Békés Megyei Népújság, 1985. július (40. évfolyam, 152-178. szám)
1985-07-06 / 157. szám
NÉPÚJSÁG 1985. július 6., szombat Kondacs Pál: Rögös út (Részlet a Hrbolatá cesta című szlovák nyelvű regényéből) Agyat repesztő fékcsikorgás, gumiradírozás a betonon szakította félbe az események gyorsan pergő filmszalagját. A nyugtalan, mély álmukból felvert utasok egy másodperc alatt a platón találták magukat. Egy kupacban. Az újságírót ketten teljes súlyukkal odalapították a söíőrfülkéhez. A következő másodpercben ijedt kiáltások hallatszottak: — Jaj, Istenem, mi történt? — Hol vagyunk? — Mi lesz velünk? A ponyva alá nem jutott egy szemernyi fény sem. Nem is juthatott. Az utca sötét volt, mint a koporsó. Minden erejével próbált kiszabadulni az emberkupacból, amely nehéz testű férfiak, nők orrfacsaró, nehéz szagát árasztotta magából. Nem tudott menekülni, mert az olajjal átitatott plédbe is belecsavarodott. Közben arra gondolt. hogy valami mégis történhetett, mert a sofőr különben nem fékez ilyen eszeveszetten. Még nem lehetnek otthon, bár közel járhatunk már a végállomáshoz .. . Talán karambol? Elgázoltunk valakit? Összeütköztünk valamilyen járművel? Még egy perce megnyug-, vassal sóhajtott fel, hogy a Zazilikánál történt incidens ellenére, talán szerencsésen hazaér. Itt az ideje arra gondolni. hogy mi vár rá otthon? Például az anyóséknál. Hinni és remélni kell abban, hogy ezekben a nehéz időkben a fiatalok és öregek békésen élnek egymás mellett. A tényeken nem változtat semmi ezen a világon. A gyermek megszületett. Itt van, él és követeli a magáét. Nem tehetik ki az utcára. A szűkös cselédszoba nem éppen a legmegfelelőbb anya és gyermeke számára. De hát ez jutott számukra. Ezt adták. Még szerencse, hogy befogadták őket. Náluk, a Temetősoron még ennyit sem nyújthattak volna nekik. Valahol meg kel- lett ragadni az újságíró feleségének meg kislányának. Ha nem is véglegesen. Pesten nem tudtak segíteni magukon. Ha nem robbant voIt na ki ez a szörnyű lövöldözés az utóbbi tíz napban, megpróbálta volna a lehetetlent is. De így? Ki tudja, hogy mi lesz holnap? — Davaj, davaj! Bisztró, nu bisztrjeje!... — hallatszott odalentről a gépkocsi mögül. A Máriáját, hisz ezek oroszok! Persze, hogy oroszok. Hogyan kerültek ide? Mi történt? Mit jelent ez? A torkában érzett csomó, amely már napok óta fojtogatta őt, ebben a pillanatban felszívódott. Fellélegzett, mint ifjabb korában, mikor cséplés idején ledobta válláról a nyolcvankilós zsákot. Mert ha ezek a katonák oroszok, akkor vége a véres eseményeknek, amelyekről Pesten azt mondják, hogy forradalom . . . De én visszatérek Pestre, mondta keményen. És folytatjuk a munkát. . . Vagy újra kezdjük. Az újságnál. Vagy máshol. Bárhol. Ahová állítják, ahol szükség lesz rá... Tehát megtörtént. Úgy. ahogy ő átérezte, úgy, ahogy ő mondta a szerkesztőségben és a kiadóban. Azt az anarchiát, amit az úgynevezett forradalmárok ezekben a napokban okoztak, saját erővel nem lehet megszüntetni. Kellenek a szovjetek. Csak ők segíthetnek. Mielőtt utolsónak leugrott volna a tehergépkocsiról, na-, gyón meglepődött. Tágra nyílt, ijedt szemekkel, melyekből már rég elszállt az álom, figyelte a kíméletlen motozást, amit a katonák végeztek. A tehergépkocsik és néhány személyautó reflektorfényében. szorosan egymás mellett álltak utastársai. Mozdulatlanul. Két szovjet katona, tisztes távolságban, szétterpesztett lábbal, géppisztolyukra tapasztott kezekkel biztosították a rendet. Közben két civil az utasokkal volt elfoglalva. Először a kalap, sapka vagy a fejkendő került le a fejekről. Utána mindenkit végigtapogattak. A géppisztolyok szomszédságában a nők is csendben viselték