Békés Megyei Népújság, 1985. július (40. évfolyam, 152-178. szám)
1985-07-20 / 169. szám
1985. július 20-, szombat •IgHilMMTcj Szellemi pendítés r mét itt a nyár és nem kis fejtörést okoz szülőknek, gyerekeknek egyaránt, ki hol, milyen hasznosan töltheti majd idejét. Szolgálatba lépnek a nagyszülők, a vidéki rokonok, de van, akinek naponta csak az otthon előtti játszótér marad. Sajnos — és ezt évről évre megállapítjuk —, az év két és fél hónapját nem mindenütt sikerül ésszerűen, élményekkel eltölteni. Pedig a kínálat most sem szegényes, hiszen a különböző gyermeki és ifjúsági táborokban nincs hiány. E sokrétű választékból ezúton kilencvenöt olvasótáborra szeretném felhívni a figyelmet. 1971-ben az első olvasótáborozó fiatalok talán maguk sem gondolták, hogy ez a vállalkozás az elkövetkező években országosan elismertté válik és ma már gyermekeik is megismerkedhetnek a közösségteremtés eme képességet és gondolkodást fejlesztő lehetőségeivel. Akkor fiatal írók, ma már országos szervek is — Művelődési Minisztérium, KISZ Központi Bizottsága, Hazafias Népfront Országos Tanácsa — találhatók a patrónusok között. Iskolapótló foglalkozások, tanulótáborok, önképzőkörök a szábad ég alatt? Valójában egyikről sincs szó. Az olvasótábor szellemi fürdőzés célját, értelmét csak az értheti meg igazán, aki maga is vállalkozik a 10—14 napos cselekvő jelenlétre. Az elmúlt évek alatt sokféleképpen nevezték már ezeket a táborokat. Tartalmi sokrétűségének köszönhetően tekintették a szocialista demokrácia gyakorlóterepének, életkapu- tábornak, önismereti képzőnek, ahol a könyv, a művészetek, a megmunkálásra váró anyag, fa, textil, papír a táborozok nélkülözhetetlen eszköze, miközben mindenki társakra talál, személyisége formálódik, gazdagodik. Az kétségtelen, hogy ez a tábortípus kiscsoportos formáival, a nevelési cél szellemében megfogalmazott programjával, a társadalmi és természeti törvények vizsgálatával különbözik az üdülőtáboroktól, a napközis foglalkozásoktól, az országjáró kirándulásoktól. Az olvasótábor nem kíván többet résztvevőitől, csak annyit, hogy aktívan, önálló véleményalkotással maguk is építő részesei legyenek a közös gondolkodásnak. Beszélgethetnek a családról, a generációk közötti kapcsolatról, a kis és a nagy közösségekről, a magyarságtudatról, a hazaszeretetről és még sok más egyéb nélkülözhetetlen megértésre váró kérdésről. Az olvasótáborok ma már pályázati rendszer alapján készítik el programjukat, a tábori kiscsoportvezetők — köztük népművelők, könyvtárosok, pedagógusok, írók, olvasáskutatók, művészek, tudósok és politikusbk — továbbképzéseken fejlesztik a tábori munkához nélkülözhetetlen elméleti és gyakorlati képességeiket. Ezt a cél szolgálja, hogy idén a Pedagógus Szakszervezet magyar szakos pedagógusoknak rendezett anyanyelvi jellegű olvasótábort. Jövőre az Országos Pedagógiai Intézet és a Hazafias Népfront Országos Tanácsa a pedagógus-továbbképzés keretében ad helyet az olvasótábori formának, módszereknek. Az általános és középiskolai tanulók, a szakmunkásfiatalok, a nemzetiségi szülők gyermekei, a művelődésben hátrányos helyzetű táborozó- fiatalok száma évente megközelíti a 8—10 ezret. De a szellemi