Békés Megyei Népújság, 1985. október (40. évfolyam, 230-256. szám)

1985-10-12 / 240. szám

1985, október 12„ szombat

o

Csoór István:

Széllel futó fel legek*

(Részlet a Hegy és göröngy című regényből)

Szó szót ölel és szó szót követ.

— Éhes vagy ?

— Nagyon.

— Szomjas vagy?

— Nagyon.

— Mit ennél?

— Ami van . . .

— Sült kolbászt, friss hurkát, tepertőt vagy oldalast? Befőttet? Mit főzzek? Mit süssek?

— Legelőbb forró vizet . . .

— Utána?

— Tiszta áncungot . . .

— Utána?

— Kacagjunk, mert holnap csütörtök, azután péntek, szombat, vasárnap, és megint hétfő és megint kedd ...

Habzik a szappan, habzik a szivacs. Száll a gőz, száll a szó. a szobában fülelő gyerekek felfognak mindent.

— Csupa seb a derekad . . .

— Megcsíptek a bolhák . . .

— Ezek nem bolhacsípések !

— De. ott nagyobbak ,a bolhák . . . Éhesebbek! Nagyobbakat marnak . ..

— Elvakartad . . .

— Akad köztük az is . .,

Anyu piszkálóvassal tömi

a kályhába a foszlánnyá szakadozott inget, és a szálakká vált gatyát.

— Rettenetesen néz ki az inged... Tetűt nem hoztál?

— Hozni akartam, de kifogyott a közértben . . A jövő hétre várják . . .

— Bolond . . . Hogy lehet felnőtt ember ennyire bolond ?

— Így kerek a világ . . .

Fröccsennek a csöppek.

szóródnak szét a konyha kövén, de jut belőlük a plafonra és a szét gurult gu- bókra is.

— A szaga egyenesen szédítő . . .

— Kivételeztek velem . .

— Miért?

— Nagyon megszerettek . .

— Azért vittek el még

egyszer ?

— Tisztán csak azért . . . össze is komásodtunk . . .

— Tegeződtetek . . .

— Félig.

— Hogyhogy?

— Ők tegeztek, s én ma- gázódtam . . .

Törli Irén a hátát.

— Csont, bőr vagy . . . Minden oldalbordád kint van . . .

— Príma! Legalább megszámoljuk őket . . . Eddig sohasem tudtam számba venni a nyavalyásukat . . .

Ferkó nem bírja tovább cérnával, az ajtó nyílására tapasztott szájjal átkiabál.

— Apa, miket ettél?

— Minden reggel főtt sonkát, lágy tojást és kakaó? . . .

— Minden reggel?

— Minden reggel . . .

— Akkor meguntad?

— Csak az ést ... A többit nem . . .

Nevet a kölyök, és örömében öklével veri az ajtót.

— Marha jó! Ezt holnap elsülöm az iskolában . . .

— Jó. jó! Csak módjával.

— Ne félj, apa . . . Beszélünk mi ilyeneket . . .

— Milyeneket?

— Hát olyant . . .

— Milyent?

— Hát. . hát ... a töm- löcöt ... a börtönt . . .

— Kivel?

— Bak Ferivel.. . Az mondta azt, annak meg az apukája, a? apukájának meg más, hogy két ember van az országban . . . Az egyik, aki ült, a másik meg. aki ezután ül . . .

Csattog az olló, szóródnak a lenyírt szaruk. Zörög a konyhában a tepsi, kopog a fakanál, és az olvadó zsír lassan terjed szét, forró helyet készít a rúdon csüngő kolbásznak és a gyúródeszkán karikába csavart hurkának.

A konyha ablakán besüt a nap. Még nem nagyon legé- nyedik. de már megmozgatta az orgonabokrokat, az ásott földre meleget szórt, a sárból göröngyöt gyúrt, a göröngyöt megrepesztette, és türelmes ujjal morzsolgatta porrá.

Nyújtózkodik a tisztára súrolt ember, és kerülgeti a szétszórt gubókat.

— A régi bicskám megvan még?

—. Meg . .

— Éles?

— Vág ... Jól vág . . .

Átmegy a gyerekekhez.

