

Hihetetlennek tűnt, hogy már eltelt a kiszabott idő (az akkori). Elment. Hagyott itt magából részemre is, mégis úgy éreztem, valamit el is vitt, ami hiányozni fog (nagyon). És már másnap tép- desétt a láthatatlan kéz (pontos ,meghatározása nem készült el). Mert amit hozott, visszavitte (tudtán kívül) magával, illetve magában. De egyszer azért meglátogatott postai úton (levélben). Már nem várt (vagy titkon mégis) öröm érkezett tőle. Levelével kitapétáztam a szívemet. (Hát ez elég giccsesre sikeredett.) — KÖZJÁTÉK, levél ügyben. Egy általam feladott levélre „bizonyos családtag”- kérdése. (Jellemző módon.) Az esetleges hasonlóság nem a véletlen műve.

— Na, úton van már az én novellám is — ez még én.

— Honnan tudtad meg az új szemétégető címét? — ez már ő. KÖZJÁTÉK VÉGE. — Tudom, hogy nagy „ereklyéhez” jutottam ezzel a levéllel — Stop! A levél szó keveset jelent ebben az esetten, de inkább ennél maradok (a banalitások halmozása helyett). Mint megrögzött elégedetlenkedő, újabb levelet (leveleket) is várok a lánytól. Hiába, ez már a nagyravág.yás széle.

VI.

Voltak erkélyjelenetek is (na cseppet sem Rómeó és Júlia szituációban) szinte minden alkalommal. Csak az első nap volt kivétel. Töredelmesen bevallom, hogy elsősorban (több sor nem is létezett akkor) káros szenvedélyeink vittek arra a helyre. Én egyébként gyakran (tavasztól őszig) tartózkodtam ott. mert magán kertészetem előfordulási helye is.

Láttam pár fénytörés tüneményt a lányon, ahogyan a napsugarak simogatták arcától a lábáig. (Mert nem ő fürdött a napfényben, hanem fordítva.) Ez már elég merész megállapítás volt tőlem, ha jól meggondolom, de hát kéretem figyelembe venni betegségem mindinkább súlyosbodó állapotát. És megevett három paradicsomot (a sajátból). Jó lett volna egész nap vele lenni (legalább) és „eszmecserét” folytatni (legalább). Persze lehetetlent kívántam, mint mindig, természetesen. (Nekem nem természetes, és ebből következtetnek némely személyek időszakos agylágyulásra nálam.) De nem az erkélyjelenetek a legszebbek. Vagyis mind egyformán szép és felejthetetlen (az összhatás pedig csillagközi). Még nem tudom, felújítom-e megint a kertet. Talán a „mindenség- hez" az is hozzátartozik.

VII.

Pár száz bélyegem éppen úszni tanult (nem önszántukból), én pedig ismét arra vetemedtem, hogy tollat ragadtam (most véletlenül golyós). És úgy hozta a sors. hogy még papírt is találtam. Így aztán nem is halogattam a dolgot, bekopogtam a fejembe, hogy itthon vannak-e az ügyeletes gondolatok. (Mondanom se kell. az eredmény pozitív volt.) Még egy pillantást vetettem szenvedélyem (jelenleg vizes) tárgyaira, de szerencsére lassabban keringtek, mint a karácsonyi hal a fürdőkádban. És előjött, szinte elém állt (nem a hal). A lány. Hátravetette szőkeségtől csillogó fejét (haját), és csak nézett szép egzotikus

szemével. Igaz, ez már nem a valóság, de ugyanúgy látom őt, és sokkal gyakrabban. A találkozás egyik válfaja („póttalálkozás,,), azzal az előnnyel (vagy hátránnyal), hogy titokban marad. De majdnem kihagytam egy perdöntő momentumot: ő a második múzsám. (Főleg magának dolgozik, de más „művek" születésénél is jelen van.) Tegnap éppenhogy ki nem ültem az erkélyre „nosztalgiázni”, de azt gondoltam, mínusz tíz fokban talán már az emlékek is fagyásnak indulnak. Bent viszont szépen nőnek az „ültetvények”, lassan már a határok (agytérfogat) megváltoztatását kell kérvényeznem, bár tudom, hogy nincs akkora terület, amit ne tudna teleültetni egy ilyen kislány.

VIII.

Fák között (élek). A megszerzett és nekem ajándékozott emlékek sűrűjében. (Lehetne faültetési szindrómának is nevezni.) Még jól eligazodom a fák között, a szétválogatás sem okog: problémát. Vagyis ez a szindróma (egész klasszul hangzik) nem azonos egy elmegyógyintézeti beutalóval. Csupán a szimbólum mélységén számoltam meg az évgyűrűket. '(Ez már döfi!) Semmiféle „korábban elhangzott tétel” nem veszti el igazát. Csak jött egy lány és neki is helyet szorítottam. (Az elsőt, mert megérdemelte.) A továbbiakban pedig javasolni fogom a békés egymás mellett élés politikáját. Többfajta fa is megfér ugyanabban az erdőben. És tudom, hülyeség, de néha magam mellé nézek, mert úgy érzem (még most is), itt van mellettem.