pendítés — ahogy a táborokat a tragikusan korán elhunyt író, Fábián Zoltán nevezte — a táborzárás után is folytatódik könyvtárakban, iskolákban,, klubokban, olvasókörökben. Az utógondozás értelméről Fekete Gyula így ír: „Nem adhat műveltséget a tábor, de szomjúságot igen, csillapíthatatlant az önművelésre. Ezek a fiatalok ráébredhetnek arra, mit jelent közösségben — népben, nemzetben, emberiségben — gondolkozni.” B z olvasótábor ma már nem tekinthető kísérletnek. Számuk azonban évek óta csak száz körül mozog és lennek elsősorban kétségtelenül pénzügyi okai vannak, bár sok helyi üzem, vállalat, intézmény is segíti e táborokat. Maróti István Mesejáték a strandszínházban Benedek Elek: Többsincs királyfi Érdemes lenne utánanézni, hogy pontosan mióta szerepel a Gyulai Várszínházban az Universitas együttes. Ha emlékeim nem csalnak, évtizede már, hogy nyaranta eljönnek hozzánk az egyetemi színjátszók — valószínű maguk is úgy érzik, „hazajönnek” —, különös színt, sajátos hangulatot hozva. Vállalom a,tévedés kockázatát, de úgy emlékszem, hogy első találkozásunk a gyulai piactéren esett. Éktelen csinnadrattával hívták fel magukra a figyelmet: Kosztolányi Dezső A szörny című bábjátékát adták elő. Talán a következő évadban történt, hogy Madách Imre A civilizátor című művét tűzték műsorukra. (Hű, de finom paprikás krumplit főztek előadás közben, s kínálták meg vele az est után a közönséget !) Számomra emlékezetes maradt Petőfi Sándor Tigris és hiéna című drámatorzójának életre keltése is. Nemzetközi sikereket ért el időközben a Katona Imre vezette társulat és joggal büszkélkedhetünk, hogy kicsit a „mi embereink” is az együttes tagjai. Szegényebb lenne nélkülük a gyulai nyár. Idén Grópius társulat néven jöttek el és adták elő Benedek Elek Többsincs királyfi című meséjét. Figyelmet érdemelne a névmódosítás is. Aligha kezdtek „új életet”, hiszen a régit is érdemes folytatni. Meg aztán jó dolog, ha egy színháznak van' arculata, sajátos hangja, stílusa. A Katona Imre nevével jelzett együttesre pedig kétségkívül „rá lehet ismerni”. Bár néha — most is! — elérkeznek arra a pontra, amikor modoruk súrolja a modorosság határát, amikor ismerős formai elemeik csapdájába esnek. Számukra is bizonyára jó alkalom a mesejáték: önmaguk megújítására, továbblépésre. Tiszteletre méltó műgonddal, önfegyelemmel készülnek egy-egy produkcióra. Még a kezdeti éveikből emlékszem egyik előadásukra, Jelenet az előadásból Fotó: Béla Ottó amikor bő órával a műsor megkezdése előtt a helyszínen „melegítettek be”, akár a sportolók. Mint mindig, most is különleges mozgás- kultúra jellemzi az Universi- tast (Grópiust). Az igényesség, a soha meg nem elége- dés viszont olyan veszélyeket is rejt, mint amikor nem akarják „kiadni a kezükből” a félig késznek érzett produkciót. Még olyan áron sem — mint idén történt —, hogy négy nappal eltolódjék a bemutató. Magam is fültanúja voltam egy család so-i pánkodásának, akik az elmúlt szombatra meghirdetett mesejáték kedvéért utaztak gyerekükkel Gyulára. Bizony, minden egyes nézőt komolyan kell venni! Illenék — legalább a kritikusnak — felkészültebben menni egy-egy előadásra. Be kell vallanom, hogy Benedek Elek