Békés Megyei Népújság, 1985. augusztus (40. évfolyam, 179-204. szám)

1985-08-31 / 204. szám

1985. augusztus 31., szombat Fotó: Szőke Margit történeteket . . . Csak győzze 'hallgatni — válaszoltam . . . Ennyit a könyv előzmé­nyéről, s talán még azt, hogy már az első alkalom­mal, együltében 18 mesét magnóra mondott Zsofka né­ni .. . Az eredmény? Ez a kötet — büszkélkedik —, s egy kitüntetés . .: — Kaptam egy levelet a minisztériumból, hogy je­lentkezzek ekkor és ekkor a Parlamentben. Nem tudtam mire vélni a dolgot, men­tem. A bátyám egyik lánya kalauzolt Pesten.- Mondta, az útiköltséget biztos megka­pom. Hát jócskán megkap­tam a betétkönyvben, amit a Népművészet Mestere cím mellé adtak. Van egy jó testvérem Pécsen, neki kül­dök a pénzből. A többit a takarékban hagyjuk, hisz mindenünk megvan, még a színes tévé is. Kellhet az még, ha másra nem, a te­metésünkre. • ••• Nézegetem a könyvet, mellyel Zsofka néni ajándé­kozott meg. „Csak -ne jött volna divatba — zárja élet­rajzát —, hogy meg kell öregedni és meghalni, de ez ellen mit csináljunk. Ügy kell mindig venni, ahogy van. Most, amikor jobb a megélhetés . . . tényleg öröm élni ezen a világon. Most kellett megöregedni nekem. Azt nem tudom leírni, hogy hány éves vagyok, csak azt. hogy 77 múltam. Bízom az istenben, hogy még hozzá­tesz egy pár évet,- és jó egészséget mindkettőnknek, a párommal együtt.” Nagy Agnes „Csak ne jött volna divatba, hogy meg kell öregedni...” Zsofka néni meséi Nézegetem a könyvet, mellyel Zsofka néni — Far­kas Andrásné — ajándéko­zott meg * a minap Nagy- bánhegyesen. A mesék gyűj­teménye ez, melyeket meg­őrzött emlékezetében, s to­vább adott a könyv szer­kesztőjének, dr. Krupa And­rásnak. Jó szívvel nyújtotta át a vaskos kötetet, ahogy min­dig is szívesen adta tovább régről hozott tudományait, mert Zsofka néni nem csu­pán a mesemondásról hí­res . . . Elég csak az előszo­bájában vagy a konyhájá­ban körülnézni, a falakat hagyományos, színes virág­motívumokkal pingálta telt. A helyi hímzőszakkör asz- szonyai tőle tanulták a rojt­készítés tudományát. Renge­teg népdalt, népballadát is­mer . . . Életéről is úgy beszél, mintha csak mesét monda­na. Az emlékek így, sok év távlatából kiszínesednek, megszépülnek. Mesélő ked­ve — talán mert soha nem volt gyermekük — idős ko­rára sem hagyta el. így a falu apraja már messziről köszönti az utcán, ha pedig meglátogatják, mesét, játé­kot kérnek. Ha nincs kedve egyikhez sem, csak annyit mond: majd vasárnap ... S a gyerekek tudják, ilyenkor nyáridőben a ház előtt ta­lálják vasárnap délután. Kö­ré telepszenek, s hallgatnák napestig. .. Nézegetem a könyvet, mellyel Zsofka néni aján­dékozott meg. Belefeledke- zek önéletrajzába: „No, mi­vel nem mutatkozott a csa­lád, hogy lesz, én is mindig dolgoztam a férjemmel együtt kukoricakapálásban, aratásban, kukoricatörésben. Még emellett jártam mosni, vasalni, ahova hívtak. Men­tem és dolgoztam, így kezd­tük az életet.” Nem volt könnyű a gye­rekkora sem, ám olyan de­rűvel szemléli ma is a vilá­got, hogy az már meséi cso­dáival vetekszik. — Csak egy évig jártam iskolába — emlékezik —, mert kitört a '14-es háború és elvitték a tanítónkat. Aki a helyébe jött, nagyon vert minket, féltünk tőle. így hát nem mentem, anyukám meg örült, hiszen amíg ő dolgo­zott, én vigyáztam a gyere­kekre. Kilencéves volt, mikor édesapja bevonult. Négy évig maradt ember nélkül a család . .. — Sokszor