Békés Megyei Népújság, 1985. július (40. évfolyam, 152-178. szám)
1985-07-27 / 175. szám
1985. július 27., szombat o SerédiJános: A vakáció Öreg tanya. Tartja még magát, bár hull a vakolata és a cserepek is meglazultak a tetőn. Több helyen becsöpög az eső a padlásra. Bröh- lik János fütyül a tanyára. Az sem zavarja, .hogy az udvart benőtte a gaz. A tornácon ül a rozoga székén. Jobb lábát kinyújtja. Hiányzik a lábfeje. Tíz évvel ezelőtt volt a balesete, amikor a lánctalpason dolgozott. Felgyűri a nadrágot egészen a térdéig. A kötésen átszivárog a genny. Ahogy nézi, felfordul a gyomra. A falnak támaszkodva féllábon beszögdel a konyhába. Egy üveggel tér vissza. Bor van az aljában. Egy hajtásra ki- hörpinti. Kis időre megnyugszik, hogy aztán megint há- borogni kezdjen. — Az istenfáját neki! — jut eszébe a felesége, akinek már idehaza kellene lennie. A felesége a városban dolgozik. Szövőnő. Vagy két kilométerre van innen a vasúti megálló. Onnan jár be minden áldott nap. Hazajövet bevásárol. Egy üveg bort is hoz. És ez a fontos! Hogy milyen fajtát, az nem érdekli, csak bor legyen. Egyre nyugtalanabbul forgatja a fejét. Amikor a kutya el- vakkantja magát, reménykedve bámul a kiskapu felé. Hallja a nyikorgást, ahogy kinyílik. A fia jön. Táskákkal, szatyrokkal megpakold va, akár egy málhás ló. Dühösen felmordul. _— Anyád? — Lemaradt, mert fájnak a lábai. Különös fintorral mustrát- gatja. Szép növésű, barna legény: Fekete haja a homlokára göndörödik. Izmos lábán feszül a farmer. Tavasz óta nem látta. A fiú ugyanis kollégista. — Na, mi van, vége az iskolának? — Igen, édesapám, kezdődik a vakáció — feleli és a csomagokat a fal mellé sorjázza. — Édesapám, hogy van? — Rohadtul, fiam, rohadtuk A kutya a farkát csóválja. Jön az asszony. — Gyüvök már! — kiáltja messziről. Rebbenő tekintetű, sovány teremtés. A kendő árnyékot vet sápadt arcára. Valamikor mutatós lány lehetett. A szatyrot a szék lábához támasztja. A férje érte nyúl, kiveszi belőle az üveget. Sietősen csavarná le a kupakot, de sehogy se megy. Pedig már a nyál is összefut a szájában. — Felment az ára — mondja az asszony. — No és?-— Csak mondom, mindennek megy fel az ára. — Ne károgj, én fizetem, telik a nyugdíjamból. Vagy sajnálod? — Sajnálja a nyavalya .. . Végre sikerült lehámozni a kupakot. Ajkához emeli az üveget. Remeg a keze. Nagyokat kortyint. Ettől lehiggad. — Hol voltál ilyen sokáig? — Elmentem a gimnáziumba, az évzáró ünnepségre, ahogy az illő. — No és? — No és, no és, a fiad színtiszta kitűnő. Bröhlik elröhögi magát. — Nem csodálom, örökölte az eszemet. Szóval kitűnő lettél? — fordul a fiához. — Igen, édesapám — válaszolja felcsillanó szemmel és ki is húzza magát. — Szép, szép, csak hogy ettől még nem fiadzik a pénz. Márpediglen pénz nélkül a legokosabb ember sem több a szamárnál. — Te megháborodtál — támad rá a felesége. — Ebben a korban én javában dolgoztam. Apámmal összekapartunk húsz holdat. Azért jöttél hozzám, mert volt húsz holdam — veri a taktust az .