Békés Megyei Népújság, 1985. július (40. évfolyam, 152-178. szám)
1985-07-06 / 157. szám
1985. július 6., szombat jgdiWKrira O KULTURÁLIS MELLÉKLET A művészet semmi mással nem helyettesíthető Bizonyosra vehető, hogy művészeink, is érdeklődéssel várták az MSZMP XIII. kongresszusát. Tudták: az elkövetkező években az ő alkotó tevékenységük körülményeire is jelentős hatással lesznek a tanácskozáson elhangzottak, s mindaz, amit ott határozatba foglaltak. A várakozás persze önmagában még nem minősít.' Művészkörökben is lehetett találkozni olyan vélekedésekkel, amelyeknek szélsőségeit Aczél György szemléletesen összegezte kongresszusi fölszólalásábán: ..Némelyek parttalan liberalizmust, mások túlságosan merev magatartást vetnek a szemünkre, s ennek megfelelően vagdalkozó »rendcsinálást« vagy korlátlan engedékenységet sugalmaznak." A dolgok felületes ismeretében ;— s az imént jelzett szélsőséges nézetek nyomán — két veszélytől tartottak egyesek: a pártkongresszus „agyonhallgatja" a kultúra, a művészet kérdéseit, lévén ezek olykor szerfölött kényesek, vagy ellenkezőleg: az adott terület ügyei túlzottan a figyelem középpontjába helyeződnek, s másutt képződő gondok- problémák — például: gazdasági természetűek — felelőseit is itt kutatják a kongresszusi viták résztvevői. Csakhogy az efféle hiedelmeknek — szerencsére — semmi alapjuk nem volt. A XIII. pártkongresszus a szükséges és megfelelő mértékben tárgyalta a kultúra, a művészet helyzetét, a javítandó mozzanatokat, leszögezve ismét: a művészet semmi mással nem pótolható szerepet játszik a szocialista társadalom építésében. Emlékezzünk: éppen a kongresszusra való készülődés jegyében kapott nyilvánosságot tavaly • ősszel az a pártdokumentum — az MSZMP Központi Bizottsága mellett működő művelődéspolitikai munkaközösség állásfoglalása —, amely meggyőző érzékenységgel vizsgálta jelenünk művészeti. művészetpolitikai folyamatait, s vont le belőlük hasznos — kritikus és önkritikus — következtetéseket. Másrészt, régóta ..nem divat" a párt gyakorlatában bármiféle csúsztatás; az MSZMP azt vallja, hogy a bajokat, gondokat abban a közegben kell vizsgálni, ahol létrejönnek, s megoldásukat is ugyanott kell szorgalmazni. A Magyar Szocialista Munkáspárt XIII. kongresz- szusa ebben a szellemben foglalkozott a kultúra, a művészet helyzetével, feladataival. Tagadhatatlan, hogy a kemény bírálat sem hiányzott a tanácskozás felszólalásaiból, dokumentumaiból. „Nem kielégítő az értékek szerinti tudatos válogatás, előfordulnak elvipolitikai engedmények, szerkesztői tévedések — olvashatjuk a Központi Bizottságnak a kongresszus elé terjesztett beszámolójában. Egyes művészkörök torz módon értelmezik a művészértelmiség társadalompolitikai illetékességét. Olykor indokolatlanul kapnak széles nyilvánosságot kiforratlan kísérletezések, érdektelen, illetve a közízlést sértő művek." Ki-ki sorolhatná a példákat e súlyos megállapítások igazát bizonyítva. Ám a kongresszus vitái, okmányai az eredményeket is számon tartják, s figyelmeztetnek arra is, hogy a művészi teljesítmény megítélésének elvi-szakmai alapjai nemegyszer bizonytalanok, hiányzik a kellő rugalmasság, nyitottság az új, akár szokatlan minőségek el- és befogadásához. És nem felel meg a növekvő igényeknek a művészeti élet intézmény- rendszere sem — anyagi és szellemi-személyi erőforrások tekintetében egyaránt. A művész — Janzer Frigyes szobrász —. s a művelődés- politikus — Köpeczi Béla miniszter — egybevágó tanulságokra jutott e kérdésben. Mégsem mondhatunk le arról, hogy a szocialista tömegkultúra eszményét