nem volt pet­róleum se — folytatja elbe­szélését —, csak a hold sü­tött be az ablakon. Ilyen­kor édesanyám mesélt ne­künk. Máskor jól kifűtötte a kemencét, a szomszédban la­A könyv s egy fotó Zsofka néni ifjúkorából A hálás hallgatóság sohasem hiányzik kott két öregasszony, ők is átjöttek, s vége, hossza nem volt a csodálatos történetek­nek . . . Nézegetem a könyvet, mellyel Zsofka néni ajándé­kozott meg. Életrajzában fiatal lány koráról így ír: „Amikor 17 éves lettem, el­állítottak szolgálni a dokto- rékhoz, az volt az orvosunk, dr. Ürményi Károly. Ott kisebb megszakítás nélkül 8 évig szolgáltam...” — Mi otthon szlovákul beszéltünk, de édesapám, bár román származású volt, magyarul szólt hozzánk. így aztán mindkét nyelvet egy­aránt megtanultam . . . Me­sélni is két nyelven tudok. A hajdan volt estékre em­lékezik, mikor a doktorék vendégségbe mentek, és rábízták a három gyereket. — Azok már alig várták, hogy elmenjenek, „Zsofka. jöjjön mesélni nekünk! Még. még...” Ha beleuntam, vagy nem jutott új történet az eszembe, rájuk ijesztet­tem, hogy betörő jár a pad­láson. Akkor aztán csend lett, elaludtak. Farkas András 8 évig ud­varolt Zsofka néninek, mire 1930-ban elnyerte a boldo­gító igent. A boldogítót, mert „ ... hál’ istennek, jól ment, szót fogadtunk egy­másnak, mindenben meg tudtunk egyezni” ... — vall­ja most, 80 évesen. • •• Nézegetem a könyvet, mellyel Zsofka néni ajándé­kozott meg. Olvasgatom a meséket. Szépek, tanulságo­sak. Sok évig csak a gyere­kek hallgatták, s jókat ka­cagtak rajtuk, akár az ugrós nyúlon, melyre nagyon büsz­ke Zsofka néni. — Zsebkendőből csinálom, és ahogy megsimogatják, úgy ugrik, hogy na . . . — nevet jóízűen. Aztán egyszer a szakem­berek is felfedezték mesélő tudományát. — Dr. Krupa András tar­tott néprajzi előadást a kul- túrházban. Egy,, a kotlóhoz kötődő hiedelemről is be­szélt. Na, gondoltam, ha hozzászólhatunk, én is el­mondok egy mesét a kotlós- ról. így is lett. Ö egyből maga mellé ültetett, s kér­dezte, tudok-e még ilyen Krupa Aiálnt.'. HOZPllÁYKY NANlCKY Ilyen is van Ügy látszik, a csodák valóban há­rom napig tartanak. A remény pedig általában „hiú”, jobban mondva re­ménykedni a reménytelen dolgok egyike. Ez a kis kitérő itt annak érzékel­tetésére volt szükséges, hogy el­mondjam fájdalmaimat Rajki László szobrával kapcsolatban, mely közel két évtizede áll (illetve ül) Békés­csabán, a Kulich-lakókerületben egy kis medence szélén. A sors úgy hoz­ta, hogy a nyilván ünnepélyes ava­tás után a szobor, az Ülő nő a sen­kiföldjére került. Olyan helyre, ami­vel senki sem törődik. A medence eldugult, szemétteleppé változott, szúnyoglárvák és egyebek nyüzsög­tek benne, ha ideje érkezett, és sá­ros, bűzös pocsolya díszlett, ha olyan volt az idő. Tavaly aztán nagy változások történtek. Megérkezett Békéscsabára Rajki László szobrász- művész és kijavította a szobor há­tán keletkezett hibákat (odaütöttek neki), a közeli 10. számú általános iskola egyik napközis csoportja pe­dig vállalta, hogy kitisztítja a me­dencét és tisztán is tartja. Közben eljött a nyár, a gyerekek nyaralni mentek, és a szobor előtti medence (melynek vízrendszere még mindig rossz) újra elképesztő látványt nyújt. Augusztus 23-i Szerkesszen velünk! rovatunkban be is mutat­tuk fényképfelvételen ezt az elké­pesztő látványt, hiszen már bont­ják (!) a medencét és beledobálják lapos köveit a vízbe, ahol megint különböző