Többsincs királyfiját csupán egy hasonló című mesegyűjteményből ismerem. A strandon bemutai tott verses darab viszont nem azonos ezzel. Így csak a körülöttem ülő ifjú nézősereg szemével, óhajtott nyíltságával figyeltem a játékot. Mesét, amely szép volt, igaz, tanulságos. Ám ahogy az előadás 70. percéhez közeledtünk — szomorú, ha színházban az ember az óráját nézi —, a mocorgó csöppségek lankadó figyelméből ítélve kicsit hosszú lett a mutatvány. Sok volt benne az elbeszélés, pedig a szabad téren nyüzsgő gyerekeket csak a látványos történések kötik le. Katona Imre, az előadás rendezője — valamint díszlet- és jelmeztervezője —, ezúttal is hű volt önmagái hoz. Jó ez a hűség, értéket termő, magában hordozza a megújulás esélyét. Igaz, az önismétlés veszélyét is. Határozottan emlékszem, hogy az általam látott Uni- versitas-előadások mindegyikében szerepelt a kitűnő Szilágyi Maya. Talán ő személyesíti meg legjobban a társulat jellegzetes stílusát, ő képes leginkább friss tartalékainak felmutatására. Ezúttal Rákit, a mindenek- felett győztes székely asz- szonyt keltette életre. Da-, rabbeli férjét, Bakarasznyit, Tóth Imre játszotta ízesen, humorral. Tetszett Bach György mint Hájháj, az ördögök vezére és hálás szerepében Horváth Jerne, az ördögszolga. A tisztaság perceit hozta Cselei Mária mint Többsincs királyfi és Tóth Zsuzsanna, a Világszép Gyöngyvirág — kár, hogy maszkjuk akadályozta őket a szép beszédben. Jogos sikert aratott Habakukk udvarmester szerepében Hajas Kiss Anikó. Andódy Tibor jelentkezés tanárképzőre Összesítették a Művelődési Minisztériumban az idei felvételi vizsgák eredményeit. Az összegzésből kitűnt, hogy a tanárképző főiskolák bizonyos szakpárjain tf felvételi keretszámnál kevesebb jelölt felelt meg a vizsgán. Ezért augusztus 1-ig a következő szakpárokra felvételüket kérhetik azok, akik az idén tettek a jelzett szakoknak megfelelő irányú felvételi vizsgát hazai vagy külföldi felsőoktatási intézménybe és legalább 80 pontot elértek: Matematika—fizikára jelentkezhetnek azok, akik matematika és fizika tantárgyakból vizsgáztak; matematika—technika szakpárra azok, akik matematika és fizika, vagy matematika és- kémia tárgyakból vizsgáztak; matematika-kémia szakpárra a matematika és kémia, illeve matematika és fizika tantárgyakból vizsgát tettek; fizika— technika szakpárra jelentkezhetnek azok, akik matematika és fizika, fizika és kémia vagy biológia és fizika tantárgyakból felvételiztek; magyar—orosz szakra pedig azok, akik magyar és orosz, vagy orosz és történelem, illetve orosz és más idegen nyelv tantárgyakból tettek felvételi vizsgát. A jelentkezők a következő intézményekbe és szakpárokra adhatják be átirányítási kérelmüket: Bessenyei György Tanárképző Főiskola (4401 Nyíregyháza. Sóstói út 31.) matematika-fizika; Eötvös Lóránd Tudományegyetem Általános Iskolai Tanárképző Főiskolai Kar (1075 Budapest, Kazinczy u. 23—27.) magyar—orosz; Ho Si Minh Tanárképző Főiskola (3301 Eger. Szabadság tér 2.) matematika-fizika. matematika- technika, ^fizika—technika; Janus Pannonius Tudományegyetem ( 7601 Pécs. Rákóczi út 80. Pf. 9.) matematika—fizika, fizika-technika. matematika—kémia: Juhász Gvula Tanárképző