üveggel a szék karfáján. — Mondom, hogy meghibbantál. Hol van már a te húsz holdad? — Kapom érte a föld járadékot. Az asszonynak mindenre van kádenciája. — Ficere Gábor bezzeg egy fitying földjáradékot sem kap, mégis emeletes házat épített. — Mert összelopta magát a tsz-,ben — tromfol visz- sza az ura. — Csak egyszer mennél végig a tanyasoron, elállna a szemed, szád. Sorra építkeznek. Mi meg ... — Mi meg, mi meg?.... Mit károgsz a világba?! Az asszony perdül egyet és kitépi a kezéből az üveget. — Add vissza, mert beléd- yágok valamit! A fiú a lugas mellett pakolászik. Asztalra rakja a könyveit. Elkeseredetten hallgatja szüleit. Szólna is, meg nem is. Könyörögve csordulnak ki belőle a szavak. t — Ne veszekedjetek! Azok ketten elnémulnak. Egy pillanatra talán el is szégyellik magukat. Aztán először csak úgy lopva, aztán féloldalt fordulva rásandítanak. — Minek az a sok könyv? — töri meg a csendet az ap- ja. — Dehogy sok, édesapám. Ez csak a fele a jövő évi kötelező olvasmánynak. A nyári szünetben elolvasom ezeket. Jövőre érettségizem. Nehéz év lesz. — És dolgozni ki fog? — Dolgozni is fogok. Elmegyek az ifjúsági táborba kukoricát címerezni. — Én tudok jobbat. Az öreg Mazánnak hatalmas kertészete van. Egy óra napszámért 80 forintot fizet. A fiú felkapja a fejét. — Napszámba? — Hallgass apádra! — kiált rá az anyja. — Pénzből élünk, ilyen a világ. — Ifjúsági táborba megyek és kész — jelenti ki a fiú elszántan. A kúthoz megy. Vizet mer a lavórba. Derékig megmosakszik. A táskájából tiszta inget kotor elő. Anyja elébe áll. — Ha nem hallgatsz ránk, megver az isten! Vagy állami gondozásba akarsz kerülni, mint a Marék lány?! Mi ütött beléd, hova mész? Megköti a tornacipőjét és nekirugaszkodik a dűlőútoak. — A diszkóba — kiáltja vissza. Mindegy hova, csak minél messzebb ettől a tanyától. Eredetileg nem akart sehova menni. Még Juliskának is nemet mondott. Pedig a lány nagyon kérte, hogy kísérje el a tsz kultúrházába, a péntek esti diszkóba. Az évzáró ünnepségen is odajött hozzá. A szüleire gondolt. Elképzelte, mennyire örülnek majd a kitűnő bizonyítványnak. És most fut tőlük, — Megver az isten! — hallja anyja rikácsolását. A tanyasor felé fordul. Arra már kövesút van. Tavasz- szal épült. Kifújja magát. Az ingét is felveszi. Komótosan bandukol a házak előtt. Arra feljebb, a zöld kerítésű, emeletes épületnél megáll. A villanypóznának támaszkodik. Várja a lányt, hogy kijöjjön az udvarra. Mit mond-, jón neki, miért gondolta meg magát? Kusza gondolatok kavarognak a fejében. A hivalkodó ház Ficere Gáspáré. A termelőszövetkezet vendéglőjét vezeti. A rossz nyelvek azt beszélik, hogy moslékból rittyentette ki. magát. A vendéglő dolgozóinak ugyanis nap mint nap annyi maradékot kell összemosogatni, ahány hízót etet odahaza a főnök. Jól tud kalkulálni, állítják hasonszőrű barátai. Ami igaz, az igaz. Most is éppen szám-' vetést készít az emeleti szobában. A városi tanács a tanyasort a városhoz csatolta. Megkezdődtek a kisajátítások. Ficerének három holdja van a soron. A szövetkezet sem nyúlt hozzá. Nem is nyúlhatott. Szépen el volt aprózva a felesége, a lánya, az anyósa meg az ő nevén. A régi világban csak a szegénységhez volt elég ennyi föld. Most azonban óriásit ugrottak az árak. — Többszörös milliomosok