Békés Megyei Népújság, 1985. július (40. évfolyam, 152-178. szám)
1985-07-23 / 171. szám
1985. július 23., kedd Bemutatkoznak megyénk VIT-küldöttei A július 27—augusztus 3. között Moszkvában sorra kerülő XII. Világifjúsági és Diáktalálkozón megyénket 16 tagú politikai delegáció képviseli. Rövid önéletírásaikban magukat mutatják be. Búza Katalin Dr. Farnas lúzsef A KISZ-bi- zottsági ülésen a levezető elnök az utolsó bejelentéshez egy cetlit húzott elő a zsebéből. Azon volt az én jellemzéseim. ami alapján engem javasoltak a VIT-kül- döttnek, mint a Vörös Vándorzászlóval kitüntetett KISZ-bizottság tagját. Hogy mi szerepelt a javaslatban? A tények. Az üveggyárban — Orosházán — 1980-ban lettem a KISZ-bizottság titkára, és 1981-ben elnyertük a KISZ KB Dicsérő Oklevelét, előtte két évvel: 1979-ben, majd 1984-ben és 1985-ben a KISZ Vörös Vándorzászlaját. Ilyen azelőtt a gyári KISZ-szervezetek életében nem volt. És a köztes években — 1982—1983-ban — is Kiváló KISZ-s'zervezet Zászló fémjelezte a közös munkát. Megtanultam egy kis szöveget oroszul és németül, hogy Moszkvában elmondhassam magamról és az általam képviselt fiatalokról a legjellemzőbb dolgokat, s még indulás előtt szerveztünk jónéhány rendezvényt a VIT jegyében: kommunista műszakot, VIT-vetélkedőt. pályáztunk a Moszkva Rádió VIT akciójára, s Vági Gyöngyi. mint a legjobb pályázó, az Express-szel utazik Moszkvába. Gondolom, lesz mi^ől beszámolnom, már előre 4— 5 helyre meghívtak, hogy meséljek a VIT eseményeiről: többek között itt a gyárban, a városi KISZ-bizottság tagjainak ... 1961-ben születtem Orosházán. A békéscsabai közgazdasági szakközép- iskolában pénzügyi szakon végeztem. Az iskolához nagyon sok felejthetetlen élmény fűz. 1980-ban iratkoztam be a Szegedi József Attila Tudományegyetem jogi karára. Az idén februárban avattak doktorrá. Azóta a Körösvidéki Vízügyi Igazgatóság jogi csoportjának munkatársa vagyok. Itt, a Vízügynél egy nagyon jó fiatal társaság van, úgy érzem, befogad, tak. Érdekel az, amit csinálok, elégedett vagyok a munkámmal. Amikor beneveztünk a VIT-Vágta vetélkedőre, nem gondoltuk, hogy eljutunk a verseny végső szakaszába, noha igaz. volt korábban is már több olyan vetélkedő, amit az itteni vizügyi ifjúsági klub megnyert. A mostani VIT-vetélkedőre különösen készültünk, még terveket is készítettünk. így azután a megyei döntőn másodikok lettünk, s később — már a megyei csapat tagjaiként — országos harmadikok. Örülök, hogy mehetek a VIT-re. Igaz, a Szovjetunióban voltam már, de Moszkvába még nem jutottam el. Érdeklődéssel várom az eseményeket. Ügy gondolom, sok érdekes réndezvény lesz, s a különböző nemzetiségű fiatalok vidám, jó hangulatú seregszemléjén vehetünk részt Moszkvában. Lányai László Kompár László Ha az ember eléri a harmincnyolc éves kort. már nem nagyon számít arra, hogy VIT-küldött *" lesz belőle. No, de mégis úgy alakult, hogy megyek a VIT-re és ez a VIT1- Vágtának köszönhető, melyen szerkesztőségünk csapata csak úgy mókából elindult és utána egyszerűen nem tudtunk veszíteni. Legalábbis a döntőig, ahol csak — a szintén fényesen csillogó — bronz érmet sikerült megszereznünk. Engem mint a csapat — állítólag — legnagyobb szájú tagját kapitánynak választottak még az elején, a végén pedig beszavaztak a VIT-re induló csa- , patba. Persze ahhoz, hogy egyáltalán a Népújság csapatában indulhassak, előbb újságírónak kellett lennem. Ez nem ment minden kanyar nélkül. Voltam egyetemista, egyetemről kirúgott egyetemista, segédmunkás, vegyésztechnikus