valósítsuk meg művészet és x társadalom kapcsolatrendszerében. Egyik-másik színházunk — fővárosban és vidéken egyaránt — igazolni képes immár, hogy értékes művek színvonalas előadásával is lehet tartósan népes közönséget vonzani, sőt: csakis így lehet, de legalábbis illendő — a giccs, a pénzt emésztő, mégis olcsó hatású bóvli hejyett. Enyhülőben van „közönségfilm" és „művészfilm” feszültsége is, egyre több új magyar film szolgál a rangosat a tömegszerűvel egyesítő „mozi" élményével. Mert valójában nem létezik külön „magas" művészet és elkülönült „tömegművészet”; egyetlen művészet van csupán, a művészet. Olykor ez korántsem nyilvánvaló, s nemegyszer tapasztaljuk — a legszélesebb közönségrétegek tartalmas szórakoztatására hivatott képernyő előtt ülve is — a művészet lefokozását, még csak nem is iparrá züllesztését (művészet és ipar: rokon, kölcsönösen rangot adó fogalmak!), s mindezt valami hallatlan nagyképűséggel, szakmai gőggel, olykor még némi sértettséggel is tálalják elénk. Szűk ugyanis még a választék, a kínálat, s roppant hatásúnak szánt látványosságok kudarcot valló szervezői tetszeleghetnek a tömegigényt fölismerők, ám művészi babérra nem érdemesítettek pózában. (Anyagilag mégsem járnak rosz- szul, sőt, nemegyszer lényegesen jobban, mint a valódi értékek megtéremtői.) A távlatok mégis kedvezőek. Világos ma már minden értelmes ember számára, hogy önmagában a gazdaság, a termelés nem hozhat létre fejlettebb szocialista társadalmat: ehhez szüksége van a kulturáltság, a művészet által finomított ízlés, önismeret és öntudat segítségére — s a kultúra sem létezhetik szilárd anyagi alapok nélkül. Az MSZMP XIII. kongresszusának határozata a művészetpolitika fő céljának — a párt jól bevált, s eztán is változatlanul érvényes szövetségi politikájának • megfelelően — azt tekinti, „hogy kedvező feltételeket teremtsen a művészetek alapvető társadalmi feladatainak teljesítéséhez.” Nem a közvetlen irányítás, a beleszólás, beavatkozás módszeréé az elsőség a jövőben sem. Csakis így érhető el, hogy a társadalom az irodalom, a film-, a zene-, képző- és iparművészet s más művészi ágak révén önnön valóságismeretét gazdagítsa, az emberek élet- szemléletét, ízlésvilágát jótékonyan alakítsa. Egyre gyakoribb, hogy szakmaikritikai körökben jól fogadott művek, alkotók a közönséget is meghódítják. Kőháti Zsolt Verasztó Antal: Valaki mindig itta a feketelevest Az élet tartalmas valóságát semmi sem pótolhatja. A család belső birodalmán belül a gyermek általában afféle tükörképként jelenik meg. Gyermekkoromban azt mondták rám, koravén vagyok. Mostanában meg, hogy gyerekes, én ezeknek a megállapításoknak nem sok jelentőséget tulajdonítok. Mindenki olyan, amilyen! Aki a megállapításokat teszi, az is. Én már rég rájöttem, mindig az a legfontosabb mindenkinek, ami éppen vele történik. Apámtól hallottam, hogy dédnagyapám igen kevés- szavú ember volt, inkább pofozkodni szeretett. Sokszor elkarikázott az ördög a kedvével. Dédöreganyámnak állítólag egész életében egyszer sem sikerült úgy letámasztani a söprűt, hogy dédöregapám hibát ne talált volna benne. Nehogy azt higgye valaki, azért volt ilyen, mert vámot vett az isten az esziből, szó sincs róla, egyszerűen „csak nagy volt a természete”. Azért akadt néhány barátja, akikkel kitartóan összejárt. Volt köztük egy suszter, Kiss nevezetű, aki rendkívül zárkózott ember hírében állott. Azzal olyan gorombaságokat tudtak egymás fejéhez vágni vitatkozás közben, hogy a fél falu tiszta forrásként meríthetett belőlük. Egyébként komoly dolgokról folyt köztük a