Főiskola (Gtoi Szeged. Április 4. u. 6.) matematika—fizika, matematika-technika, fizika—technika. Az átirányítási kérelmet abba az intézménybe kell küldeni, ahová a pályázó az átirányítást kéri, függetlenül attól, hogy melyik intézményben tett felvételi vizsgát. A szeghalmi Wenckheim- majd D’Orsay-kastély termeit, folyosóit járjuk Mik- lya Jenővel, a szeghalmi Sárréti Múzeum igazgatójával. Időt töltünk a toszkánoszlo- pos bejáró alátt, megnézzük a márványtáblát, mely arról ad hírt, hogy „műemlék- jellegű, klasszicizáló stílusú épület, a XIX. sz. közepéről”, aztán azt méregetjük, hogy ebből a majdnem romhalmazból hogyan lesz múzeum? Az épület állapota elképesztően rossz. Szinte hihetetlen, hogy az innen 1983 decemberében kiköltözött Budapesti Ruhaipari Vállalat szeghalmi gyáregysége hogyan tudott itt „gyáregység” lenni. Termelni. Hogy mégis tudott, azt kétségtelen eredményei bizonyítják, habár máig is sajnálhatja a város, hogy akkoriban (tizenöt éve) nem tudott más helyet találni a kétszáz, később már háromszáz munkást foglalkoztató gyárrészlegnek. De hát (mondják) akkor nem az volt a fontos, hogy megőrizzen a község egy műemlék jellegű épüle-i tét, kastélyt, hiszen még a gondozott, szép liget is megszűnt a kastélyra bizony alaposan „ráépített” új óvoda miatt. (Ilyenkor gondolkodik el az ember azon, hogy miért nem építünk, jelölünk ki építkezési helyeket körültekintőbben, okosabban?) Mindegy, ami megtörtént, megtörtént. Az óvodára nagy szükség volt, de ugyanúgy nagy szükség van most már arra is, hogy a Sárréti Múzeum végleges otthonát megtalálja. Ez a kastély lesz az, ha (félig romjaiból) az Országos Műemléki Felügyelőség anyagi támogatásával (is) felém'tik. — öt év, ha kevesebb, az csak öröm — mondja a múi zeumigazgató, miközben a téglatestéig pusztult oszlopokat nézegeti, meg a mindent befutó vadnövényzetet, itt, a város központjától ötven lépésnyire. — 1065-ben szóba jött, hogy ide költözünk. A múzeum néhány raktára is itt volt akkor. Aztán a helyzet megváltozott, a költözés elmaradt. Persze, ide is illik egy közmondás, mondjuk az, hogy „ami -késik, nem múlik”, de azért veszítettünk vagy 15 évet. Közben a református egyház volt magtárából kiállítótermet csináltunk, ez meg is marad a kezelésünkben, az egykori tanítói lakban berendezett irodákat azonban feladjuk, és már a felújítás előtt ide átköltözünk. Hozzuk a ráki tári készletek nagy részét is, és amíg az épület külső részeit renoválják, idebent folytatjuk a múzeumi életet. Kiállításaink lesznek itt is, és újból számba vesszük az egész raktári anyagot. A történethez hozzátartozik, hogy tavaly három egyetemistát bízott meg az Országos Műemléki Felügyelőség azzal, hogy vizsgálják át a kastélyt, készítsenek pontos helyreállítási tervet. Ez a terv lesz a három fiatal ember — Eleőd Ákos, Kői szegi Éva és Juhász István — diplomamunkája, a tervet a Szeghalmi Városi Tanács tiszteletdíjjal jutalmazza. — 1986-ban kezdődik a helyreállítás, mely minden bizonnyal régi fényébe hozza vissza az egykori kastélyt, mely 1800 körül épült, és 1850 táján bővítette ki a D’Orsay család. Már tervezzük, hogy a belső térben milyen helyiségekre lesz szükség, a végső szót azonban