és laborvezető. Ezek után már magától értetődő, hogy újságíró lett belőlem és az sem meglepő, hogy tősgyökeres győri létemre Békéscsabán. Itt alapítottam családot is, van két, minden lében kanál fiam és és egy feleségem, aki szintén újságíró, és ugyancsak tagja volt a VIT-Vágta csapatnak, ö a balatoni Mini-VIT-en képviseli a családot. Debrecen mellett egy Fülöp nevű kisközségben születtem 1953-ban. A cívis városban végeztem a vegyipari technikumot, majd a Miskolci Nehézipari Műszaki Egyetemen folytattam tanulmányaimat. 1977-ben kaptam kézhez a gépészmérnöki diplomámat. Békéscsabára jöttem dolgozni, mert a feleségem csabai. Most a Délalföldi Tégla- és cserépipari Vállalat 3. és 4. számú cserép- és téglagyárának vagyok az üzemvezetője. 1967- óta vagyok KISZ-tag, 1968- tól töltök be különböző funkciókat. Ahogy „öregszem”, egyre többet. A különböző társadalmi megbízatásokat mindig szívesen vállaltam, még akkor is, ha ez a munka jó néhányszor a szabad időmet is kitöltötte. A VIT-re a városi KISZ-bi- zottság delegált. A találkozótól felszabadult, oldott hangulatú, de felelősségteljes politizálást várok. Remélem, egy kicsit Moszkvában előre vihetjük az emberiség ügyét. Szeretném megismerni a különböző országokban élő fiatalok helyzetét, életmódjukat, gondolkodásvilágukat, terveiket. Ha lehetőségem lesz rá, részt veszek olyan fórumon, ahol az új világgazdasági rend lesz a napirenden. Magától értetődik, hogy a különböző kulturális programok is érdekelnek. Moszkvában sok barátom él, hiszen tanultam itt az egyetemen fél évet. Jó lenne meglátogatni őket is, megtudni, mi van velük. Vakációzó „vendégmunkások” Békéscsabán Néhányan a vendégek közül Fotó: Szőke Margit Kora délután a békéscsabai KISZ-táborban. A hőség ellen kis felüdülést nyújtó fák alatt afgán és laoszi diákok töltik ebéd utáni pihenőjüket. Az idén ők vesznek részt a KISZ nemzetközi táborában, a Veszély -csárdához vezető 9 kilométeres kerékpárutat építik. Weidinger László, a budapesti KISZ-bizottságtól érkezett, ő a külföldi diákok vezetője: — Ezek a srácok itt tanulnak Magyarországon. Van köztük, aki már végzett és van aki első éveinél tart. Különböző egyetemekre járnak; az orvosira, az ELTÉ- re, Győrbe, a közgazdaságira. A budapesti KlSZ-bizott- ság szervezésében vált lehetővé, hogy idejöhessünk. Bár csak az elmúlt hét végén érkeztünk, úgy látom, hogy jól érzik itt magukat. De inkább kérdezd meg tőlük! Lassan összegyűlik a kis csoport, bár néhányan még ebédelnek. — Afganisztánból érkeztem — kezdi Niazi Assadul- lah (a képen elő) jobbról a harmadik). A győri Közlekedési és Távközlési Műszaki Főiskolát végeztem el, most egyéves gyakorlaton dolgozom. — Hogyan született az ötlet, hogy Magyarországra gyere tanulni? — Otthon a bányaügyi minisztériumban dolgoztam, szabványokkal foglalkoztam. Ott hallottam, hogy van egy ilyen lehetőség. „Csak” felvételi vizsgát kellett tenni, és akinek legtöbb pontja volt, az jöhetett. — Nem féltél a nyelvi korlátoktól, a távolságtól? Egyáltalán, nehéz volt a beilleszkedés? — Igen, eleinte nagyon nehéz, s ez nemcsak távol- * ság és az otthonitól különböző életvitel, hanem elsősorban a nyelvi korlátok miatt volt. Ügy érkeztem ide, hogy semmit sem tudtam sem az országról, sem a nyelvről. Budapesten, a Nemzetközi Előkészítő Intézetben ismertettek meg bennünket a magyarral, három hónapig csak ezt gyűrtük. Aztán következtek a szaktárgyak: matematika, fizika. Ebből az időből van egy emlékem, amit azt hiszem sohasem fogok elfelejteni. Arra