sorsukat. Még véletlenül sem szólalt meg egyikőjük sem. Torkukra fagyott a szó. Leugrott ő is a kocsiról. Úgy tűnt neki, hogy a civilek ismerősök számára. Az egyik biztos a vasutas Miska bácsi. Bal karján szalag, de nem piros-fehér-zöld, amilyeneket Budapesten látott, hanem egvszínű. Nem tudta felismerni a színét a reflektorfény és a nagy, mozgó árnyékok világában. De hozzá gondolta. A sorbaállított emberek közül egyet a puskákkal felfegyverzett civilek elvezettek valahová oldalra, a sötétbe, ö nem félt. Nyugodtan állt és várt a sorára, mint aki utolsónak hogyta el a tehergépkocsit. Egy szovjet katona állt meg előtte. Ködvágó sapkában. Vállpántja szerint főtörzsőrmester. A géppisztoly a nyakába akasztva a hasánál csüngött. — Grazsdanin Gajdos — húzta a nevét saját hangsúlyának szabályai szerint. — Posli so mnoj! Gyere velem! Miska bácsi ránézett és uj- jával intett, hogy menjek gyorsan. Pali leeresztette a kezét. Egy másodperc alatt rájött, hogy őt nem fogják motozni. A katona úgy vezeti őt a sötétség felé, hogy közben hátra sem néz. — Megjöttél, édes fiam? — hallatszott a sötétben, ahol négy vagy öt férfi állt távolabb a gépkocsiktól, puskákkal a vállukon. — Apám! — fakadt ki Paliból a meglepetés, és a szeme sarkával látta, hogy a fői törzsőrmester visszafordult, és nagy léptekkel siet a tehergépkocsikhoz. Otthagyta őt. — És maga, hogy került ide? Várt engem? — Nem, édes fiam. Nem tudtam, hogy jössz. Emiatt az úr miatt — és fejével oldalra mutatott. Pali csak most látta, hogy a fegyveresek három személyt tartanak fogva. Az egyiknek bilincs volt a ke-, zén. — A sofőröket is — hallotta a sötétből, amelyben most már tisztán felismerte Prievara bácsit. Rá volt bízva. — Ha ilyen készségesek voltak, a körmükre kell nézni... — Melyik úr miatt, apám? — kérdezte, mert a reflektorok miatt még mindig nem látott tisztán. — Amiatt, ott, akinek bilincs van a kezén. Kivártuk őket. Együtt a szovjet katonákkal, akiknek az életemet köszönhetem. Most is. Újra. De másokét is. Mindenkiét — és erősen átölelte Pestre szakadt fiát. Pali kezei megpihentek az öreg, sovány férfi vállán. Közben a szemét kereste. Nem tudta, mit mondjon. Nehezen húzol ki egy férfiből akár egy mondatot is, amivel kifejezhetné azt az érzést, amely akkor született, amikor puskával a .hátán meglátta szülő édesapját. Mert ha az ő apja, Gajdos Pál, fegyverben van, akkor miénk ez a világ, megint érdemes élni, jó kezekben van a puska. Szemei, amelyek lassan hozzászoktak a sötéthez, felismerték a megbilincselt férfit. Ö az. A borvirágos képű. A Bazilika előtt egy egész életre az agyába véste szitokátok pofáját. Érdekes, most néma. Megnémult. .öt órával ezelőtt még . . . — Kellemes találkozás — mondta apjának, mintha álmából ébredt volna. És most döbbent rá, hogy a többieket még nem köszöntötte. Komért, Lestyánt, a régi gárda minden tagját, akik az apjával együtt ott álltak. — Az első találkozásunk Budapesten történt. Délután. Pribéknek nevezett. És nem akart felvenni a tehergépkocsikra ... — Ismerjük őt — válaszolt Komár egykedvűen. '— Nagy szerencsém volt, hogy egyáltalán hazakerül-, tem. Ez az úr az első kocsiban, én meg a harmadikban utaztam. — Megvártuk őt — jegyezte meg Gajdos komótosan, és lassan a zsebébe nyúlt, hogy kivegye onnan leghűségesebb társát, a fekete csibukot, és megtömje. — És most ő fog várni, amíg megérkezik az ő ura, Tréza úr, ha még emlékszel rá. — Nem. Ki az? — Horthysta tiszt — sietett Lestyán pontosan informálni az újságírót. — Olyan vezérféle volt itt nálunk, azok alatt a napok alatt, — folytatta az öreg Gajdos. — Telefont kaptak Orosházáról, hogy küldjenek Győrbe háromtagú küldöttséget. ök a forradalmárok ... — De amikor visszafelé igyekeztek, már szovjet tankoknak ütköztek — mondta mosolyogva a volt napszámos. — Elmenekültek. Felvették a nyúlcipőt. A fegyvereket és sok röplapot az autóban hagyták. — Így hát a sok újságot nem lesz már kinek elmondani — nyugtázta az apja békésen. — Talán csak a bíróság előtt. Mert bíróság elé kell őket állítani... Szótlanul és csodálkozva nézett az apjára. Ezt az arcát nem ismerte. És soha sem tudta volna elképzelni puskával a vállán. A legérdekesebb, hogy számára sem nevetséges ez a sovány, hajlott hátú, meggyötört öreg ember, kucsmával a fejében és csizmával a lábán. A <si- bukból lassan eregeti a csípős füstöt, amely gyorsan eltűnik az esti sötétben. Egyik kezét a pipa melegíti, a másikat a zsebe. A hosszú karabély ott csüng a csapott vállán és a térdét csapkodja. Milyen furcsa játéka ez a sorsnak. Mi lett a régi nincstelenből? Nagyon jól emlékszik rá, hisz az apja százszor, ezerszer felemlegette, hogy még hallani sem akar a politikáról. Az nem az ő dolga. A politika mindig az urak kiváltsága volt. övé a munka. Neki parancsolnak. Ö dolgozik. így múlik az élet, és ez így van rendjén. Nincs értelme ez ellen hábo- rogni... És most, itt látja őt puskával a kezében ... — És ez az úr, ez a jól öltözött szintén azok közül való, apám? — fordult oldalra, hogy jobban lássa a hátra bilincselt kezű férfit. — Nem ismered őt? Pedig ismerned kellene. Régebbről. — Nem ismerem. Pedig Pesten jól megnéztem őt. Nem is felejtem el az arcát. De régebbről?... — Nagyon nagy a világ. Az emlékezetetek meg rövid. Vagy... A miénk túl hosz- szú. — Voltak nekünk gimnazista fiaink? — morgott haraggal az öreg Komár, és dühösen vállára rántotta a puskát. — Latint tanított a gimnáziumban. Várhelyi. Várhelyi József. — Stop — vezényelt Pali az öreg felfegyverzettek felé fordulva. — A latin számomra nem mond semmit, de ez a név igen. Ez lenne az a hírhedt zsidóverő? — Fasiszta, édes fiam. — Szálasit éltette a leghangosabban — szólt közbe Lestyán. — Utána kilépett a határon. Az országhatáron. Negyvenötben. Nehogy elkapják őt. De most visszajött. Megtisztelt bennünket látogatásával... — Felelnie kell minden tettéért — mondta a fiú, mert most már látta és elhitte, hogy vége a tíz nap alatt megért borzalmaknak. — A többinek is. Például Trézának — szólt közbe az apja, aki most úgy érezte, hogy megvédett mindent saját maga, fia és mindenki számára, amit azok, ott meg akartak semmisíteni, szét akartak rombolni. — A népbíróság előtt kell felelniük, édes fiam. (A szerző fordítása) Peter Andruska: Magyarországi szlovák regény született PAVOL KONDAC HRBOL’RTR CESTfl Amennyiben egy irodalmi közösség érettségét a műfajok, elsősorban az igényesebb formáik előfordulása határozza meg, megállapíthatjuk, hogy a magyarországi szlovák irodalom megérett. Alkotói az utóbbi években nagyon sűrűn közöltek mind gyermekeknek, mind felnőtteknek szánt verseket, novellákat, karcolatokat, esszéket, s tavaly a budapesti Tankönyvkiadónál meglátta a napvilágot az első regény is — a „Hrbolatá cesta (A rögös út), Kondacs Pál munkája. Az írót Papu- csek Gergely költővel együtt már hosszabb ideje éreztük a magyarországi szlovák etnikum legerőteljesebb alkotó személyiségének. S mondjuk el azt is, hogy bár ezeket az alkotókat csak a Vyhonky (Sarjak, 1978) című antológia megjelenése óta tartottuk számon az irodalmi élet fontos szereplőiként, irodalmi pályafutásuk kezdetei sokkal régebbre nyúlnak vissza, s a szép szó nyomába való ere- désükben — és írói fejlődésükben — a nemzetiségük sorsa iránti veleszületett érdeklődésük játssza a döntő (vagy legalábbis meghatározó) * szerepet. Ugyanakkor nem holmi szentimentális