Békés Megyei Népújság, 1985. október (40. évfolyam, 230-256. szám)
1985-10-12 / 240. szám
1985. október 12., szombat KÖRÖSTÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Barabás Miklóstól Kondor Béláig XIX—XX. századi magyar festmények a gyulai Dürer teremben Félreértett társadalmiság A Magyar Nemzeti Galériában március 22-től június 30-ig volt látható az a kiállítás, amelynek anyaga tizenkilenc megye múzeumainak 40 éve gyűjtött legértékesebb-műveiből származott. Itt 420 mű volt látható. Akiállítás zárása után az anyag egy részét máshol is bemutatták, legutóbb Szolnokon, s most Gyulán a Dürer teremben. A budapesti bemutatóhoz képest nagy a veszteség- lista — Gyulára 50 festmény érkezett —, de az itt látható XIX—XX. századi anyag — vázlatosságában is — áttekintést ad az utóbbi másfél évszázad magyar festészetéről. A legkorábbi mű Barabás Miklós 1031-ben festett „Női arcképe”. 21 éves ekkor Barabás, de a portré már jelzi azokat a művészi tendenciákat, amelyek révén ő lesz „az első hazai festő, akinek sikerült a társadalmat valóban megnyerni”. Rajta kívül id. Markó Károly művészete jelentős ebben az időben, ő azonban külföldön élt. A többiek szerényebb képzettségű és tehetségű festők. Mégis, a nemzeti művészet megteremtésének kora ez, s elért eredményei a magyar műtörténet szempontjából fontosak. (A magyar festészetet a reformkorban ugyanis nem megújítani kellett, hanem megteremteni.) 1040 a művészettörténetben is korszakhatárnak tekinthető. A festészet is megtorpan egy időre, témában és eszközeiben egyaránt. Nemcsak az abszolutizmusnak, de a kiegyezés utáni időszaknak is — mivel a nemzeti kérdés még mindig megoldatlan maradt — jellemző műfaja a történelmi festészet, melyet a kiállításon Madarász Viktor sok alakos, jelenetszerű elöadású műve képvisel. Lotz Károly műve nem az ismertebb — történelmi festő — oldalát mutatja, de éppen ezért érdekes, mert az oeuvre perifériájára szorult művek — mint az itt látható életkép — az albumokban is ritkán szerepelnek. Körülbelül egy időben, az 1060-as évek elején készültek Munkácsy Mihály, Orlai Petrich Soma, Zichy Mihály művei, Munkácsy Reök Lajost — nagybátyját — és feleségét ábrázoló portréi a békéscsabai múzeum értékes tulajdona. ugyanígy Orlai Petrich — e régi anyagban talán a legszebb — „Leány virággal” című arcképe. Zichy Mihály századközepi munkássága a magyar romantika törekvéseihez köthető főképp különös témaválasztásai miatt. Ebből a korszakából származik három műve is, melyekből a Falstaff-illusztráció bravúros ak- varelltechnikáját is elárulja. Különlegességnek számít az eredetileg festőnek készülő Jókai Mór két rajza, melyeket a tatai Kuny Domokos Múzeum őriz. Fantasztikus párhuzam, hogy Madarász Viktor festményével egy időben, 1873- ban festette Szinvei Merse Pál a Majálist. De ha ezt tudjuk, kevésbé meglepő, hogy a sorban ezek utón következik Vaszary János lenyűgöző szépségű, világos, plein air hatású festménye a „Női arckép”. E korai, müncheni iskolázottságú műve ugyancsak ismeretlen a nagyközönség előtt. A nagybányaiakat egy Ferenczy Ká- roly-tájkép képviseli, s mellette Czigány Dezső és egy korai Kernstok Károly-mű a tájképfestés alakulását mutatja be. A század 30-as évtizedében működő alföldieket Rudnay Gyula és Nagy István egy-egy műve jelzi. Egry József és Rippl-Rónai művészete ugyan a XX. század első felének csúcsteljesítményei, de Egry 1910-es — még balatoni letelepedése előtt készült — korai műve ide, az átmeneti periódusba sorolható. Rippl Rónai művei már ízig-vérig modernek, de festői indulása Munkácsy párizsi műterméből történt, s a mester és tanítvány átel- lenben látható művei mindennél jobban példázzák a magyar festészet fejlődésének 60 éves útját. A századelő sokféle, sok ágú művészeti törekvései miatt a kiállítás művei nem szoros kronológiában követik egymást. A tendenciák különválasztása fontosabb volt a XX. század nagy művészeti mozgalmainak áttekinthetősége végett. A kiállítóterem második szintjén a jelenkor meghatározó irányainak a képviselői láthatók. Czóbel Béla Városrészlete a Nyolcak megalakulásának idejéből