leszünk — kiált fel. A felesége nem hallja. Pedig ha hallaná! A másik szobában perlekedik a nagylánnyal. — Nehogy felvedd azt az arany nyakláncot a diszkóba. Még valamelyik tahó letépi. — Mikor vegyem fel? — Augusztusban elmegyünk Tihanyba az elnökékkel. Már meg van beszélve. Eljön a katona fiuk is. Ott aztán felveheted. Apád szeretné, ha összeismerkednél az elnökék fiával. — Es ha nem akarok ösz- szeismerkedni vele? — Talán az állatorvos úr fia tetszik? — puhatolódzik az anyja. — Az a dagadt? No nem! — Szó se róla, Mázán Laci helyesebb. Dűl hozzájuk a pénz a fóliázásból. Gyönyörű uíkendházuk van a Dunakanyarban. — Hagyd ezt az ócska dumát, mama! — Micsoda, neked ez ócska duma?! Ficere vastag tokáját va- kargatja. Hogy milyen felvágós nyelve van ennek a lánynak, gondolja magában, és aprókat heherészik. Megáll az ablaknál. Észreveszi a fiút. Az előbb is látta. De hogy még mindig ott van, felötlik benne a gyanú. Talán a lányát várja? Benyit a másik szobába. Juliska az ablakhoz rohan, összecsapja a kezét. — Mégis eljött — örvendezik. — Ki ez? — mereszti rá a szemét az apja. — Bröhlik Jancsi. Együtt járunk gimnáziumba. — Csak nem annak a részegesnek a fia? Az anyja is odalép az ablakhoz. Jól megnézi a fiút. — De bizony az. — Akkor én most szépen lemegyek. — Apucika, ne csinálj cirkuszt! — kérleli a lánya. — Ilyen alak ne szaglász- szon a lányom után! — há- borog Ficere. — Értsd meg apu, Jancsi a legjobb tanuló. Igaz, hogy hátrányos helyzetű, de matematikából az országos tanulmányi versenyen első lett. Én pedig közepes vagyok. Azt még te se tudod elintézni, hogy felvegyenek a főiskolára. Pedig Ficere sok mindent el tud intézni. A vendéglőben rangos emberek fordulnak meg. Érti a módját a ravasz kalkulátor, hogy kedvükben járjon. A feleségét sem kell félteni. Ö is tud kalkulálni. — Szóval ez az a fiú, akit a tanévzáró ünnepségen agy- ba-főbe dicsért az igazgató úr? — Persze, hogy ő az. Büszke rá az egész iskola. — Ha ilyen jó feje van, még agronómus is lehet belőle — néz a férjére. — Agronómusból főagro- nómus, főagronómusból tsz- elnök — lágyul meg Ficere. Kinyitja az ablakot. — Hé, fiú, gyere fel, ha a lányomra vársz! — Ugyan apu, mire való ez? — méltatlankodik Juliska. Ficere elégedetten huppan bele a fotelba. Hájas kezével kivesz egy cigarettát az ezüstdobozból. A fiú megáll az ajtóban. Kényszeredetten mosolyog. Azt se tudja, merre nézzen, csak mosolyog. Ficere int, hogy üljön le. A felesége italt tesz az asztalra. A fiú a fejét rázza. Nem iszik. — Hallom, kitűnő tanuló vagy — pöfékeli a füstöt Ficere. — Pedig nem tanulok 'öb- bet, mint mások, de szeretek olvasni — hadarja a fiú. — Ha szabad kérdeznem, mi akarsz lenni? — Még nem tudom, talán festőművész. — Művész? Miért nem agronómus ? — Erre nem gondoltam. — No látod, legyél agronő- mus! — Csak hogy — villan fel a fiú szeme. — Én már régen eldöntöttem, hogy festőművész leszek. Ellentmondani a főnöknek, mindenki Gazsi bácsijának, aki megduplázta a vendéglő forgalmát! Tetőtől talpig végigméri összevont szemöldökkel, megvetően. Mit köhög a bolha, ez a Bröhlik fiú, annak a részegesnek a fia! Hát nem érti