viszonyulásról van szó, hanem józan, par excellence erkölcsi és szocialista humanizmus szellemében felfogott érvényre juttatása annak a kötelességnek, hogy megőrizzék önmaguknak, valamint a következő nemzedékeknek mindazt, amit a szlovákok a magyar környezetben megalkottak, amivel gazdagították ezt a környezetet,. s amivel v órájuk hatott ez a » környezet. MáF az első önálló, „One- melá izba” (Az elnémult szoba, 1983) című kötetében Kondacs Pál elsősorban az élet szociális körülményeit jól érzékelő szerzőként lépett színre. Hőseit a társa- . dalmi kontextussal való szoros kapcsolatukban mutatta be. Figyelembe vette • a szereplők egyéni belső adottságait, mint az életformáló tényezőket, sorsukban a döntőknek azonban a társadalmi körülményeket tekintette, amelyek keretében az ember megvalósíthatja önmagát. A „Hrbolatá cesta” (A rögös út) című regényben Kondacs hősei nemcsak a történelmi mozgás objektumaiként szerepelnek. A regény legfőbb értéke abban rejlik, hogy a szerző a történelem létrehozóiként rajzolja le az embereket. Ennek — és ilyen — gondolati szándéknak rendeli alá a szerző a műve egész szerkezetét. A szerző a regény margójára írt fülszövegben kifejti: azt kívánja, hogy minél több szlovák nemzetiségű ember olvassa, a továbbiakban pedig írja: „További célom az volt, hogy művészi szóval hozzájáruljak nemzetiségem önmegismeréséhez, amit a magyarországi szlovákok léte egyik legalapvetőbb pillérének tartok.” Tudja, és a regényében is említi, hogy a magyarországi szlovákság öntudatformálásának egyik komoly problémája a szlovák etnikum nagy szétforgácsolódása, gyakorlatilag az egész ország területén való szétszórtsága. Igaz, annál nagyobb jelentőséggel bír a művészi szó az összeötvözés szempontjából. Van okunk hinni, hogy Kondacs regénye rátalál az olvasóira mindenütt ott, ahol beszélik a szlovák nyelvet. A regényben fontos helyet foglalnak el a nemzetiségi élet problémakörét érintő cselekmény- és elmélkedési részletek, nem kevésbé értékes vonása a könyvnek azonban az is, hogy a szlovákságot a magyar környezettel és a magyar lakossággal való szoros együttélésben jeleníti meg. Amint már fentebb, az író novelláiról szólva, jeleztük, az emberek sorsának alakulásában Kondacs a szociális tényezőknek ítéli a döntő szerepet. A nemzetiségi hovatartozás módosíthatja az osztályviszonyok természetét és megnyilvánulásait, de a lényegükön nem változtat. Az osztály- és szociális viszonyok változtatásakor az embereknek össze kell fogniuk, nemzetiségre való tekintet nélkül, pontosan betartva a proletár internacionalizmus elveit. Igaz, ahhoz, hogy az emberben kialakuljon az osztályérzete, végig kell mennie az élettapasztalatok nehéz és nem egyszer kacskaringós útján. Éppen ilyen útról szól Kondacs regénye, ez a gazdagon szerteágazó mű, amely magvát Gajdos Pál, egy szlovák nemzetiségű mezőgazdasági munkás sorsa képezi. Kondacs regénye időben viszonylag hosszú szakaszt ölel fel. A regényidő, amely térben az alföldi képzeletbeli Suchá városhoz, részben pedig Budapesthez van kötve, a harmincas évektől a hatvanas évekig tart. A bevezető fejezetek jelzik, hogy a szerző figyelmének középpontjában a napszámosok, kiváltképp a már említett Gajdos Pál sorsa áll majd. A szorgalmas, sorsába beletörődött ember a kor szülte társadalmi helyzet áldozata lesz: Először egy olyan bűntettért kell bűnhődnie, amelyet nem követett el, később meg azért, mert érvényre akarta juttatni a földhöz való jogát. Ezzel kapcsolatban jegyezzük meg, hogy Kondacs a korabeli realitásnak megfelelően hangsúlyozza, hogy az emberek úgy viszonyulnak a földhöz, mint „egyetlen biztonságukhoz”. Érdemes megjegyezni ezt a tényt, mert