pocsolyalakók tanyáznak. Rajki Lászlót is elérte az újbóli hír, hogy jobb sorsra érdemes szob­ra megint csak méltatlan körülmé­nyek között hirdeti a kulturális igénytelenséget. Mint említette, a szoborral szemben székelő tűzoltók is vállalkoztak a gondozásra, a vá­rosi tanács műszaki osztálya pedig levélben kereste fel (még a télen), hogy a medence lefolyórendszerét megjavítják... Most aztán ismételjem meg, hogy mennyit ér a remény, hogy akik amit mondanak, ígérnek ... Meg­kockáztatom: nem kellene áttelepí­teni ezt a szép műalkotást máshová, ahol megbecsülnék és szeretettel gondoznák? Mert ez az állapot (tes­sék felkerekedni és megnézni!) most már tűrhetetlen. 8 Jó hír és ez is szoborügyben. Ismeretes, hogy Gyulán elhatároz­ták: újból felállítják az 1904-ben felavatott Erzsébet-szobrot, Felek Gyula Gyulán született szobrászmű­vész életének főművét. A carrarai márványból készült pompás mell­szobor jelenleg a városi múzeum kertjében várja, hogy restaurálják, talapzatának részeit pedig a kerté­szeti vállalat telephelyén őrzik. Szakértői vélemény szerint a res­taurálás mintegy 40 ezer forintba ke­rül. A város hagyományait kedvelő és arra büszke helyi patrióták közül többen személyi adományokkal ke­resték fel a múzeumot, hogy segít­sék a restaurálás mielőbbi megkez­dését. A tanács — mint arról érte­sültünk — testületi ülésen foglalko­zik a szobor újrafelállításával, ál­lásfoglalásukról — természetesen — hírt adunk. A legújabb hír viszont a Kövizig- től érkezett. A központi iktató Expressz Szocialista Brigádja felhí­vással fordult a vállalat valamennyi szocialista brigádjához, hogy: „Anya­gi lehetőségeikhez mérten támogas­sák az 1904-ben leleplezett, de az­óta sok hányattatáson átesett, cso­dálatos szépségű Erzsébet-szobor restaurálását és a városban történő mielőbbi felállítását.” A brigád vál­lalta, hogy az adományokat össze­gyűjti és átadja a gyulai Erkel Mú­zeumnak. Az elismervényt pedig, melyet az adományokért kapnak, a brigádok elhelyezhetik naplójukban. A felhíváshoz csatolták a Népúj­ság június 29-én megjelent cikkének másolatát, mely az Erzsébet-szobor felállítását először szorgalmazta. így is lehet! És ezzel korántsem a két szoborügy közötti lényeges kü­lönbséget akartam hangsúlyozni... 8 Azért Gyulán sem minden olyan szép, mint lehetne! Felkérem a tisz­telt olvasót, ha ott jár, vagy ha gyulai, sétálja körbe a vár előtti ta­vat! Nagyban találhat ott olyan kö­rülményekre, ami kicsiben a csabai Rajki-szobrot „díszíti”. A tó körül kerengő kavicsos uta­kat, különösen a padok és más ülő­alkalmatosságok környékét csikk- és szemétmező borítja, a vízben pedig tejeszacskók, korhadt deszkadara­bok, megmagyarázhatatlan eredetű szemétformációk úszkálnak. Az il­latra sem lehet panasz: az is van. Közben üdülő-csónakázók lapátol­ják a koszos vizet, és — mivel üdü­lők — talán még nem látják azt, amit mi látunk. Azt, hogy ideje lenne évente egyszer-kétszer tisztába tenni a vár előtti vízmezőt, és akkor a várszínházi esték nyitányakor sem azon kellene bosszankodni, hogy gyönyörű ugyan Erkel Ferenc mu­zsikája, de a környezet, a tó az ret­tenetes ... Még éjszaka, sötétben is. Azt mondják, egy úttörőcsapat je­lentkezett és vállalta a tótisztítást. Ki tud róla? Csak futólag, itt a végén. Megfigyeltem, hogy egyre jobban terjed (sajnos, írásban is bizonyos helyeken) a szavak összemondása. összeírása. Elnézést, de ez is Gyulán történt, illetve történik nap mint nap. A Várfürdő bemondónője kö­vetkezetesen így beszél: X. Y. vár­ja Z.