miről van szó, vagy még a saját helyzetét se tudja felfogni? — Az ilyenfélék elisszák az eszüket. Nem célozgat az apjára, jóllehet megtehetné, a nyel ve hegyén van. Ám nem is kell célozgatni. A fiú elsápad. Ügy hatolnak bele a szavak, mint az éles kés. Mélyen, egészen a szívébe. Ficere pedig olyan higgadtan vizsgálja rátapadt tekintettel arcának rezdülését, mint reggeli átvételkor a vendéglőbe érkező árut. S ugyanolyan megfellebbezhetetlen tárgyilagossággal mondja ki a szentenciát is. Hangját felemeli. Recseg, pattog a szó. Hogy félreérthetetlen legyen a dolog. — Ha agronómus leszel, udvarolhatsz a lányomnak. De csak akkor. A fiú feláll. Megmozdul a szája. Kétszer is nekirugaszkodik, hogy mond valamit. Valami ígéretfélét. Ezt várják tőle. De hang nem jön ki a torkán, és az ajka makacsul összezázul. Hirtelen sarkon fordul, és már rohan is lefele a lépcsőkön. Kurt Gebauer: Menekülő lány Kiállítás a Műcsarnokban A mai csehszlovák szobrászat — Mit képzel ez a kölök magáról? — dörmögi Ficere. — Ha láttad volna a szemét, ahogy rám nézett — fordul a feleségéhez. Az asszony rosszallóan csóválja a fejét. — Minek hívtad fel? — Legalább kiismertük. — És ha mi ketten — sírja el magát Juliska. Meglepődve fordulnak feléje. — Mi az, hogy mi ketten? — Ha mi ketten szeretjük egymást ? Ficerében kavarog a méreg. — Kuss, mert kapsz egy frászt! — dörren rá. — Ahhoz mész feleségül, akinek van mit aprítania a tejbe! A fiú úgy fut, ahogy a lába bírja. Kigombolt inge lebeg utána. Lefordul a köves- útról. Arra, amerre nincsenek tanyák, amerre nincsenek emberek, csak a nagy semmi. Belegázol a búzába. A lány szalad utána. — Jancsi! — kiáltja. — Túl a tanyasoron, a végtelenbe nyúló búzatengerben megpillantja a fiút, ahogy lehajtott fejjel a kalászokat simogatja. — Ne haragudj rám — áll meg mellette. — ríem tehetek róla, hogy ilyenek. — Engem mindenki megaláz — csordul ki a könny a fiú szeméből. — Elmegyek innen Juliska, örökre. — De aztán felszegi a fejét. A messzeséget pásztázza. A nap nyugvásra hajlik. Káprázatos színekkel búcsúzik a búzavilágtól. Szívébe markol a varázslat. — Nézd, milyen gyönyörű! — suttogja. A lány a fiút nézi. Letörli könnyeit. — Tényleg festőművész akarsz lenni? Sohase mondtad. Látod, milyen vagy! Egy kicsit önfejű, egy kicsit titokzatos ... A csehszlovák szobrászat a két világháború között az avantgarde kifejezésformák élharcosai közé tartozott Európában, A haladó formaképzéshez progresszív eszmei-társadalmi mondanivaló társult. Ehhez a hagyományhoz kapcsolódott a felszabadulás utáni fejlődés Myslbek és Sturza szellemét folytatva. Az ötvenes évek első felében azonban a közérthetőség szűk értelmezése következtében itt is a realizmus gyakran historizmusba hajló tendenciája jutott előtérbe. Ez a helyzet 1956 után oldódott, elsősorban az átütő erejű, modern olasz szobrászat, és az angol szobrászóriás, Henry Moore hatására, akinek árnyékától a hatvanas években senki sem szabadulhatott Európában. Legerősebben azonban az újra felfedezett hazai avantgarde nyomta rá a bélyegét a formaképzésre. A cseh szobrászat már az ötvenes évek végén jó hírnevet vívott ki