majd a műemléki feli ügyelőség mondja ki, nyilván figyelembe véve a múzeumi igényeket. A város vezetői mindenben támogatnak bennünket; az új Sárréti Múzeum közös büszkeségünk, a város nevezetessége lesz. Tehát költözik a szeghalmi múzeum, habár kemény éveknek néz még elébe, de (amint mondják) megéri. Sass Ervin Fotó: Czebe Sándomé MOZI Uramisten Uramisten, bizony! Az ember ül, ül, nézi ezt a (nyilván) filmet, mert moziban vetítik, és nem érti. Nem érti az egészet. Hogy mi az, amit lát? Hogy honnan vagy miért van ilyesmire pénz a Mafilm—Hunnia Filmstúdióban; hogy az úgynevezett „kísérletekre” nem kellene azért két és fél ezer méter nyersanyagot (vagy még többet) biztosítani; hogy ugyan „homo ludens” a filmcsináló is, de a játékhoz miért statisztál egy egész filmstúdió? Méghogy filmstúdió? De jobb sorsra (nevük okán is!) érdemes filmművészek hogyan adhatják nevüket efféle zagy vasághoz? Igen, kedves olvasóim, Feleki Kamillra gondolok elsősorban, meg a roppant vitalitású, tehetséi ges Eperjes Károlyra, akinek itt is „van szerencséje” kifogni egy olyan szerepet, mint a Gyulai Várszínházban, a Kun László szerelmeiben a Habsburg Rudolfét. Egy szerepet, ami jószerével nem szerep, csak egy mindenre elszánt (olykor szürrealisztikus világba kalandozó) artista karakterét mutatja fel helyzetgyakorlatok tömkelegében, melyekben igazi alakítást a még oly tehetséges fiatal művész sem produkálhat. Most az is következhetne, hogy elmondom, miről szól ez az Uramisten? Vagy az, hogy körvonalazzam, hogyan közelít a rendező (Gárdos Péter) a magányérzés egyfajta (lehetséges) megnyilvánulásához? Hogy miként kockáztatja egész életét, testi épségét (a sok emelet magasságban produkált „átmászás” a film legizgalmasabb jelenete) egy világszám megszerzéséért a bicegő artista, aki a film egyetlen (magyar filmeknél haladás) ágyjelenetét sém tudja befejezni, mert szétrobban asztalán a kristályváza, és ez rossz élői jel, nincs tehát szex, csak rohanás a világszám tulajdonosa után, aki (lám-lám, a váza!) jobblétre szenderül, de van még annyi „ideje”, hogy egyetlen mozdulattal elárulja a titkot... Aztán a nagy csöndek végig az egész filmben (a művészet kétségtelen jelei) és ilyen szövegek, hogy: „Nagy a világ”, mire a másik: „De nem any- nyira”. Végül is, azt hiszem, ez a bölcsesség köve itt, ez a mondandó: nagy a világ, de nem annyira. Miként az is igaz, hogy rossz ez a film, de nem annyira, hogy a mozik műsorára fel ne kerüljön. Igaz, hogy július 17ién este 8 órakor, a békéscsabai Szabadság moziban 13-an (!!) voltunk, végig pedig 9-en, mert 4-en elmentek időközben, valami szórakoztatóbb „világszámot” keresni. Uramisten, bizony, uramisten! Ügy látszik, tévedtem. Mármint abban, hogy a magyar filmek arról a bizonyos mélypontról elindultak feli felé. Hogy az utóbbi hónapokban, években látott műremekek már „nem múlha- tók alul”. Tévedtem. Alulmúlhatok. Csak tudnám, hogy van az: készül egy forgatókönyv, azt elfogadják (kik?), aztán készül egy film, azt is elfogadják (kik?), aztán levetítik a mozikban 13 ember előtt. És még csodálkozunk, hogy másnap, itt Csabán, a Sárkányölő című amerikai horror-kaland-mese üdítő siker volt ezek után? (se)