való, akik 1909-ben. első közös kiállításuk katalógusában fogalmazták meg céljaikat: „A természet hívői vagyunk. Nem az iskolák látásával másoljuk. Értelemmel merítünk belőle.” Az addigiakhoz képest merőben új az volt törekvéseikben, hogy cézanne-i hagyományokra épített művészetükkel, az európai izmusokat (kubiz- mus, íuturizmus) honosították meg Magyarországon. Hozzájuk kapcsolódott Lesz- nai Anna is, akinek hímzésterve a Nyolcak aktív munkásságának idejéből való, míg Márffy Ödön aktja már a csoport felbomlása után, az École de Paris szellemében született. Perlőit Csaba Vilmos az időben utánuk jövő, Kassák vezette aktivizmus tagja volt Bortnyik Sándorral együtt, aki az előbbinél teljesebben valósította meg a mozgalom elveit: „Az új művészet az utca művészete". Ide tartozott Kmetty János is, sajá- sosan kialakított szerkezeteskubista festményeivel. Ö később — a két világháború között — a szentendrei művésztelep egyik alakító egyénisége lett. A II. világháborút közvetlenül megelőző időszakban bontakozott ki a szentendrei művészet szürrealista ága, melyből Vajda Lajosnak már-már nonfiguratív, vízi- ós, szorongató műve és Ámos Imre■ itt látható festménye szá rmazik. Ugyanennek az időszaknak másik, hivatalosan is támogatott irányait Aba-Novák VJlmos képe (római iskola) és Bernáth Aurél önarcképe (Gresham kör) jelzik. Felszabadulás utáni művészetünkből Korniss Dezső, Barcsay Jenő, Szántó Piroska egy-egy műve látható a szentendrei körből, a mai művészetből pedig két, tragikusan korán elhunyt nagy művész műve. Kondor Béla hatalmas méretű hófehér vászonra, fekete festékkel fes- tette-véste revelációs erejű látomását: „Repülő férfi fegyverrel” — halála évében, 1972-ben. Ugyanakkor készült Ország Lili szimbolikus műve, a „Minden titkok kapuja". Ügy vélnénk, hogy vannak könnyen . félreérthető és nehezen félreérthető fogalmak. Ez utóbbiak közé tartozna a társadalmiság is. Hisz az ember kétségtelenül mint társadalmi lény vált emberré. Bizonyos az is, hogy minden tevékenységében igen jelentős szerepe van a társadalmi munkamegosztásnak a munkában, vagy a fogyasztásban egyaránt. Mégis, a fentebb elmondottak ellenére a' legtöbb félreértés éppen az ember társadalmi léte körül van. Nem a filozófiai félreértésekre gondolok most. hanem azokra, melyekkel mindennap találkozunk. A félreértések mögött persze helyes törekvések rejlenek. Az úgynevezett társasági élet vagy társadalmi élet szorosabb, mindennapi értelemben annyit jelent. hogy az embereknek van baráti társasága,' vannak nem a munkahellyel közvetlenül összefüggő, nem is a munkamegosztásból következő emberi kapcsolataik. Ebben az értelemben az ember társadalmi léte egyet jelent azzal. hogy társasági ember is. Vannak kártyapartnerei, vannak sporttársai, megvan az a kör, amelyben jószántából mozog, és nemegyszer tanácsért, segítségért, vagy éppen a gondolatok cseréje kedvéért ugyanazokhoz az emberekhez fordul, mert úgy érzik, ítéletük nem szokta megcsalni őt. S ez teljesen érthető. Itt még nincs semmi félreértés. . Nagyon valószínű, hogy éppen az ilyen társasági kapcsolatok is hozzájárulnak ahhoz, hogy az ember minden értelemben társadalmi lény legyen. Ezek a körök információkat jelentenek az ember számára az élet olyan területeiről, ahol ő maga nem mozog: más munkahelyekről, más lehetőségekről: ötleteket adnak gyakorlati életének alakításához stb. Vagyis az. hogy az ember evidens társadalmi léte mellett egyúttal mint társasági lény is megerősíti szociális jellegét, valóban pozitív jelenség. Az, aki a fenti gondolatmenetet végigkísérte. nyilvánvalóan megkérdezi ezek után: hol van itt a félreértett társadalmiság? Az eddig leírt jelenségekben természetesen nincs, de abban a pillanatban, amint a társasági élet elfajzására gondolunk, mindjárt érthető lesz, hogy mit nevezünk félreérteit társadalmiságnak. A könnyebb érthetőség kedvéért egy olyan jelenséggel kezdem a félreértett társadalmiság leírását, melyről értékítéleteink valószínűleg közvetlenül egyezni fognak. Akadnak emberek, akik a társadalmi jópofasá- got. a társaság szeretetét azzal próbálják megnyerni, hogy „kitesznek" magukért. Ha például a társaság iszik, ők isznak a legtöbbet, mondván. ők a társaság hangulat- csinálói. S ebben a pillanatban máris világos, hogy mit nevezünk félreértett társadalmi életnek: azt az erőszakolt és külsődleges társasági formát, mely megindít egy folyamatot: mindenki különb akar lenni a másiknál, állítólag éppen a társasági hangulat, a társaság összekovácsolása érdekében. A nagy és ellenszenves ivászatok. mulatozások általában nem úgy kezdődnek, hogy az emberek elhatározzák: most azután sok alkoholt fogunk fogyasztani, s kivetkőzünk, emberi mivoltunkból. Ügy kezdődnek, mint teljesen normális társasági összejövetelek, ahol mindenki akar valamit tenni ázért, hogy megmutassa: ő igazi társasági lény, ő bírja legjobban az italt, ő az, aki a társaság hangulatáért a legtöbbet teszi. S az a furcsa, hogy ehhez nemegyszer ösztönzést is kap, a többiek úgy biztatják, mintha tényleg valami társadalmi tett lenne az ilyenfajta élenjárás. S megindul a verseny: ki bírja legtovább, ki lesz a társaság kedvence. S ezen a ponton a folyamat megállíthatatlan, a békés összejövetel átfordul tartalmatlan dorbézolásba. Hangsúlyozni szeretném azonban, hogy nem kizárólag és nem is elsősorban az ivócimborák versenyére gondolok mint félreértett társadalmiságra. Vannak emberek, akik a köznapi életben igen szerény, és mindenféle ízléshatárt érzékelő és betartó személyiségek. Ugyanakkor meglepő, hogy egy részük abban a pillanatban, amikor társaságba kerül, megpróbál többet nyújtani a társaságnak. S miben áll ez a többlet? A jelenségek egészen különbözőek lehetnek. A legegyszerűbb formában a már említett szolid egyéniség igyekszik megszabadulni gátlásaitól, hogy úgy mondjam föloldódik, és hangoskodni kezd. A hangoskodás- sal fölhívja magára a társaság figyelmét, vagy legalábbis úgy hiszi, és mikor azt tapasztalja, hogy többen felfigyelnek rá, tovább fokozza a hangerőt, S ilyenkor nem a mondanivaló súlya a figyelemfelkeltő. A gátlások elvetése megnyitja az utat az ízléstelenség előtt. Az ízléstelenség pedig mindig meglepő, amire oda kell figyelni. S tévedés ne essék: az ízléshatárok elvesztése nem - azonos feltétlenül a trágársággal. Megjelenhet trágárság formájában is, de számtalan egyéb formája is van — a pletykától az intimitások feltárásáig. Mondanunk sem kell, ez is versenyt nyit meg. s ami a legsajnálatosabb, hogy.emögötl is egyfajta hamis tudat áll. Abban az értelemben. hogy az ízléstelen- kedő. a feltűnést kereső úgy véli: ő valamiféle társadalmi igénynek tesz eleget, modern és őszinte, s ezáltal védelmet és igazolást talál viselkedésében. Gorkij egyik fiatalkori novellájában arról beszél, hogy vannak emberek, akiknek valamilyen testi vagy lelki hibájuk van. Ezek a hibák nyilvánvalóan megkülönböztetik őt a többi embertől, önmagukban nem feltétlenül kirívónk ezek a hibák, de az eltorzult ember ezek nevében lép fel. S a dologban az a szomorú, hogy végül az ember már azonossá válik saját hibájával. Amit Gorkij még nem láthatott, az az a modern jelenség, hogy a hibák — legyen az hangoskodás, ízléstelenség vagy túlzott alkoholfogyasztás — napjainkban már a társadalmi viszonyok építésének egyik formájaként tűnnek fel. ,S amennyire helyes az a gondolat, hogy az ember elsősorban társadalmi lény. csak a társadalomban tudja megvalósítani személyes képességeit, épp annyira igaz az is, hogy a társadalomban lehetséges megvalósítania torz és agresszív képességeit is. Az agresszivitás, mely végső formája a félreértett társadalmiságnak, nem valamiféle öröklött ösztön, mely az ember feltétlen sajátsága. hanem ugyanúgy társadalmi alapon bomlik ki, méghozzá a társadalom kisebb egységeiben, közösségeiben, mint ahogyan a legpozitívabb tulajdonságok, A félreértett társadalmiság azonban társadalomellenes, s végül mindig az embertelenségbe torkollik. Hermann István Orlai Petrich Soma: Leány virággal (1864) Ibos Éva Molnár M. Eszter: Parasztok Napégette — cigánybarnán a föld szívverését hallva káromkodjátok ki a holnapot hogy népemnek Júdása ne legyek soha! Ha fiatok vagyok homlokomra kalászaitok írjanak írásjelet!