magának, amelyet az 1958-as brüsszeli világkiállításon elnyert díjak, elismerések fémjeleztek. A plasztikában új területet nyitottak a keramikusok és üvegművészek, akik azóta is a világ vezető iparművészei közé tartoznak, nemcsak formaképzésükkel, hanem technológiai megoldásaikkal is. A szobrászatban napjainkban — akárcsak nálunk — a fő tendenciák az emlékműszobrászatban jelentkeznek. A tömeg plasztikai felépítését a formai szűkszavúság kiemeli, erőteljessé teszi. (Jan Kulich: Klakk, 1957; Karel Lidicky; • Jan Hus, 1954; Milos Axman: Kommunisták, 1973.) A valóságot — a hazai hagyományt folytatva — posztkubista felfogásban is gyakran ábrázolják, főleg a munkás-emlékművekben (Jindrich Wielgus: Vájár kváderral, 1945; Alois Sopr: Komoly szó, 1966; Bo- humil Zemánek: Rudi, 1975— 76). Ezeket a tendenciákat a keramikusok is követik, csaknem életnagyságú, mázas szobraikon. A mázat a megjelenés gazdagítására a szobrászok is használják, még a bronzszobrokon is. A konstruktivista formaképzésnek ugyancsak kiváló képviselői vannak, főleg a keramikusok és az üvegművészek körében. Libensky a forma tömbszerűségét hangsúlyozza tiszta arányokkal, az üveg kristályos szépségét, dekorativitágát kiaknázva. Askold Zacko Dekoratív plasztikája megrázó erejű. Jaroslav Soukup és Dana Vachtová a fémes elemekkel való térépítkezést alkalmazza új módon, üveggel kombinálva. A kortárs cseh művészetben figyelemreméltó szerepet játszik a portré, mely más közép-európai országokban hanyatlást mutat. A cseh művészek azonban itt isi széles skálán dolgoznak. A portrék zöme egyénien reális, de a szimbolista ábrázolás sem ritka, némi szecesz- sziós felhanggal. A tipizálás tendenciája is jól felismerhető, de a szuggesztív érzelmi hatás mindig erősebb, mint a formai kísérletezésekhez való ragaszkodás. A megoldások sokfélesége, egyfajta letisztultság — talán a jó válogatás következményeként — rokonszenvessé teszi a nagyközönség körében is a kortárs , cseh szobrászatot, mely a modem nemzetközi információkat sikeresen emeli át a hazai környezetbe. Ugyanezt a törekvést láthatjuk a szlovák anyagban is, ahol az érzelmi expresszív kifejezésformák erősebbek. A két vezéregyéniség, Jozef Kostka, és a tavaly elhunyt Rudolf Pribis, akinek hatása az egész kiállításanyagon érvényesül. A nemzeti tradíciót követő szobrászok a jelképiség és a szándékosan rusztikus formaképzés útján haladnák. Műveiket gyakran fába faragják; ez a népi faragók, és az építészet tradicionális anyaga Szlovákiában. A két irányzat között összekötő kapcsot képeznek azok a művészek, akik az interna- cionális formanyelvet a fafaragásban alkalmazzák, mint Klára Pataky rendkívül érzékletesen készített 1966-os Torzófiguráján, mely a kiállítás egyik kiemelkedő alkotása. Brestyánszky Ilona Iga Ferenc: Minden találkozás előtt Leomlanak állomásaink széthajlanak a sínek és szertefoszlanák álmaink minden találkozás előtt éhező szemünkben várakozás arcunkon hűvös nyárfák árnya szavaink szétfolyó suttogások az érintés csukott tenyérbe zárva szemben a vibráló semmivel reánk hull az első őszi délelőtt még hiszünk és reménykedünk minden találkozás előtt