Sanykó gubóhéjjal tömi a kályhát. Szikrát vet az ajtó, és mérgesen dohog a kályha. Ferkó tolja a kopott karosszéket a kályha mellé, és húzza az apját.

— Ide ülj! Hozzam az újságot ?

— Ne. . .

— Nem olvasol . . . ?

— Nem ...

Áll előtte a gyerek, nézi a kinyújtott lábakat. Birkózik benne a gyerek a pendülő fiúval.

— Apa, engedd, hogy odaüljek még egyszer a térdedre .. .

— Csak egyszer?

— Tudod . . . Csak igyekszem Sanykó után . . .

— Gyere, azután igyekezz . . .

Sanykó a dívány sarkára

ül. Közel a kályhához, közel az apjához, a pernyeládát piszkálja a vaspiszkáló- val. Nézi a lehulló apró szemű parazsat, az utolsó lobbanó lángot, a hunyorgást. amivel behunyja örökre a szemét a zsarát.

Onnan az apjára tekint, és szól:

— Mondd, apu, nehéz volt . . .?

— Hát . . .

— Beszéljünk inkább másról ?

— Hozz egy cigarettát . . Inkább . .

Szívja és fújja a füstöt. Mellbe vágja, de kívánta. Valahogy így. Keveset kért. Igaz, messze van még az. igazi vegetáció, a sok virág, a sok zöld. Még nem lehel ablakot nyitni, csak az üvegen keresztül nézheti a sugarak játékát. Még előfordulhat az is. hogy újra borul, és hetes esők tönkreteszik a nap néhány órás munkáját.

De van ideje várni, szívni a cigarettát, lassan ereszteni a füstöt, hallgatni a csendet, és a kötött pulóverek mögött figyelni a szívek folytonos munkáját. Hármat és néhanapján a negyediket.

— Nektek?

A kis tenyér búvik a nyakához, fel az állához, és csendes horzsolással végig a kétnapos szakállon.

— Csak a házkutatás . . .

— Hányán voltak?

— Hárman.

— Hogy néztek ki?

Sanyi piszkálja tovább a

pernyét. Nagyos elmélkedéssel arra gondol, úgy múlik el minden, mint a parázs. Míg él. addig mind nagy lángú. mind nagy hangú, és mind azt hiszi, hogy rövid életű fénye százszorta erősebb a napénál.

Csendes hangon magyarázza a három embert.

— Az egyik alacsony, zömök. fényes csizmában . . . Olyan puha szárúban, ro- gyósban ... A másik két fejjel magasabb volt, bőrkabátot viselt, és gyapjú piros

sálat . . . Az ütötte meg anyut!

Rándul á kinyújtott láb. A meleg tenyér hirtelen siklik le a kabát elejére, és onnan az ökölbe gyűrt kéz fejére.

— Miért?

— Mert leköpte a harmadikat . . .

Csend.

A kályha halk mormolás- sál emészti az üres bélű gya- potgubókat.

— Görbe Sanykól ?

— Azt. Pofátlannak nevezte és szégyentelennek Azt mondta neki anyu. hogy kiverték a fogad a csendőrök, mégsem árultad el a röpcédulák miatt ... Sanyi csak annyit válaszolt, hogy az más lapra tartozik. Akkor . . .

— Nagyon?

— Ököllel az arcát . . .

A házak mögött eltűnt a nap. Cserélt a szürkülettel. Egyszerre indult neki az udvarnak, és úgy lopakodott elő. akár a tolvaj. Ügyel arra. hogy ne reccsenjen lába alatt a gally, arra is. hogy gúnyája ne akadjon bele a kiálló szegbe, mert a hasadó deszka felrázza az utca összes kutyáját.

— Tovább?

— Ennyi volt. apukám . . .

Szavait a pern.veládába

ejti, ahol a rostély alig-alig mutat már fényt.

— Nincs más, apukám. Csak még annyi, hogy anyu meg Görbe Sanykó... Te meg Zsófi néni, Ferkó meg én . . . Megyünk az utcán, és nem köszönünk . . . Pedig köszönni kellene . . . Látjuk, hogy anyu sír ... Halljuk, hogy szörnyülködik, mert kilátszik az oldalbordád . . . Tudjuk, hogy nem bolhák csipkedtek össze... Elfelejtjük. hogy gombóztunk az udvaron . . . Lyukba játszottunk. és a nagy Sanykó döngette a földet . .