diskurzus, 48-as párti volt mindkettő. A baj onnan eredt, hogy dédöregapám lobogó forradalmi nézeteihez képest a suszter maradi elveket vallott. Talán éppen ez a magyarázata annak, hogy egész életükben — a suszter haláláig — nem tudtak meglenni egymás társasága nélkül. * A rokonság sűrűsége mindig is a gyerekek számától függött. Nagyapám idejében hat-nyolc gyerek egy családban nem számított ritkaságnak. Ők is hatan voltak testvérek, így hát nem kényeztette el őket az élet. Ha volt munkája, kitartóan tudott dolgozni. Ami a természetét illeti, enyhén szólva nem volt nehéz kihozni a sodrából. Ha valami nem sikerült, amihez hozzányúlt, égföld szakadt össze körülötte. Ha otthon érte valami bosz- szúság, ajtókat csapkodva mászkált ki-be, míg meg nem tálalta a megoldást. (Szerintem a belenyugvás fogalmát nem is ismerte.) Volt, mikor az udvar közepén a favágó tőke mellett égre tárt karokkal a görcsös fába szorult fejsze nyele mellé, a „teremtett úristent” szólítgatta. Én csodálkoztam is, mert őt ismerve tudtam, kevés hasznát venné ennek a segítségnek. Nagyapámat egyébként — a maga idejében —, messze földön jókezű nádverő mesternek ismerték. Még szerencse, hogy munkájának jó híre mindenütt megelőzte. Talán az előzmények után felesleges szóvá tennem, nem volt könnyű vállalkozás együtt dolgozni vele. Igényes, szép munkák kerültek ki a keze alól. Hajdani tanyák, dohánypajták, lakóházak tömörségükben is tetszetős, tartósságukban megbízható nádtetői viselték értő keze nyomát. Egyik alkalommal társaival egy dohánypajtán dolgozott, úgy aggódott, hogy valami használaton kívüli pocokjárta uradalmi istállóban jelölték ki a szállásukat. Nem először aludtak életükben földre terített szalmán, így hát esténként a munkacsapat ennek az istállónak a sötét, hűs mélységébe „vonult vissza” éjszakai pihenőre. Egy darabig nem történt semmi említésre méltó. Az emlékezetes éjféli bonyodalmat megint csak a nagyapám idézte elő. Ő, aki egyébként jó alvó volt, a földre terített szalmán éber alvóvá változott. Éberségét a fekhelyen futkosó patkányok is fokozhatták, mert ezen az estén lefekvés után patkós sarkú bakancsát a keze ügyébe készítette. Nem számított rosszul, kis idő múltán közvetlen közelében zörrent a szalma. Erre ő — a lehető legnagyobb csendben —, megragadta bakancs-fegyverét s annak boldogabbik végivel végzetes csapást mért a csendháborítóra. Igaz a jól sikerült csapás után, mellette alvó fiának velőtrázó üvöltésén csodálkozott kicsit, de nem sokáig. Viharlámpát gyújtottak, az elébük táruló látvány nem szorult magyarázatra. Akkor tizennyolc éves nagybátyám szemlátomást püffedő, vörösödő — pocoknak vélt — keze fejét tapogatva, az alkalomhoz illően hol jajgatott, hol a haragos sikló sziszegését utánozta. Nagyapám ezen a kései órán állítólag mindössze ennyit mondott: majd holnaptól hozzászokunk, hogy más rakja a tüzet a reggelihez. Társai úgy néztek rá — káröröm nélkül —, mint egy önként távozó jóbarátra. Massino Stanzione: Madonna a gyermek Jézussal A nápolyi festészet aranykora A nápolyi kultúra aranykora a spanyol Bourbon uralkodók alatt a XVII— XVIII. században következett be, amikor a művészetek minden fajtája fejlődésnek indult. Az olasz kulturális napok keretében most ennek a ragyogó korszaknak a festészete mutatkozik be Párizs. London, Washington, Mad' rid után Budapesten is a Szépművészeti Múzeumban rendezett impozáns bemutatón. Az aranykor festészetét a tragikus sorsú Caravaggio, az itáliai barokk festészet nagymestere indította el rövid nápolyi tartózkodása alatt 1606 és 1610 között. Robusztus