fontos szerephez jut a további események alakulásában is, már a felszabadulás után, és differenciáló hatással lesz az embereknek a kialakulóban lévő mezőgazdasági termelőszövetkezetekkel kapcsolatos állásfoglalásukra. Míg a regény első részében a móriczi típusú realista próza hangnemét idéző légkör uralkodik, addig a többi részben — ezeket önálló egységeknek, a regény központi cselekményét megszakító betéteknek is felfoghatnánk, hiszen középpontjukban nem Gajdos Pál, hanem a többi szereplő áll — a társadalmi viszonyok fel- szabadulás utáni változása következtében az emberek cselekvési tere is változik. Itt említjük meg, hogy Kondacs regényében az atmoszféra mestereként mutatkozik be, ahogyan felidézi a különböző korszakokat és jellemző részleteket, fokozva ezzel a mű művészi hatását. Igyekszik minél többet megragadni a fordulat korából, ennek az időszaknak a jellegéből; a szerző tág teret biztosít az elmélkedéseknek, statikus elbeszélésnek, elsősorban amikor az emberek gondolkodásában bekövetkezett változásokról szól. Az író ott dinamikus, ahol maguk az élet- körülmények kényszerítik arra, hogy cselekmény helyzeteket taglaljon (Suchá felszabadítása, az öreg Kozsuch konfliktusa a fiával stb.). Külön helye van a regényben Gajdos fiának, az újságírónak, akinek a története nyilván a legtesthezállóbb és legkedvesebb a szerzőnek. Azonban itt sincs szó a magánélmények egyszerű visz- szaadásáról, ellenkezőleg, a szerző a regénybeli két fiatal történetét is alkotó módon felhasználja arra, hogy epikusán ábrázolja az emberek közötti kapcsolatokat, sőt, az 1956 őszének fontos társadalmi mozgásait az ellenforradalom idején, amely káros következményeit Suchán is megérezték. A társadalom egészséges erőinek szóhoz jutása új és voltaképpen egyetlen alkalmat jelent az öreg Gajdos Pál, a világéletében különböző okok miatt félreállított ember számára is. Az, hogy a szerző ezt a bátor embert a regény végén meghalni hagyja, valószínűleg bizonyos fajta fatalizmushoz való ragaszkodásnak tulajdonítható, de a regény összki- csengését nem befolyásolja. Gajdos szerencsétlen és véletlen halála nem tudja háttérbe szorítani élete értékes aktívumait. Kondacs regénye jelentős megismerési értékkel bír. Plasztikusan ábrázolja Magyarország és benne a szlovák etnikum életének kulcs- fontosságú pillanatait. Nem cselekményregény ez, hanem a figurák, az emberi sorsok regénye, amelyek összeütköznek, hogy kialakítsák a társadalmi organizmus egészét. Ugvanakkor a regény az eszmei ütközetek, a haladás igazáért vívott harcok műve is. És ehelyütt ismét jegyezzük meg: Kondacs pozitívuma abban áll, hogy a dolgokat nem látja egyértelműeknek, hogy elsajátította a dialektika elvét, a történések és viszonyok ellentéteikben való látását. A regénye helyenként illusztratív benyomást kelt, de ez abból fakad, hogy egyetlen irodalmi műben nem lehet mindennek egyforma jelentőséget tulajdonítani, s így bizonyos jelenségek a szerző figyelmének a peremére szorulnak, akkor is, ha — a kép teljessége kedvéért — nem tudja őket teljesen figyelmen kívül hagyni. Hasonló okokból nyúlt a szerző olyan szerkesztési eljárásokhoz, amelyek lassítják a cselekményt (például két őr beszélgetése a körösi hídon vagy a fiatal Gajdos visszaemlékezései hazafelé menet, 1956 őszén), de a regény mondanivalójának telítettsége szempontjából szükség volt rájuk. Kondacs Pál regénye az első nagy szlovákul írt magyarországi irodalmi mű. A szerző azon igyekezetét, hogy plasztikus, életszerű képet adjon elsősorban a szlovák nemzetiség életéről, elismeréssel fogadjuk, s hisszük, hogy tovább halad majd a megkezdett, igényes alkotói útján. Fordította: Svoboda Róbert