-t a „strandnyári” főbejáratá­nál. „Strandnyári”. Vajon miért mondja így? Orosháza, Táncsics utca. Van ott egy étterem, öreg, régi, közétkeztető. A felirata tejüvegkockákból kirak­va, így: „BÉKEÉTTEREM”. Békéscsaba, sétálóutca, halas bolt. A kirakatüvegre festve: „egyenha-. lat". Esszük, nem esszük, így van írva. Kijavítják egyszer? Sass Ervin MOZI Fekete himlő Ijesztő cím, ijesztő téma. Moziba csalogató. Hogy még­sem eléggé, annak nyilván a gyenge hírverés az oka. Vagy lett légyen bármi, még hú­szán sem ülünk kezdetkor a nézőtéren, s mikor a fény záróakkordként felgyullad, sem sokkal többen. Pedig a kórház, a gyógyítás környe­zete ma már negyedikként csatlakozik a régi, jó hár­mashoz: a kutya, fóka, gye­rek szentségéhez. A siker biztosnak vélt zálogához. Igen, a zárt orvosi világ áb­rázolása, a betekintés, az, hogy az ember ott is ember, a maga jó, vagy rossz tulaj­donságaival, és nem miszti­kus hős: divat lett. Vonzó a kívülállók számára. Régeb­ben. a harmincas évek ide­jén még a regények magá­nyos orvoshőse volt az ideál, az, aki meghasonlik család­dal, társadalommal, mert tö­retlenül csak a munkájának él. Vagy: szerény, lelkiisfne- retes kezdőből felkapott, el­kényeztetett, felületes orvos­sztár lesz. Más variáció is van, egy csak az állandó: a jóképű, fiatal férfi. Ekkor még 07. járta. Azóta betörtek a szakmá­ba, sőt. elárasztották azt a nők, de annyira mégsem, hogy kizárólagos hőssé vál­janak. Kihagyni viszont le­hetetlen őket, így mostanság inkább a csapatmunka ked­velt, egy osztály, vagy egy egész intézmény felel meg a kívánalmaknak, mert ebbe mindenki belefér, sőt, a tí­pusok özönét lehet bemutat­ni. Mint ebben a Goran Mar­kovié rendezte jugoszláv filmben is, melynek lényege egyetlen mondatban: legyen akármilyen válsághelyzet, a jó, jó marad, a rossz, rossz, a csalánba pedig nem üt a mennykő. S jöhet hozzá a sztori. Messziről, más földrészről egy férfi behurcolja a ször­nyű betegséget, amit a kór­házban nem ismernek föl, s így sokakat megfertőz. Ha­lálával derül ki a halálos kór s a klinika gyorsan ka­ranténná válik. A többi, vagyis a cselekmény, ebből a helyzetből következik: ki, hogy és mint viselkedik, míg az összezártságban a jár­vány tart. Természetesen jellemének megfelelően, ezért is kell a hosszú beve­zetés, melynek során a sze­replők az életképekben be­mutatkoznak. A tudásban sekély, szerelmében aljas ve­zető, a lelkiismeretes és szív­beteg belgyógyásznő, a léha, fiatal orvos, és így tovább, nővérek, betegek, mind egy- egy típust képviselnek. Ma­ga az intézmény pedig olyan állapotot mutat a nemtörő­dömségével, azzal, hogy a személyzet többsége csak a maga egyéni bajával, vagy szenvedélyével foglalkozik, hogy abból csak tragédia származhat egy válsághely­zetben. Ami be is következik, s utána már csak a végét kell kivárni, amikor tőlük szinte függetlenül lezajlik ai. elkerülhetetlen esemény. Az­tán, mint ahogy lejár az óra, a fertőzésnek vége szakad, a halálozásnak is. Egy ember, pedig, a léha, fiatal orvos megmarad, rajta a hirnlosem fogott. A film naturalista módon sok szörnyűséget mutat meg a betegségből, a külvilágot képviselő kesztyűs, gázmasz­kos alakok elrettentőek, szinte földöntúliak. A bezár­tak világa sem szívderítő, az egészen kevés kivételtől el­tekintve. Vass Márta

Next

/
Thumbnails
Contents