az érzésre gondolok, ami akkor fogott el, ha valamit nagyon meg akartam magyarázni, vagy egyszerűen el akartam mondani. Arra, amit akkor érzel, ha nagyon szeretnéd, hogy sikerüljön az a valami és nem megy. Ez olyan erővel hatott rám, hogy még jobban belevetettem magam a magyar-tanulásba. Szerencsére több segítőtársam is akadt, hiszen csak ketten tanulunk afgánok Győrben, így állandóan magyarok közt voltunk, akarva-akaratlanul is az ő társaságukat kerestük. De nem szabad megfeledkeznem a szép magyar lányokról sem. S végül én magam is kerestem az olyan szituációkat, hogy emberekkel beszélhessek, ha csak egy pár szót is. Például az utcán elővettem a zsebemből egy papírt, amire a címem volt felírva, és megkérdeztem egy arra járótól, hogy jutok el oda. Persze nagyon is jól tudtam, de már az a néhány szó is sokat jelentett. — Hogy érzed magad nálunk, milyen a főiskola? — Nagyon jól érzem magam itt. A főiskolán leginkább az lepett meg, mennyire közvetlen a kapcsolat tanár és diák között. S az, hogy bármi problémám volt, bármelyik tanáromhoz odamehettem és ő szívesen segített. Különösen sokat jelentett ez a vizsgáimon, főleg az elsőkön. Csak a legjobbakat tudom elmondani róluk, no és természetesen a srácokról is. Beszélgetésünk folyamán kiderült, hogy Niazi nagyon tájékozott a magyar politikai, gazdasági, sőt kulturális életben. Látszik, rendszeresen figyelemmel kíséri a sajtóban, a tévé képernyőjén a hasonló témájú cikkeket, adásokat. Kérdésemre, nem fél-e attól, hogy elfelejti a magyart, azt feleli; biztos, hogy nem. — S mi lesz, ha hazamégy, hol fogsz dolgozni? — Addig még egy kis idő hátravan. Pontosan nem tudom hol fogok dolgozni, visszamegyek-e a minisztériumba, vagy autószereléssel fogok foglalkozni. Egy biztos, helyem az lesz. Souvammavong Sisouph- anh (a képen az alsó sorban balról az első), a távoli La- oszbói jött, a budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem külkereskedelmi szakára jár. Most fejezte be a második évet. Nem tudnám eldönteni, melyiküknek volt nehezebb megbirkózni a nyelvi korlátokkal. Tizennégy társával együtt pihenésként, s talán kis kereseti lehetőségként választotta a békéscsabai tábort, hiszen abból a majd kétezer forint havi ösztöndíjból alig-alig lehet csak kijönni. Számára még mesz- sze vannak az elhelyezkedéssel kapcsolatos gondok, nem is tudja egyelőre, hol fog dolgozni. — Hogy telnek a napjaitok itt, Békéscsabán? — kérdésemre ismét Niazi siet válaszolni : — Tavaly is voltam már itt, nagyon kellemes élményekkel távoztam, ezért amikor megtudtam, hogy megint .van ilyen lehetőség, boldogan vállalkoztam öt afgán társammal együtt erre a két hét munkára. A fiúk tehát délelőttönként dolgoznak, aztán övék a nap hátralevő része. A merészebbek már jártak a városban is, de néhányan inkább otthon, a táborban töltik a délutánt. Vezetőjük elmondja, hogy azért több érdekesnek ígénkező programot is szerveztek nekik. Szerdán este láthatták a szabadtéri színpadon az America Tropical című előadást, de ellátogatnak Gyulára — természetesen a strandolást sem hagyják ki — és múzeumi séta is szerepel a tervek között. S csütörtökre várták egy újabb laoszi csoport érkezését. Nos, hasznos munkát, kellemes pihenést és jó tanulást kívánok! Bielik Ágnes Leningrádi útijegyzetek O n tenger varázsa A Nyevszkij sugárút, jobb oldalon a híres Passzázs-áruház Szentpétervár, Petrográd — Leningrád. Észak Velencéje, a fehér éjszakák, a forradalmak városa. Ülök a Balti-tenger partján és arra gondolok: holnap véget ér az ötnapos kirándulás, haza kell utazni. Röpke idő, de arra elég, hogy a Cooptourist Utazási Iroda jóvoltából egy maroknyi magyar bepillantson e lenyűgöző, ötmilliós metropolisz életébe, hétköznapjaiba. Éjjel 11 óra múlt, a nap viszont magasról szórja a sugarait a végtelennek látszó vízre. Nézem a felhőtlen kék égboltot, a világító- tornyok karcsú oszlopait, a messziségben valószínűtlenül kirajzolódó mesterséges gátat, amely az árvizeket hivatott megakadályozni. Mert a Néva szerencsétlenséget is hozott a városra. A 74 kilométer hosszú folyam a Ladoga-tóból ered és Le- ^ningrádban sok kisebb-na- gyobb ágra oszolva ömlik a Finn-öbölbe. A névai árvizeket nem a csapadékbőség okozza. A baj akkor kezdődik, amikor a nagyon erős szél több napig fúj a tenger felől és a víz nem jut el a Finn-öbölbe, sőt az öböl víztömegét is felnyomja a Névá- ba. Ha a folyam vízszintje 4 méterrel magasabb a normálisnál, a várost elönti az ár, mint legutóbb 1975-ben. Ennek megakadályozására épül a 26 kilométer hosszú töltés és zsiliprendszer. Most szelíden csillog a tenger, mintha hátán csak boldog idők hajósai repültek volna a széllel. Markolom a partra sodort köveket, előttem sirályok csapnak le villámgyorsan áldozatukra. Nekem mindig varázslat a tenger. Alföldi ember a piciny vizeknek is örül, itt pedig a túlsó part tényleg messze van. Kóstolgatom, ízlelgetem a tengert. A vize meglehetősen hideg, júliusban is alig éri el a 16—17 fokot, a sekély víz és hordalék miatt alig sós. Mögöttünk a város, hatalmas régi és új épületeivel, széles sugárútjaival, tereivel, parkjaival, műemlékeivel. Mégis mindig visszafordulunk a tenger felé, gyerekek. módjára nevetünk, fél- ve-évődve csapkodjuk a vizet: mert ez most nekünk a világ vége, a mindenséggel játszadozunk. Közben elhomályosodnak a szemek, elszorulnak a torkok, nemsokára el kell búcsúzni a tengertől, amelyet talán soha többé nem láthatunk. Mégis beletörődő, könnyű lesz a szívünk. Viccelődik, hazai rágógumit osztogat Vili bácsi, a Pest környéki zöldséges, a szolnoki főorvos a fényképezőgéppel babrál, szótlanul áll és ki tudja, mire gondol a fővárosi külkereskedő, fázósan összehúzza magát az éttermi felszolgáló, a pécsi hivatalnok kezében ott van az elmaradhatatlan filmfelvevő. Beszélgetünk, sétálunk a világ egyik legnagyobb kikötőjében, miközben megpróbálom visszapörgetni az utazás, az itt töltött néhány nap eseményeit. Ferihegy. A TU—154-es Malév-gép több mint egy órát vár ránk és a Baltikumba utazó Ibusz-csoportra. A fokozott biztonsági intézkedést mindenki szó nélkül elfogadja. Vaszilisz Pakosz, a görög származású Cooptou- rist-idegenvezető készséges, mindenben segít. Csomagellenőrzés és feladás, útlevél és vámvizsgálat. Sorbanállás, tülekedés, izgalom. Sóhaj. Végre a repülőtéri busz és a fedélzet. Déli fél egykor már Varsó fölött repülünk 11 ezer 300 méter magasban, 800 kilométeres óránkénti sebességgel. A frissítő szalvétát a halántékomra teszem, hiába, nagy a hőség. Alat- tupk a felhők, mint a jeges, behavazott hegycsúcsok, felettünk a végtelen kékség. A légikisasszonyok mosolyognak. hozzák a bőséges ebédet. Közlik: egy óra múlva Leningrádban leszünk, ahol felhős az ég, a hőmérséklet 18 fok. Valóban, délután 2 órakor, helyi idő szerint 4 órakor landolunk a Pulkovói repülőtéren. Liza, az Intourist szőke, törékeny és kedves idegenvezetője fogad, aki kitűnően beszél magyarul. Nem csoda, hiszen az édesanyja Beregszászon született. A buszban ellát mindenféle praktikus tanáccsal.