A konyhában villany lobban. Az üveges ajtón bejátszik a fény. és lefekszik a padlóra. A kályháig nem ér el. Sötétben maradnak mind a hárman, de így is jó, mert a szavuk megtalálja egy- . mást.

— Tovább!

Felnéz Sanykó az apjára. Térdén ül Ferkó. Még egyszer kicsi akar lenni, és lehet, fél attól, hogy egyszer mégiscsak felnő . . .

— Te mondd meg, apukám, hogy ezután mi lesz?

Végsőt lobbant a kályha. Elejtette a rács az utolsó parazsat. Az élő a holtakra zuhant. Hang nélkül, szó nélkül. Nem akarta a csendet bántani, az összeterelt gondolatokat szét zavarni. A régi hangot sem akarta visz- szatartani, amj a ledőlt tor- nyú templom árnyékából jött elő, a gumis végű bot kopogásából és az öreg Fa- bó messzire jutó szavából.

— Akár napsütést, akár borulást mutat az idő. lépni mindig kell.

Igaz.

De az is. hogy a gyerekkel együtt nő az öröm. együtt a bánat, együtt a harag. Ki mondja azt meg. hogy melyik erősödik fölé a másiknak?

A széllel futó fellegeket nem tartja vissza a hegy sem ...

* Ezzel a regényrészlettel köszöntjük az október 10-én 75 éves Csoór István írót, a Körös-táji irodalmi élet és kulturális mellékletünk jeles alakját. Kívánunk Csoór Istvánnak sok, sikeres alkotó évet és jó egészséget.

Munkácsy Mihály: Reök Lajos képmása (1861)

Könyvek a szomszédságból

Horváth Dezső szegedi újságíró 1981 decmberében tett pontot „A tizedik ember’’ című könyvére, s ez év tavaszán látott napvilágot munkája a „Magyarország felfedezése" című rangos sorozatban. méghozzá a szerző művészi fényképeivel illusztráltan. A . dél-alföldi tanyavilág megismerésére, jelenének feltérképezésére több mint egv évtizedet áldozott a szerző. A kötet címében szereplő „tizedik ember"-ek. vagyis a tanyákon lakók aránya a felmérés kezdete óta felére csökkent, nem úgy a tanyákhoz kapcsolódó társadalmi kérdések száma és súlya.

Horváth Dezső nem tanyai születésű, messzi dunántúli származék, mindössze pár évig tanított tanyai iskolában. feltett szándéka szerint nem mint „tanya- mentő" vagy mint „tanyapusztító" vizsgálódott.- hanem a szocialista építés, a szocialista demokratizmus érvényesülése, a szocialista humanizmus szemszögéből kívánta felmérni a szegedi tanyavilág (egy ízben átruccanva a békési árvíz sújtotta Rosszerdőre is) lakóinak helyzetét, társadalmi közérzetét. Tanyajáró újságíróként száz meg száz tanyán lakót kérdezett meg, nem egyszer eléggé provokáló módon, s amilyen válaszokat kapott, azokat nem szépítve könyvének rendszerében a megfelelő helyre illesztette. Nem is érezte képesnek magát teljes körképalkotásra, csak a fontosnak, országosan izgalmasnak érzett problémákat vesézte végig. Elsőnek azt feszegette: hogyan látja a tanyán lakókat a városi, a közéjük „hivatalból" eljutó ember, az apparátus. Cseppet sem vigasztaló. amiket az előző évtizedben tapasztalt. Vizsgálódásánál történelmi kiinduló alapnak tekintette a tsz- szervezés mai tükröződését, és e fejezetben megkapó portrét rajzolt egy emberséges kommunista szervezőről. Csápenszki Istvánról. A következő nagy fejezetben a „tiltott házak"-kal. a tanyai építkezésekkel kapcsolatos, a tanyán lakók emberi önérzetét nem egyszer sárba ti pró rendelkezések egymásutánját érzékelteti, bemutatva állampolgáraink megfelelő

reagálását ezekre. Bizony, ezek olvasása közben a legjobb szándékú közéleti ember is restelkedik, amikor megtudja: minő vétkeket