erejű, drámai feszültségektől terhes, plebejusán igazmondó képei merész fény-árnyék hatásukkal. erős rövidülésben ábrázolt népi alakjaival a kor uralkodó egyházi festészetében forradalmat idézlek elő. A XVII. század első három évtizedében követői új látásmóddal, új formanyelven közvetítették Jézus és a szentek ' megrázó drámáit a különféle szerzetes- rendek templomainak nagyméretű oltárképein. A forradalmat csak elmélyítette az akkor már jól iámert, valenciai eredetű Ribera, aki 1616-ban Nápolyban letelepedve nyersebb, szenvedélyesebb realizmussal pasztó- zus ecsetkezeléssel ábrázolta az elrettentő erejű ó- és új- szövetségi tragédiákat. A délolaszok mélységes vallásossága, babonás hite tápot nyert e jelenetekben, melyek ma is megragadnak érzelmi mélységükkel, nemes pátoszukkal. Finoglia, Bat- tistello, Caraccioló érett képei a Certosa di San Martino és más nápolyi szerzetesi templomokban egységes, más itáliai művészeti központoktól jól megkülönböztethető formanyelven beszélnek, a kor ideológiai és művészeti törekvéseiről. A század közepének nagy egyházi megrendeléseiben Massimo Stanzione játszott uralkodó szerepet áhítatos. választékos formaadású képeivel. Követői közül Vitale Pacecco, Spinelli, Bernardo Cavallino a nemesség és nagypolgárság számára csak úgy ontották a félalakos szentek képeit, vagy a népszerű világi tárgyú jeleneteket, csataábrázolásokat. A Caravaggio által bevezetett műfajok közül a csendélet is felvirágzott Luce Fonté, Porpora és a Recco család művészetében. A XVII. század közepén Van Dyck hatására az új velencei felfogás, a nagyhatású, dekoratív tömegjelenetek hódítottak tért világos színezéssel, a fények zo- máncos ragyogásával. Cavallino képein a polgárság irodalmi, történelmi érdeklődésének is hangot adott. A patetikus barokk formanyelv nápolyi vezéralakja Luca Giordani volt, aki a látott jelenségeket hatalmas víziókká alakította át, magasfokú érzelmi átéléssel, az ábrázolás szinte felülmúlhatatlan frisseségével. Szárnyaló fantáziája maga alá gyűrte festőtársait, akik egy fél évszázadon át alig tudtak kitörni hatása alól. A dél-itáliai festészet virágkorának utolsó nagy mestere Francesco Solime- na volt, aki kezdetben a XVII. századi naturalizmust folytatta. Minden Nápolyban dolgozó nagymestertől tanult, főleg Giordianótól, de inkább a rajz, a szerkesztés, a térelosztás racionalitása érdekelte. Hűvösebb stílusa a klasszicizmushoz vezet át, és a descartesi filozófia késői epigonjaihoz kapcsolódik. Iskolájával nagyszámú egyházi megbízást teljesített. A nápolyi templomok, zárdák freskói és oltárképeinek nagy része tőlük származik. A főnemesség és az udvar is foglalkoztatta őket a paloták díszítőmunkálatainál. Duno és De Mura finom érzékkel^ rokokó ünnepi bájt varázsolt az előkelő termekbe óriási művén. A genre- képek és a főúri reprezentációt szolgáló arcképek sorozatát is megfestették, a királyi udvar nagy ünnepségeit, kivonulásokat, vaddisznóvadászatokat. realista ábrázolásmóddal. Gaspare Traversi már mély érdeklődést mutatott az őt körülvevő társadalmi valóság iránt is, művei finoman szatirikus hangvételűek. A XVIII. század második felében a pompeji és her- culaneumi ásatások Európa haladó értelmiségeinek körében divattá tették a délolasz utazást. A klasszicizmus képviselői sorra keresték fel a várost, ahol a királyi udvar maga is serényen foglalkoztatta a kor híres festőit, így a római Batonit és Mengset, a né-' met Tischbeint és Fügert, valamint két népszerű női arcképfestőt, Elisabeth Vigée Lebrunt és Angelica Kauff- mannt. , Brestyánszky Ilona