követtünk el — idealista-vo- luntarista célkitűzések erőltetése során — a tanyákon élő százezrek ellen. Szocialista tudatformálásunk nagy- nagy visszalépésének mutatja be a tanyai iskolák bezárását, a tanyán világító „lámpások", a tanyai tanítók kivonását a tanyák világából, aminek következtében a népművelés ma már véget ér a városok, községek szélső házánál, a tanyavilágban feltámadnak a babonák, bokrosodnak a szekták, nő az alkoholizmus, és mint kiderült: a televízió nem pótolja sem az olvasást, sem az ismeretterjesztő előadásokat, mert megszüntettük a tanya- világban oly fontos társas egyiittlét alkalmait.

* * » .

Bakó Endre, az ismert debreceni újságíró és irodalomtörténész jó öt éve(!) összeállított, a megye irodalmi múltjában végzett kutatásainak anyagából, egy zsebbe illő. nyolcíves kötetkét. A magyar kiadói viszonyokra jellemzően, a „Haj- dú-Bihar megye irodalmi kalauza" című könyv a Hortobágyi Idegenforgalmi Bizottság kiadásában jelent meg. Az ilyen kiadványoknak mindig toborzódik olvasótábora: e kötetet is a népművelőknek. a helytörténet iránt érdeklődőknek. diákoknak, meg a megyében megforduló látogatóknak szánták. Kár. hogy könyvárusi forgalomba nem került. Ha nem is irodalomtörténeti kézikönyv, de mint irodalomnépszerű- sítés az olv fontos szülőföldszeretet mindennapos kelléke lehetne. Tudvalevő dolog: a nemzeti öntudat helyi öntudat. vagyis a községhez-vá- roshoz-meg.véhez kötődő

identitás nélkül elvont dolog csupán.

Bakó Endre szerencsés módon betűrendbe sorolva ismerteti az egyes városok, községek lezárt pályájú íróinak érdekes, fontos, nem egyszer eddig ismeretlen adatait. Az persze természetes, hogy a Debrecenről szóló rész a könyv eg.vharmadát birtokolja, a város irodalom- történeti szerepe indokolja ezt. Természetesen vitatni lehetne, hogy minden közismert írónál megfelelő mértékben-e. Hézagpótlónak tűnik a bihari rész alkotóinak bemutatása: Bakó ezekben brillíroz. Sok-sok intimitást tár fel. ismeretlennek maradt írókat (Pethő Sándor, Szondv György) elevenít meg. Amily dicséretes e következetessége. úgy hiányzik néhány befejezett írói pálya megrajzolása. Éppen a debreceni résznél hiányzik Asztalos Sándor költő (1919— 1970) külön bemutatása, aki 1950-ig jelentős szerepet vitt a város kulturális életében: aztán Komjáthy István (1917 —1968) költő is megérdemelt volna egyedi ismertetést, hiszen az ottani írócsoport első vezetője volt. s az Alföld elődének, az Építünk című folyóiratnak útnak indítója. Sajátos módon a Nádudvarral kapcsolatos Tormay Cecil meglehetősen ártatlannak tetsző portrét kap. holott bizony illett volna róla megemlíteni: nemcsak a Németh László első regényét (Emberi színjáték) közlő Napkelet című folyóiratot alapította és szerkesztette, de bizony a Tanácsköztársaság legvéresebb szájú ellenfele volt (Proletardictatura. Bujdosó könyv). Zavaróan hat a debreceni rész tördelése, amikor egyes írói fejezetek szövegébe minden elkülönítés nélkül , irodalmi társaságok. lapok történetét keverték be.

A könyv lektora a megye irodalmi múltját fölényesen ismerő Bényei József, aki a '70-es évek elején maga is három antológiát jelentetett meg a Debrecenről, a Hortobágyiéi és Csokonairól írt versek tengeréből.

Talán ideírnom sem kellene: egy ilyen irodalmi kalauz Békés és az ideeső bihari részek íróiról e tájon is elkelne. Nem titok: a békési városokban, nagyközségekben kiváló irodalmárok állnak rendelkezésre, s talán szerkesztő. összefogó, s megjelentető is akadna az oly szép kiadványokat produkáló megyeszékhelyen.

Varga Imre